Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Csak lazán, könnyedén?

A februári filmszemle forradalmat játszó, petícióktól és tüntető jelvények viselésétől átfűtött hangulatában valahogy természetesnek tűnt, hogy sok-sok új arc, név bukkan föl, hogy sok az első vagy éppen másodfilmes és, hogy az első filmeseknek már nem feltétlenül kell a negyedik x-et taposniuk. A hetvenes években születettek, jelentkeztek ezen a szemlén, azok, akik a rendszerváltás éveit szinte még gyerekként élték meg, ennélfogva alkalmasak rá, hogy elszakadjanak a magyar film korábbi koordináta-rendszerétől, a társadalomtól és a politikától. Ők azok, akik olyan arccal nézték a televízióban Nagy Imre és társai újratemetését, ahogy én mondjuk ősi emberevő törzsek szertartásaira csodálkozom rá, mondjuk a Spektrum tv-ben, s megrendültség helyett hamisított vonatjeggyel Párizsba utaztak, mert a tuti buli, a biznisz számukra már szinte velük született adottság.
A forradalom azonban, a fiatal filmkészítők hangsúlyos jelenléte ellenére, ezen a szemlén, ahogy arra Schubert Gusztáv mutat rá az áprilisi Filmvilágba írott Gengszterek és angyalok című tanulmányában – az öregeknek marad. Ők ismerik a trükköket, a színét és fonákját, az ideológia rémuralmát, a pénz rafináltabb diktatúráját… Az első filmekben félszeg fiatalembereket, ártatlan bakfisokat látunk, nem sors-, csak véletlen üldözte szerelmeseket. Könnyű nekik, hihetnénk, pedig a forradalmárnak könnyebb. Neki elég a radír is, vérmesebb korokban a bomba, a guillotine. Hozott anyagból dolgozik. Csak hát épp ez az eszmeszabászat csődölt be mára, ez a történelmi, világpolitikai, osztály- vagy nemzeti időszámítás.
A fent jelzett, furcsa szerepcsere miatt én épp egy olyan első filmet választottam, amelynek legalábbis tematikusan ősi hagyománya van a magyar filmben. A vidékről a fővárosba induló, szerencsét próbáló legkisebb fiú vagy lány ismerős alaptörténete a magyar filmnek. Erdőss Pál Adj király katonát! című filmje 1983-ban egyenesen Aranykamera-díjat kapott Cannes-ban, de Böszörményi Géza Madárkája, Mészáros Márta Eltávozott napja vagy Schiffer Pál Cséplő Gyurija is emlékezetes sikerek voltak.
Ma, amikor nem divat különösebben a magyar filmművészet hagyományaihoz kötődni, a pályakezdő filmeseknek meg különösen nem, kíváncsi voltam mit kezd a sok filmből ismerős alaphelyzettel első játékfilmjében Incze Ágnes. Igaz, ő már nem tartozik a huszonéves trónkövetelők közé – 1955-ben született –, s majd tízesztendős dokumentumfilmes tevékenység van mögötte.
Az I love Budapest szőke, kékszemű hősnője Páhokszoboszlóról érkezik a fővárosba, már tapasztalt, régebben ott élő barátnője hívására. Anikó bazdmeg, üljél föl az első buszra és gyere a tutiba. Te el se tudod képzelni, hogy itt mekkora élet van – szólnak a szirénhangok. És Anikó elindul, aggódó, de mégis biztató édesanyja áldásával, aki érzi, hogy az ő kislányának sikerülni fog.
A város elsőre a szebbik arcát mutatja: Anikó rögtön megtalálja Mónit, lehet kapni kókuszfagyit, és barnára szoláriumozott, feszes testű fiúk néznek rá mindenhonnan. Móni a drága arcfestékeit is megosztja vele, és még egy divatos topot is vesz a lánynak, mert e nélkül nincs meg a ruhatárad. Jól kell ám kinézzél, ha azt akarod, hogy foglalkozzanak veled azok, akikkel érdemes kezdeni. A vége úgyis az, hogy elvesz egy gazdag pasi, mert a végén úgyis elvesz – foglalja össze életfilozófiáját Móni. Addig viszont, egy átmeneti időre egy gyárban kell dolgozni mindkettőjüknek. A gyár mocskos, szénporos, alig bírják a kalapácsot, és futószalag van és tizenhatozás. Ha nem tudnák mindketten, hogy ez csak átmenet, a külvilág előtt titkolni való ugródeszka a nagybetűs Életbe, a plázák és szórakozóhelyek csillogó világába, ahová majd értük jön egy igazi férfi, aki lehet kicsit öregebb is – csak sok pénze legyen.
Móninak már van is egy Krisztiánja, aki még sosem látott gyárat, viszont köteg dollárokat lobogtat időnként, és egy hirtelen ötlettel éjszaka is leugrik fürdeni egyet a Balatonra, s kiverni valakiből egy kis pénzt. Igaz, hogy Móni a telefonszámát sem tudja, nemhogy azt, hogy honnan az a tenger pénz neki, viszont a fiú minden kívánságát lesni kell. Anikó csak kapkodja a fejét az új világban, furcsáll bizonyos dolgokat, de azért tetszik neki. A gyártól ugyan ki van, mint egy liba, de Miki, a biztonsági őr is ott dolgozik, s ők ketten, még ha Miki kicsit bunkó is, meg a szerkója is cikis, biztosan jól meglesznek. Mert a lány biztos benne, hogy majd ő jó hatással lesz a fiúra. Ráadásul úgy tűnik, Krisztián beveszi Mikit is a tuti buliba, s akkor aztán majd dől a lé.
Egy véletlen folytán kiderül, hogy Krisztiánnak felesége van, s hogy az üzlettársak bizony kemény fiúk, akik félholtra verik a fiút. Anikó mindenáron figyelmeztetni, menteni akarja Mikit, de az nem hallgat a lányra, s bizony pórul jár. Cserbenhagyják, rá is lőnek, s a véres autós üldözés során, ahol persze Anikó is vele van, nincs más választásuk, mint felemelkedni a szakadt Wartburggal a város fölé, és ott keringeni a Vége főcímig.
A hűségesen felmondott történetből látszik, hogy csak az alaptörténet dokumentarista ihletésű, a feldolgozás módja erősen stilizált. A karakterek a végtelenségig lecsupaszítottak, néhány domináns színnel festettek. Este van már, este van, minden madár festve van, még fészkük is festett fészek… Én a képről lenézek, egy megfestett legénynek festékszeme min akadt meg? – jut eszembe Cseh Tamás egyik legironikusabb dala a hetvenes évek végéről. Az egynemű, fekete-fehér (jellem)ábrázolásnak az a hátránya, hogy bár a film egy részében el tudjuk fogadni a leegyszerűsített típusokat, olykor még szórakoztató is karikatúraszerűségük, a történet nem tud sorssá lényegülni. Hámori Gabriella Anikó szerepében nagyon meggyőző vidéki, tisztaságról álmodozó lány – meg is kapta a legjobb női alakítás díját, komolyan venni, azonosulni vele azonban mégsem tudunk épp a túlzásig vitt naivitása miatt. A többiek, a barátnő, Krisztián, a vagány gengszter, Miki a balek még inkább csak típusokat hoznak, bár el kell ismerni, pontosan, célbatalálóan.
Ebből következik, hogy a történet vége elmarad, a mesei elem lényegében kicsit visszafelé is megkérdőjelezi a filmet. Következetes viszont Pohárnok Gergely kamerája. Az operatőr a harsány, nem a valóságot imitáló színvilággal és a tágabb környezetet következetesen kizáró fényképezéssel is valahogy végig idézőjelben tartja a látottakat. (Ő a legjobb operatőr díját kapta meg.)
Emlékszem – talán mert valamelyik éjjel nemrég vetítette a televízió –, hogy Ozsda Erika, bár a történet vége abszolúte nyitott marad, nem repül el az Adj király katonát! végén. Közel húsz év múltán is fájdalmasan ható kérdőjel marad utána. Nem is annyira a kérdőjel, mint inkább az azt kísérő fájdalom, vagyis a katarzis hiányzik az I love Budapest végéről. Az utóbbi tíz évben velünk történteket divat könnyedben előadni. Talán mert a végéről tudni sem akarunk.



« vissza