Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Németh László, a klasszikus

Egy életmű körül a csend éppen úgy nem az inaktualitás bizonyítéka, ahogyan a zaj sem a halhatatlanságé. Németh László életműve a nyolcvanas években jóval több érdeklődőt vonzott, mint ma, mégsem mondhatjuk, hogy jelenléte erősebb volt. Sőt, a körülötte kialakult szellemi mozgás inkább hiányt, óhajt, némely esetben lelkifurdalást fejezett ki. A mai hullámvölgy részben a túlhevültséget követő természetes visszaesés, részben a szellemi szféra általános térvesztésének következménye. De valami kis reményünk abban is lehet, hogy ez a csöndesedés az akkori érdeklődést növelő krízis enyhülésének tudható be.
Mindez nem változtat azon, hogy a Németh László iránti figyelem mindig is pulzált. Nem lehetett nélküle a sorsunkat érintő alapkérdésekről (kedvelt kifejezésével: a magyar élet antinómiáiról) szólni, de nem is lehetett vele azokra választ adni. A 20. század második felében e probléma attól vált kritikussá, hogy a pártállami ideológia jegyében fogant valóságértelmezési kísérletek (a kifejezés drámai önellentmondást tartalmaz!) nem tették lehetővé a század első felében kialakult, az adott távlatból amúgy is szinte áttekinthetetlen problematikával való szembenézést. Történész, irodalmár egyaránt azzal küszködhetett, ha nem a bolsevik üdvtan kidolgozásában segédkezett, hogy miként tudja a maga meggyőződése szerinti igazságok egy részét egy egészében hamis konstrukció repedéseiben megjeleníteni. Nemcsak a különböző cenzurális szempontok között vergődött, hanem arra is ügyelnie kellett, hogy védenceit vagy igazságát ne maga jelentse fel. A végeredmény ismert, bő nemzedéknyi idő kell hozzá, hogy aktualitását veszítse mindaz a nagy buzgalommal kialakított tudás, ami nem csak a valóságra, hanem a pártállam legitimációs szempontjaira figyelmezve halmozódott föl és rendeződött el.

 

Ebből következően a legszélesebb köztudatba táplált Németh László-kép átalakulására is várnunk kell még: nem látszik közelinek az az időszak, amikor a művéről szóló disputa nem megrögzült téves sztereotípiák, sérelmi stratégiák, áttételesen megfogalmazott védőbeszédek együttese lesz, hanem a műről, és csakis a műről fog folyni. És még egy ilyen világ sem biztos, hogy alkalmas lesz a Németh-oeuvre hiteles megítéléséhez, mert ahhoz – és ezért nem véletlen a mai indulatok intenzitása – hozzátartozik az a kavargás is, amit kiváltott. Az ellentmondásaitól mentes Németh László-képből éppen a lényeg hiányozna, de ez nem jelenti azt, hogy az idő ne hánthatná le erről a képről a méltatlan támadások piszkát.
Egy ilyen tisztulási folyamat sem egyszerűsítené le az életmű körüli problémákat. Sokkal inkább bonyolítaná, azzal, hogy lehetővé tenné az indulatosan, polemikusan, apologetikusan nem feltárható rendszerük kibontását. De nemcsak a külső megítélés hatása-visszahatása folytán jelentkeznek súlyos megismerési és értelmezési nehézségek. Maga a Németh László-i természet, alkat is hasonló problémákat vet fel. A Németh-mű igen jelentős része önreflexió, és ez éppen úgy nem csupán személyes jellegű, ahogyan a kifelé vívott személyesnek ható ütközetek sem. Ezek és az alkotónak önmagára irányuló figyelme a személyes érdeken túl része annak a szellemi-társadalmi viszonyrendszernek, amit maga a mű önállóan is kifejez.
Ilyen előzményekkel ünnepelhetjük Németh László születésének századik évfordulóját. És gondolhatunk arra, amit az indulásában, irodalom- és valóságképének alakulásában oly nagy szerepet játszó Szabó Dezső mondott: hogy a zseni sírján gyomok és barátok teremnek. Németh László zsenialitását aligha lehet kétségbe vonni, még ha annak természetéről folytathatók is viták. De a sír nem gyomosodik: életműve lényegi értékei nem halványulnak, és barátok sem teremnek rajta: nem sikk ma, és korábban sem volt az, hogy valaki az ő nagyságát kölcsönözve növessze nagyobbra magát. Szabálytalan élet, szabálytalan utókor: benne mai bizonytalanságaink. És az évfordulós emlékezésben a bizonyosság keresése.
A kerek évszámok bűvöletében fogant számvetések maradandó eredménye általában az, hogy olyan kötetek is megjelennek, amelyek hosszú időre megalapozhatják az ünnepelt művének kutatását, segíthetik az ahhoz közelítők tájékozódását. Az ünnep igazi értelme az, ami talán nem is az ünnephez tartozna, hanem természetes és folyamatos igények kielégítése. Ez érvényes egy most kiadott kötetre is, a Nap kiadó kitűnő In memoriam sorozatában megjelent Németh László: A minőség forradalmára című válogatásra, amelynek anyagát az író életének és művének elkötelezett kutatója, Monostori Imre állította össze.
A sorozat köteteinek felépítése általában eleve két közelítési szempontot egyeztet. A meghatározó az életmű tagolása, belső logikája – s ehhez illeszkednek a kortársi és utólagos elemzések, kritikák, esetleg dokumentumok. A mű és annak recepciótörténete kapcsolódik össze, és az együttesükből keletkező kép különösen plasztikus – de nemcsak a bemutatott személyiséget, hanem a bemutatót is jellemzi. Monostori Imre – talán a kerek évfordulóra is tekintettel – Németh Lászlót és művét egy finoman apologetikus kontextusban jeleníti meg, amelyben többnyire csak áttételesen kerülnek be az életutat oly gyakran jellemző polémiák. Akit látunk: Németh László, a klasszikus.
Különös szerep ez: az író nem sokkal jelentkezése után szinte azonnal az irodalmi és szellemi-közéleti harcok tűzvonalába került, s néhol ő maga nyitott frontot, s a hat-hét évtizeddel ezelőtt kirobbant polémiák még ma is eleven szenvedélyeket robbantanak. E szerep sok szóval jellemezhető, de ezek között a klasszikusság talán utolsóként merül fel. És mégis: el kellene jutnunk oda, hogy valamiféle közmegegyezés a Németh László-mű körül végre kialakuljon. Polémiák persze lesznek, amíg politika és hisztéria van a világon, addig lesz politikai hisztéria is, s ennek tárgyaként bizony a Németh-művek sora is számításba jöhet. (Lehetne erről a fiatal Lukács stíljében elmélkedni, Németh László és akiknek nem kell címmel, s bizonyára nem volna tanulságok nélkül való.)
Monostori válogatása ezt a kérdést tartalmasan és meggyőzően megkerüli: egy ma talán még nem mindenütt elfogadott, de lényegét tekintve mégis elfogadható képet vázol föl, amely nem konfliktusokra, hanem a viták fölötti értékekre koncentrál, miközben nem tagadja el a gondolati teljesítmény konfliktusokat gerjesztő elemeit sem. Nem is lehet ez másképp: ebben a műben a jellegadó gondolatok alapvetően, természetükből adódóan polemikusak, s az ezekhez való viszony önmagában is csoportképző erő. Mintha valami különös módon a történelem iróniája folytán ezekben a vitákban valósulna meg az ifjúi öntudat sugallta nevezetes mondat célkitűzése: a magyar szellemi erők organizátora szeretnék lenni…
Az egyik íróból mű lesz, és megmarad, a másikból élet, és fölszívódik más életekbe – írta Németh László Szabó Dezső életművével viaskodva. Mintha a maga munkásságának pólusait is fölvázolta volna. Németh maga, íróként, klasszikus értékű regények, drámák szerzője lett, maradandó művekké vált, és egyúttal életté, amely más életekbe szívódott, s megnevezhetetlenül is jelen van megannyi, ugyancsak életünket formáló életben. És persze a amúgy is élet… (Ezt egyébként e kötet impozáns anyaga messzemenően bizonyítja.) A paradoxon rögtön szembeötlik: az ideaember Németh számára az élet rendre fontosabbnak mutatkozik az ideáknál. Sőt, az életnek, a közvetlen tárgyi-emberi valóságnak döntő szerepe van az ideák genezisében (gondoljunk pl. a Bűnben vázolt konfliktus társadalmi alapjára és annak morális interpretációjára). A programját megjelenítő hősök Boda Zoltántól Kertész Ágnesig húzódó sorával bizonyítja a valóságos élet, az emberi természet által kijelölt dimenzió elsődlegességét, a legszemélyesebb valóságos helytállás morális kötelezettségét, miközben az e szerepben való feloldódást jelöli meg egyetlen lehetséges evilági üdvösségmodellként.
És éppen ettől a realizmustól lesz a Németh László-i gondolatiság botrányossá: az író valóban úgy gondolja, hogy az eszményekről folyó polémiában a valóságnak kell kimondani a végső szót, és az eltérő gondolatrendszerek sugallta vagy állította tételek, érvek egymásnak feszülése után kihirdetett eredmény önmagában nem igazán fontos. Nem az számít, hogy egy polémiában ki kerekedik felül, hanem az, hogy a vita során felmutatott gondolatok közül melyik alkalmasabb a valóságos emberi sorsok jobbítására. Ez a moralizmus úgy általában elfogadhatatlan: a szellem emberei nemigen tűrik, hogy ily módon a realitás szintjére szállítsák őket.
Hogy a politika mennyire nem visel el egy ilyen magatartásformát, azt Németh László sokszor megtapasztalhatta: jószerével nem volt olyan közeg, amelyben tartósan otthon érezhette volna magát. Igaz ugyan, hogy ebben meghatározó szerepet kapott egyénisége, alaptermészete is. A szüntelen önreflexió luxusa, a felfokozott érzékenység szinte bármely közegből automatikusan kirekeszti azt, akit jellemez.
És ugyanígy kirekeszti az is, ha különb. Különösen akkor, ha mélységesen demokratikusan gondolkodik, nem politikai, hanem krisztusi értelemben. Ha demokráciaképe nem csak a mindenki egyenlőségét, hanem testvérségét jelenti. Olyasvalamit tehát, amit csak ideálként lehet elképzelni, de a mindennapi élet normájává tenni képtelenség. Különös konfliktus támad így: a tökéletesség követelése, a világ hibáinak el nem fogadása egy ideális önzést teremt – s a kevéssé ideális gondolkodású világ ezt nem tűrheti. Az e jelenség fölötti fájdalmát Németh szinte folyamatosan panaszolja föl. Hősei mindig az erények-képességek túlfeszített jelenlétének bűne miatt szenvednek-kínlódnak-buknak. És, miként is lehetne máshogy, e bűneik miatt magasztaltatnak föl. Szerettem az igazságot, ezért halok meg számkivetésben – mondja VII. Gergely – de lehet e valakit az igazság szeretetéből száműzni?
Németh László nem a száműzetés, hanem a számkivetés szót használja. Az első eltávolítást jelent, a másik kirekesztettséget, törvényen kívül vetettséget is. Azt az állapotot, amely valamilyen formában megannyi hősét eléri. Az említetteket, de a többieket is, van akivel ez történik, van aki maga vonul ki, maga izolálja magát. Sorolhatjuk őket megint, Boda Zoltántól Kurátor Zsófin, Kárász Nellin, Széchenyin, Galilein, társadalmi drámái hősén át nemcsak Kertész Ágnesig, hanem a sajkodi certosában kései (ma sem eléggé becsült!) munkáin dolgozó íróig. Legvégül tehát minden művei végső hősének, magának Németh Lászlónak sorsáig.
Aki ugyan nemzetpolitikai értelemben mondja a magyarság hivatásává tett egyéni erkölcsi parancsot: hogy kovásszá, mintanéppé kell válni. A kisebbség joga az élethez az, hogy különb – írja, s az adott pillanatban még következmények nélkül villant föl egy könyvcímként súlyos jelentésű szót: kisebbségben. A kifejezés itt még csak a magyarság sorsképletét jelenti, valójában már átvezet egy élethelyzet földolgozásához. Pontosabban, soha föl nem dolgozásához. A könyv, a fatális Kisebbségben, mélyrétegeiben, lélektani alapozottságában Németh László személyiségképletének tragikumát fejezi ki.
Borzasztó következtetések, hajmeresztő konstrukciók, a magyar múltról alkotott lázas vízió ez. Szó szerint: komolyan vehetetlen, elfogadhatatlan. Tragikumában mégis mélységesen hiteles kifejezése annak a kétségbeesésnek, ami a jövendő fenyegetését érző Németh Lászlót mélységesen megrendítette. A pusztulás és kilátástalanság előérzete süt ebből a könyvből, rosszul argumentált, szerencsétlenül fogalmazott, jóformán csak félreérthető metaforákkal kifejezve. Annyira azonban senki sem becsülheti túl az író vagy gondolkodó lehetőségeit, hogy azt állítsa, hogy ezek a szavak hívták elő a bekövetkezett veszedelmet. Fordítva inkább: egy hiperérzékeny személyiség érezte meg a közeledő tektonikus rengést, aminek nem ismerte pontos természetét, csak az iszonyatát. Azt fejezte ki, hogy a számára oly gyötrelmes szerelem nemzete iránt nem lehet elegendő, hogy megmentse azt. Ezt a kétségbeesést vetítette rá a múltra, lírai világlátása minden veszedelmes következményével. Ez a gyötrően elfogult mű ihletettségében arra a jelenségre hívja – hívná! – föl a figyelmet, amit Bibó az eltorzult magyar alkat és a zsákutcás magyar történelem képeivel ír le. Németh azonban valami különös ideglázban ezt az érzületet egy elfogadhatatlan ítéleteket rendszerré gyűrő konstrukcióba ágyazza. Elhibázott mű volt? Az. Magyarázni igen, megmagyarázni aligha lehet. Nem véletlenül hozta ki sodrából Babitsot annyira, amennyire csak 1919 ősze tudta. Németh maga is úgy ítélte, hogy ez a legszabódezsősebb műve. Alighanem azonban a legnémethlászlósabb is egyúttal.
Monostori Imre összeállításának döntő érdeme, hogy úgy vezeti be olvasóját a Németh életmű problémavilágába, hogy annak ellentmondásai nem sikkadnak el, de nem foglalkozik a félreértelmező, sérelmi alapokon álló polémiákkal, a mű körüli botránykrónikával. Áttekinthető tehát a sértések és sértődések, a nagy várakozások és nagy kiábrándulások dialektikus folyamata, de – ahogyan több pontozásos sportágban a legalacsonyabb és a legmagasabb pontértékek – a szélsőséges minősítések nem kapnak helyet az összesítésben. E módszerrel a Németh László-művek körüli polémiák rejtett középpontja lényegében ugyanott marad, de az olvasónak nem kell a szélsőségesen polarizálódott vélemények egybevetésekor saját olvasatának kétségbevonásával foglalkozni. A szövegegyüttes azonban így is éppen elég nyitott kérdéssel áll olvasója előtt ahhoz, hogy a kapott, jól használható összkép jegyében a tárgyát jelentő életmű konfliktusrendszerében alaposabban is elmélyedjen.
Amikor Németh a magyar élet ellentmondásaival birkózott, megteremtette a maga antinómiáit. Talán a legfontosabb az, hogy mindenekelőtt tanulmányírónak, teoretikusnak tekintette magát, és megvetette a teóriát. Az értelmet emelte szenvedéllyé – írta róla Benedek András. Ezt meg lehet tenni szépíróként. Ideológusként, történetfilozófusként aligha. Aki úgy gondolja – igaz, mindig csak legyűrt, megvert állapotában –, hogy a legcsekélyebb emberi élet valóságos kisugárzásában nagyobb emberi teljesítmény jelenik meg, mint akár a legigényesebb, világmegváltó teóriában. Ő maga ennek megfelelően próbált élni, s cselekedeteiben, emberi viszonylataiban – gondoljunk arra, ahogy a tanításba vetette magát, ahogyan minden meghívásnak igyekezett eleget tenni, minden levélre válaszolni, ahogy a családján belül vívta harcait – ezt az eszmét a gyakorlatban is megjelenítette. Ennek alapján a maga szempontjából még talán joggal is várta el, hogy ugyanezzel a jóhiszemű nyíltsággal fogadják, s próbálják jóra magyarázni rosszkor kimondott vagy rosszul intonált szavait.
Nem így történt. Az igazság szeretete önmagában kevés, és az igazság aligha valósítható meg. Nem is arra való, s ezt tudomásul venni aligha lehet, nem is szabad. De mégis számot kell vetni vele, mert máskülönben csak az igazságtalanság szaporodik. Németh hősei ez erkölcsi maximalizmus embertelen mértékét próbálják érvényesíteni, bele is buknak kísérletükbe. De ez az utópizmus az igazság szeretetében gyökeredzik, s abból nő valóságfölöttivé. Az igazság és a szeretet Sturm und Drang-ja aztán valahogy mégiscsak a valósághoz szelídül. Németh László ezt kudarcnak éli meg, amit azzal formál győzelemmé, hogy el tudja fogadni így is, noha lelke mélyén, önmaga számára még így sincs irgalom.
Mondhatjuk: kudarc kudarc után. Még a sikerek is: a regények, a drámák éppen azért kapnak dicséretet, mert költészetté emelik a kudarcos vállalkozások tapasztalatát… S milyen megalázó a pártállami ideológusok engedékenységében kifejeződő kirekesztés és korlátozás: az életmű szerzőjük által legfontosabb, neki legkedvesebb gondolatait még súlyosan torzított, a lényeget érintő cenzori beavatkozások után sem engedik közreadni, miközben a szerzőt brutális cinizmussal hitegetik, tévesztik meg. Eközben lassacskán tragikus költőiségében igazolódik a rosszkor, rosszul, rossz helyen elejtett mondat érzelmi-gondolati mélyrétegébe rejtett szorongás indokoltsága: Shylocknak valóban a szív kell…
Mert a szorongás (nem az egzisztencializmus értelmében) ugyanúgy központi jelentőségű a Németh-életmű alakulásában, mint a kisebbségben metafora. Szorongó tájékozatlanságról ír a Tanú elé, amit aztán a szorongó tájékozottság vált fel. De ez a szorongás mindig ott van Németh Lászlóban: szorong nemzeti, ideológusi, családfenntartói, írói, mozgalmi lényként. Ez a szorongás készteti arra, hogy a történelmi viharok közepette olykor mérget hordjon a zsebében, vagy borotvapengét rejtsen a cipőjébe: egy esetleges végső esetben, utolsó menedékként. És hősei is: többségüknél kimutatható, hogy nagy vállalkozásaikba, mindenható életeszméikbe éppen szorongásuk miatt kapaszkodnak. És mert győzni csak kételyek nélkül lehet, vállalkozásai gondolatának születése pillanatában a kudarc is bele van azokba kódolva.
De a kudarcok is lehetnek halhatatlanok. Mert bizonyíthatja a kényes utókor, hogy Németh filozófiája minden színessége és villódzása ellenére felszínes, de hol van a hasonló gazdagságú mély filozófia? Lehet, hogy ideológiája, reformizmusa megvalósíthatatlan, utópisztikus – de hol van az a reális reformprogram, amihez képest a Némethé elmarasztalható? El lehet mondani, hogy képlékeny nyelve, olykor rosszul választott metaforái nem alkalmasak a valóság leírására – de hol az a pontos és hajlékony nyelv, amely ezt a feladatot betöltheti?
A minőség forradalmára című kötet természetesen még vázlatosan sem adhatja ennek a hatalmas terjedelmű (Domokos Mátyás szerint 350 ív próza, 170 ív dráma, 450 ív esszé, 970 ív levelezés – a fordításokról nem ejt szót ő sem!) életműnek átfogó képét. Ennek ellenére hitelesen tekinti át főbb csomópontjait, utal jelentőségére, drámáira, fölvillantja heroizmusát. És kifejez valamit a művekből-életből kirajzolódó példázatból is. Mert ránk maradt valami – túl az írói, gondolkodói erőfeszítések művekbe mentett gazdag termésén – Németh László hagyatékaként. Az a tanulság, hogy (látszólagos?) kudarcok is szolgálhatnak a teremtő szellemi erőfeszítés heroizmusának etalonjaként. Ezt bizonyítja, hogy elképzelhetetlen a korszakról olyan korrekt eszmetörténet, amely ne vetne számot vele, s ne szentelne önálló fejezetet neki. És nem lehet észre nem venni, hogy ebben a kiszorítottnak mondott, vereségeket gyűjtő életben több a maradandóság, mint a nekiuszult bírálók hadának összes győzelmében.
((Németh László – A minőség forradalmára. Válogatta és szerkesztette Monostori Imre. Nap Kiadó, Bp. 2001.)



« vissza