Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Megkésett krónika

Már évekkel ezelőtt, sőt rögtön a rendszerváltozást hozó év tizedforduló után lehetett hallani olyan véleményeket, hogy már nincs különösebb funkciója a dokumentumfilmezésnek, hiszen megteremtődtek a társadalmi nyilvánosság feltételei, s a történelem fehér foltjainak feltárása is befejeződött. De úgy látszik, valóban sötét a múltnak kútja, mert még az új évezred első filmszemléjére is jutott olyan történelmi témájú dokumentumfilm, amely korábban kevéssé ismert eseményeket dolgozott fel. Varga Ágota Porrajmos–Cigány holokauszt című filmjét ugyan megelőzte Daróczi Ágnes egy évvel korábban készített Hej gettó. című filmje, s ugyancsak a roma holokauszt volt a témája Kovács János versenybe nem jutott dokumentumfilmjének is. A film mégis sokak számára a reveláció erejével hatott.
Karsai László 1992-ben megjelent monográfiáján kívül történelmi kutatások sem nagyon ismertek a témában. S ami igazán különös, még a valóban reprezentatív, a kisebbségek jogát minden szempontból hangsúlyozó, a holokauszt ötvenedik évfordulója alkalmából, 1994-ben megjelent emlékkönyv sem tesz említést a cigány származású áldozatokról, jóllehet ebben az időben már több kutatónak is lehetett áttekintése a cigányok üldöztetéséről.
Szerencsére a filmesek fontosnak tartják, hogy a borzalom emlékezete igazságos legyen, s ha megkésve és utolsóként, de a cigányok meghurcoltatásai is feldolgozásra és nyilvánosságra kerüljenek. A már említett dokumentumfilmek mellett Szabó Ildikó új játékfilmje is e problémáról szól.
Varga Ágota filmje azért is olyan megrendítő, mert szembesülünk vele, hogy milyen mélyre temették magukban a velük történteket az áldozatok és hozzátartozóik. Ha ez a riporter nem jön ide, te sose tudod meg tőlem, hogy hogy is voltam én apáddal. Nem beszéltem én erről még anyáddal se, pedig együtt dolgoztunk és sok időt töltöttünk együtt – mondja az egyik gyerekként elhurcolt túlélő az egykori csendőr fiának. A csendőr felesége és fia soha, még a családban sem beszéltek a történtekről, az asszony a parancsra tette logikájával menti férjét, akit háborús bűnösként elítéltek, s fiának sem beszélt a múltról. A cigányok pedig, akik amúgy is a társadalom perifériájára szorulva élték-élik életüket, úgy voltak vele, van elég bajuk, ellenségük, minek hozakodjanak elő még ezzel is, hisz ki tudja, nem zúdítanak-e újabb bajt a fejükre, ha felhánytorgatják.
A keservesen előbányászott történetekből úgy tűnik, hogy úgy élték meg a holokausztot is, mint pária-létük, parttalan kiszolgáltatottságuk természetes velejáróját. Lecsaptak ránk és vittek. Honnan is tudhattuk volna, hogy hova és miért. Majd pont nekünk mondták volna meg, amikor még a sokkal okosabb zsidóknak sem mondtak semmit. De ők legalább tudtak németül, s így valamit azért néha meghallottak a táborban. De mihozzánk nem szólt senki úgy, hogy értsük. Hetek is elteltek, mire esetleg német cigányokkal találkoztak a táborokban, akikkel szót tudtak váltani. Az elesett, rosszul táplált, a hosszú, hetekig tartó útra is csak legfeljebb egy kis zsírt meg kenyeret magukkal vivő cigányok egy része már útközben, a vagonokban elpusztult. Volt, akinek a gettóban megszült gyerekét elvitték, és soha nem bukkant a nyomára.
Volt olyan falu, ahol, mire visszatért néhány túlélő, lerombolták a cigánysort, és elzavarták a hazaérkezőket. Varga Ágota filmje hírt ad egy értelmetlen, máig föltáratlan vérengzésről, amelynek egy somogyi faluban tizennégy halálos áldozata és számos maradandóan sérültje volt. A cigányoknak vélhetően azért kellett meghalniuk, mert közülük néhányan értettek oroszul, s a nyilasok féltek, hogy felveszik a kapcsolatot a közeledő oroszokkal.
Töredezett, szerkezetileg korántsem hibátlan film a Porrajos, mégis sokáig emlékezetes marad néhány szereplő arcán a nyitottság, a bizalom, ahogy hisznek a kibeszélés mágikus erejében, másoknál viszont az elzárkózás, a sebek feltépésétől való félelem az erősebb. A rendezőnek többnyire sikerül legyőznie a szorongó tartózkodást, és ha lassan, botladozva is, de a film szereplői és nézői is megélik a növeli, ki elfödi a bajt igazságát.
A film készítői a Vöröskereszt segítségével bukkantak mintegy száz túlélő nyomára. Közülük kerültek ki a film szereplői. Számadatok nem hangzanak el a filmben, csak a túlélők visszaemlékezéseiből következtethetjük ki, hogy ha mintegy fél dunántúlnyi területről négyezer embert gyűjtöttek be a komáromi börtönbe, akkor országosan akár több tízezer ember lehetett érintett.
A tragédia megkésett krónikájának e szép filmjével Varga Ágota tovább erősíti a róla már korábban is kialakult képet, mely szerint a dokumentumfilmesek kilencvenes években feltűnt csapatának egyik legkiválóbbja. Filmjei (Kilakoltatás, Szakítópróba, Csintó és természetesen a Porrajmos) élesen cáfolják azt a filmforgalmazásban uralkodó szemléletet, hogy a dokumentumfilm idejétmúlt, funkcióját vesztett műforma, csupán néhány rögeszmés értelmiségi mániája.



« vissza