Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Időszerűség és lábadozás

 

A hamvasi szellem aktualitása

 

Hamvas fogadtatása magán viseli a helynek, a kornak, az egyénnek és a közösségnek – egyszóval: annak a konstellációnak az állapotát, amelyben vagyunk, miként bármely gondolat hatása a felfogás affinitásának is függvénye.
Erről a ténymegállapító mondatról viszont rögvest elmondható, hogy tartalma nyilvánvaló közhely. A közhely szó pedig azt jelenti, hogy amit mondunk, amit állítunk, nem ad már semmi újdonságot; hogy sokan és sokszor elgondolkodtak már azon, és általában hasonló megállapításra jutottak, ezt le is írták, és számtalanszor fel is emlegetjük. Beszélgetéseinkben s tudatunkban a felbukkanó közhely a tisztes unalommal egyenlő; az ilyet kár tehát újra megidézni egy magára valamit adó embernek, egy magára valamit adó társaságban.
Holott a hamvasi életmű leglényegibb, legfontosabb tartalmai, tán’ Hamvas egész irodalma, a témái, amelyek körül újra és újra vizslatva kering, a Galaxis, amit elme-izgalma és leíró szenvedélye befog: az ezermilliószor végigélt és átgondolt Világ, a Teremtés – a legnagyobb Közhely. És körülötte a végkövetkeztetések stabil közhelyei. A naponta újraértelmezett Kinyilatkoztatás, amelynek minden szava – miközben teljes e mai civilizációnkban az újdonságok hatalmas szomja-igénye honol és zajosan ünnepli magát – ekként voltaképpen már botrány. S a közhely titulus éppen ezt élezi ki.
A méltatlan szimplifikáció a magasztosság köreiben. A porladhatatlan partokon sétáló, picinyekké feledett nagy szellemek örök gondolatai. Igazi irónia. S ahogyan Ő idéztetik meg, az Egyetlenegy, az Abszolútum: közhely gyanánt. És nem is jó tréfaként. A mérvadó, cinikus mai szellem ide farolt. Ugyan, hogyan lehet mesélni, komolyan állítani még valamit, ami abszolút igazság, amelyben kételyről s cáfolatról szó sem esik?
A nagy kételkedők után. Mo Ti után, aki tagadta a zene szentségét és fontosságát. Parmenidész után, aki nem tudta meglelni az Egy és a Sok között a megnyugtató viszonyt. Az egész Római Birodalom után, Sade márki után, akik az érzékek, a bennük égő pokoli hiány vibrációi mentén, a vágy hedonizmusa mentén kétségbeesett gyönyörökkel próbálták enyhíteni az agyat s idegeket szakító hiány feszültségeit – a titkok titkait kutatva, és bizonyosságot hazudva, s megdönthetetlen bálványokat emelve közben annak, ami nincs. S aminek tényleg kell a bálvány, különben nem is lenne.
Az egzakt kontaktusok rabjává vált, önhitten is kételyes Tudományosság után. A mennyiségek forradalma után. Az egymás bőrét elevenen lenyúzó vallatók Semmi-ünnepélyei: eme sajátos többségi (bolsevik) temetkezési aktusok után; a Nagy Relativizmus és a Szuperdestrukció mai hosszú agóniájakor, a Tömegek (indirekt) hatalmának telje idejében, amikor átláthatatlanok már a dolgok, mert részlegesek (ezért kell a sok információ!). Átláthatatlan az élő élet egésze; amely ugyan mindig is rejtekezik, vedlik, korábbi voltát feladva. És nyakunkon a fekete-fehér polarizáció, a kifinomultságnak tűnő újvandalizmus: a binaritás. Az új önkény, új érzéketlenség. Amikor a buták gondolkodni kezdtek (Jean Cocteau), s mivel buták voltak, úgy is cselekedtek, és ennek ma sincsen vége: minden félbe van hagyva, bevégezetlenül, a természet megbontott körei nyitva maradtak, mert nyitva hagyattak.
Ebben a súlyos, kételyes és gőgös szürkületben, ebben a vakuló önhittségben nem volna szabad valakinek az Okot és a Világosságot, akár szavakban is megidézni. Nem volna szabad még csak fel sem emlegetni. Ironikusan sem. Ez nem való ma ide. Valójában ma nem előnyös már hinni sem. (S ez újabb fordulat.) Hinni: csak úgy, természetesen. Hinni magunkban. Magunkban is. Hinni tilos, legalábbis nem illik. Más stílus az. Merthogy azért változatlanul érezzük magunkban ma is, minduntalan, hogy mi a fundamentum, hogy mi az Igazság. Ott, legmélyen önmagunkban, személyességünk gyökerénél és alább. Hogy ott van bennünk, s hozzá elszakíthatatlan közünk van. Ott van bennünk, ha Róla le nem szakadunk, ha le nem szakít Róla minket a Nagy Fűnyírógép. Onnan lát, ott táplál erővel, ott jelentkezik, és kívülről és belülről tanít – megfoghatatlan: hát létében elfogadhatatlan, s mégis mindenben jelenlévő Abszolút Közhely. Aki által nem esik szét meddő darabokra a világ.
Ahol a dolgok megváltottan is megváltatlanok maradtak, mindezt emlegetni sem volna szabad. Annak most nincsen itten az ideje. Mert megváltás ugyan volt már, de nem: érvényesülés.
Mindezt komolyan felemlegetni ma, az érvénytelenség, a kihullás kockázatával jár.
Nem véletlen hát, hogy a legdivatosabb élő magyar író is, mikor egy sopánkodásos percén – mit is lehetne itt tenni? – azt ajánlottam volt, mint kézenfekvően, szinte már közhelyesen egyszerűt, hogy hihetetlen szerencse nekünk a hamvasi hagyaték, hogy itt élt és mindent kidolgozott, amivel lassan a helyére lehet billenteni (s épp egy csillagzat-váltás ritka pillanatában!) mindent, ami régi remények mentén olyan hosszú időn át, s oly önhitt gyötrelmek során elrontatott (hisz kész az analízis, kész a diagnózis, kész a normalitás ikonja, és kész a metódus is!) – a népszerű író rögtön rám roppantotta, hogy Hamvas nem időszerű.
A Fény ma nem időszerű, a Fényesség ma nem időszerű, nem időszerű a Világosság és a Látás. Csak a holdas homály, amelyben mesterséges dicsfények havaznak.
Miért érdekes hát mégis, miért újdonság mégis ez a hatalmas, gályarabságban született életmű, ez a nagy enciklopédikus és konzekvens írástömeg, amit Hamvas reánk hagyott? Ez az egész, amit talán Hamvas-jelenségnek mondani a legtalálóbb s legpontosabb, hiszen ebben benne van az ő élet-pályája, vállalt sorsa is.
Mi közünk ma nekünk, immár a 21. századbelieknek – hogy kellően tapintatlan legyek – egy egész újabb közhelygyűjteményhez, amikor a világ sokkal fontosabbnak látszó dolgokban ég? Talán amiért Arkhimédész azt mondta egykor – Karel Capek szerint – a spártai követnek, aki világhatalomra akarta megnyerni őt megbízó urának, nevezetesen, hogy én ennél sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozom: körökkel és háromszögekkel? Vagy szellemi hedonizmusunk miatt? Már falánk és igényes angyalok lettünk? Vagy mert újabban sem lettünk boldogabbak, pedig jobban hiszünk másoknak, mint önmagunknak?
Talán azért inkább, mert a hamvasi gondolkodás ismét meri vállalni a valóság egyszerű, láttató igazságait és viszont. Az Igazság valóságát. Az Isten-érdekű és nem a pusztán emberszempontú gondolkodást. Az egyetemes erkölcs valóságát. Meri élni az emberben meglévő, egyre nehezebben megpillantható és tetten érhető istenit is. Az emelkedettebb embert. Sőt. Ehhez tartja magát, s erre igyekszik visszaemelni szemléletünket, így magunkat is. Valószínűleg ez, igen, ez a kiengesztelődéses kapaszkodás, ez az erkölcsi pozíció lehet, már szinte napi aktualitásának az oka. Ezért nélkülözhetetlen megint ez a régen levedlettnek hitt, ópiumosnak mondott sűrű közhelyesség. Miközben a dolgok már-már követhetetlenül összekavarodtak, összezavarodtak. Megszűnt a belátható rend. Ahogyan Pilinszky írja: Nem tudunk semmit, legföljebb csak ha gyanítunk. A gyanú terepe lett a világ. És semmi bizonyosság. Szükség van itt az áttetsző közhelyekre, megint már-tiszta szavakra, újra láttató szimbólumokra, egy nagy megnyugvásra. Ár- és belvizek után egy kis szikkadásra, erőre, enyhületre. Mert minden mocsarasan bonyolult lett. Barátságtalan és otthontalan. Egy hatalmas kásahegy tornyosul előttünk megint, amelyen azonban átrágni magunkat (se vége, se hossza) muszáj. Amely elől nincsen menekvés. Ez immár erkölcsi kérdés. Ez a Jelen és a Jövő halaszthatatlan dolga.

 

* * *

 

Ahogyan Böhme tette. Akiben, szerszámai mellett (és a szerszámaihoz hasonlóan) külön utakon járt a kíváncsi elragadtatottság. Az igazság, a valóságkeresés öröme és biztonsága. Az újra-csodálata, ugyanannak. Vajon Isten is így teszi? Ebben a poloskás, megfigyelt-lehallgatott, beazonosított mai létben is ez az egyszerű szent intimitás, az értelem benső szabadsága az, ami megmaradt fundamentumnak ahhoz, hogy ne túltengő méla óriások legyünk, humán dinoszauruszok, de legalább porszemnyi istenes embernek megmaradjunk. Igen, a munkát az emberen, s az embernek elsőleg önmagán kell elvégeznie.
A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hűséges ember nem hajlandó feladni magában a minden emberben veleszületett és Istennel rokon, alkotó-teremtő alaptermészetet. Valójában beavatottakként, erkölcsi alapállással születünk, amelynek felhígulása, kiégetettsége, az ebből való lassú kifosztás a modern kor legnagyobb bűne és veszedelme. Ki tudja, hogy a jövőben ez még mi minden rosszra vezet?
Ez az alkotó szemléletű figyelem, miközben fantáziál és fabrikál – nagy csodálkozások közepette –, egyre mélyebbre-magasabbra és mind elvontabb terepekre téved és hatol. A látatlan törvények körébe, hogy ott körbe-, s onnan visszatekintve, eme erkölcsi alapállás látóbíborán át jobban lássa a dolgát és önmagát. Amíg erkölcse nem változik: ellenőriz és felfedez. S közben oda mindent beköt. A dolgok nyitját, a jelenségek mögöttes rendjét akarja s véli megérteni. Ennek az egész élő építménynek a titkát, végső értelmét és mivoltát. Az erkölcsi építményt. Az Istent. A jó működés csodáját. Beavatott akar maradni. Mert ehhez Isten-adta joga és képessége van. Bizonyos értelemben, igenis, kézzel fogható titkát akarja tudni mindennek, hiszen egyúttal – ellentétpárként – ott munkál, hajt benne a hitetlenség, a hiány hullámverése is. Két lábon áll bennünk a világ.
És meglepetéssel, egyre nagyobb csodálkozással konstatálja, hogy végül (s persze mindig is átmenetileg) újra, valamikor már felismert, sőt: tudott összefüggésekbe botlik. És ismét bennük gyönyörködik. Isten él – és ugyanaz. Összefüggésekre, amelyek azonban – a halandó, s folyton haldokló, és egyre némább elődök, hordozók miatt – minduntalan kikopnak tudatunkból és látszólag elvesztik jelenlétüket. Cifra álruhát öltenek, vagy bebújnak láthatatlanná tévő köpenyükbe (lám, a nagy mese – nagy filozófia!), s onnan sandítanak – de vannak. Kis törvénytündérek, tiltás-boszorkák, szabály-manók. Nyugodtan várnak, az örök visszatérés időtlen szárnysegédei ők (égi-földi kémek, ezoterikus bábaasszonyok), s mindig bennünk is lakozván csak akkor bújnak elő, ha jelenést int a Mester. Olyankor aztán nincsen áttételesség, olyankor minden direkt. Olyankor az isteni szent szabadság meztelenkedik, hiszen beállt a sötétség. És máglyákat rakat, szertartásokat rendez, és a tisztító tüzek melegében helyre lopódzik a rend. Olyankor a nevetségesség már hegyekben áll, és a sínek alá kerül kőágynak a hiú hatalom, az ablakokon át újra messze látni, a Böhme-féle akárki szemlélődőt pedig boldogság önti el, nemes lesz, sőt: előkelő és becsaphatatlan.
A gondolat. A tisztának maradt, tágas gondolkodás. A titkos intuíció, a beavatott értelem féltve őrzött szabadsága, amelynek révén a csatangoló, kutakodó szellem bármerre jár, hű marad eredendő lelkületéhez. Ez az örök ajánlat, s ez az esély. Ez a világosság záloga. Az eligazodásé. A közhelynek titulált, szabadságban megélt s felfogott Törvénynek, és az áttetsző, kikezdhetetlen tekintetű szavaknak, hites, hiteles szavaknak van itt az ideje újra. Eme isteni meztelenségnek. Az elferdíthetetlen, kicserélhetetlen, elhazudhatatlan, s feledhetetlen értelmű szavaknak. E pontos és jó foglalatoknak a dolgok végső természetéről. A direkt megszólalásnak, mely e zsugorított nagyvilágban megint otthonosságot teremt. A bölcsességet őrző, s igazat hozó-idéző, fenntartó és láttató szavaknak. A hamvasi szavaknak. A meztelen, újszülött időnek megint. Ahol a Törvény helyreállíttatik, amit a butaság, az önhittség és a hanyagság hosszasan körbevizelt. Itt állunk a Logos-ra, az Igére érkezve és várva, a jó és pontos szavakban is rejlő, fenntartó és rendező erőre. A nagy mércére. Amely még ma is (mert hisz’ örökké!) oly potens hatalom, hogy ellen tud állni bizonnyal, méltóságos, ős-közhelyes magyari nyelvünk kivámolásának is.
Ha Arkhimédész köröket és háromszögeket tartott fontosabb dolgoknak, mi Hamvas, és bölcs és szent elődeink nyomán Erkölcsöt mondunk, és hűséget értünk az isteni értelemhez. Mert a Szó: tett, amit tett követ. Ez az élő teremtés sora. Minden működés erkölcsi minőséget követel. Az emberi is az égalattiban.
A megváltás folytatásának soha be nem végződő, folyamatos munkáját tehát az embernek újra, és magán kell elkezdenie.
Aki látta már (például Nepálban) a soha, percre sem megálló imakerekeket (mert mindig pörgetik, ez szimbolikus dolog), a folytonosan a szakralitás békességében élő derűs, barátságos embereket, és közben tudja, hogy a hamvasi szellemiséget például Dániában kerek-perec fasiszta ideológiának mondják (hogy a két legnagyobb hivatalos dán napilap egy-egy recenziójára hivatkozzam, s ez hasonlóképpen: jelez!) – abban tudatosul az a felismerés is, hogy ez a hatalmas kontraszt egy már vibráló nagy szellemi háborúról árulkodik; szellemiről, amely ma fontosabb, mint a politikai.
De meg kell látnia ugyanakkor azt is, hogy ebben a jobbára még a színfalak és homlokok mögötti, hatalmi-uralmi harcban a böhmei csodálkozó-töprengő, jóhiszemű napi ember tudja majd mégiscsak eldönteni ezt a legújabb hosszú ütközetet. Ő tudja majd, saját örök-naiv, Isten-gyermeki természete révén és azt nem feladva, ahhoz elemi jóérzése révén váltig ragaszkodva, azt napi enyhületes örömén gyakorolva – eme egzisztenciális önfeledtségen. Átbillentve lassan, s biztos tehetetlenséggel a hétköznapok s az ünnepek, a világi lét hangulatát, stílusát, tartalmát, újra egy Isten-udvari otthonosságba. Visszafelé is elsülhet az Aranyborjúhoz terelt, hamis csodákkal s rossz hangzatokkal itatott tömegek mai, jól fizető indirekt uralma.
A művészetek, a szavakon túli, e személyes nyelvezetek addig is a legjobb, legalkalmasabb eszközei lehetnek az ember talpra állásának. Hiszen a nagy és igaz művészet – ha hagyják – az emberben-jelen isteni megszólalás vétlen felfogása és továbbadása.
A zene pedig, ez a csak félig evilági tünemény: a legfelemelőbb lélekistápolás, karbantartás és erőátvitel, amely nélkül lehet ugyan, de nem érdemes élni, s mely nélkül az Istent méltóan dicsérni talán nem is lehet.
Szokássá, szokásokká tenni az élet istenes, nemesebb világát, egy ilyen stílust adni kívül és bévül magunknak. Ez a dolog nyitja, amely megújhodást ígér. S Hamvas is minden sorával ezt teszi, nemcsak tanítja.
A recepció, a fogadtatás, a befogadás tehát mindig is akként alakul, ahogyan magunk is belekerülünk, belefordulunk, belepördülünk: beleáldozzuk, beavatjuk, belederítjük magunkat ebbe a jó bódulatú, könnyű világosságú, egyetemes imamalomba – ami egyáltalán nem csupán mókuskerék! Hanem az értelmes, áldozatos élet. S amit jól pörgetni, jól szolgálni nem érdemes ugyan, hiszen kiterítenek úgyis!, de amit pörgetni s jól szolgálni, amely szerint élni mégiscsak érdemes. Ha már úgyis egyszer kiterülünk.



« vissza