Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A Kossuth téri vérengzés

Kő András és Nagy J. Lambert – tartalmában, minőségében és terjedelmében egyaránt – jelentős kötete, A Kossuth tér 1956 történelemkönyv abban az értelemben is, hogy tizenkét év alatt végbement megírása maga is história. A 336 oldalas oknyomozó riport az 1956-os magyar szabadságharc egyik legborzalmasabb napjának, október 25-ének véres eseményét: a Parlamentnél lezajlott sortűz körülményeit taglalja. A több mint hetven emberéletet kioltó mészárlásról a dokumentumok mellett a szemtanúk, a szenvedő alanyok, és részben maguk a fegyveresek is vallanak: a két újságíró szerző az élő forrásokat is felhasználhatta tehát a kötet összeállításához. Így nem csak hitelesen, hanem élményszerűen mutathatják be: mekkora kegyetlenséggel fojtja vérbe egy megszálló hatalom a zsarnokság ellen támadó forradalmat.
Kellett a vérfürdő ezen a napon a nálunk állomásozó idegen sereg gazdáinak: csaknem kisiklott már kezükből a zsákmány. E napon jelenik meg az Obersovszky Gyula szerkesztette Igazság, folyamatosak a tüntetések – Szegeden harmincezres felvonulás zajlik –, munkástanácsok alakulása tölti ki eseményekkel az ország és a budapesti utcák életét – ha a véres összecsapásokat itt nem említjük is. Ez utóbbiak is tragikussá tették a napot, s közülük a legsúlyosabb az Országház mellett festette be hazafiak vérével a főváros földjét. A Kossuth téren többezres tömeg gyülekezik, s meglepetésre összebarátkoznak az ellenük felsorakoztatott szovjet harckocsik katonáival. Ezt látva Szerov KGB-főnök délelőtt 11 óra után parancsot ad riasztólövések leadására. Katonái azonban összezavarodnak, s vélhetően egy Jamrich Mihály nevű ávós ezredes adja le az első lövéseket géppisztolyából. Az elszabadult pokolban egy szovjet harckocsi – a Ságvári tér felől érkező tank – végzi a mészárlást: repeszgránátokkal és géppuskatűzzel pusztítva a menekülni sem tudó embereket. A környező épületekből is lőnek különös idegenek…
A pártállami rendőrség társadalomellenességét, cinizmusát jellemzi, mit jegyzett föl ezen a napon Sebestyén László rendőr ezredes az Országos Rendőrkapitányság operatív ügyeleteseként a BM rendőrkapitányságainak küldött utasításában. A Fővárosban az ellenforradalmi csoportok felszámolása befejeződött, egy részük azonban bandákba verődve az ország különböző részeiben – főleg a nyugati határ felé – szökik. Szándékuk nyilvánvalóan az, hogy a határon átjussanak, vagy az ország területén erre alkalmas helyen illegalitásba vonuljanak. Az ezredes arra utasította a kapitányságokat, hogy az elrejtőzésre alkalmas erdőket, barlangokat stb. fésüljék, át, a bandákat szólítsák fel megadásra, ellenállás esetén minden rendelkezésre álló eszközzel semmisítsék meg őket.
A véres csütörtök beleillett a forradalom két hetébe: háborús állapotok uralták a történelmi napokat. Aznap hajnali ötkor Piros László belügyminiszter a rádióban szólítja fel a felkelőket a fegyverek beszolgáltatására, ehhez a következő nap délelőtt tíz óráját jelöli meg ultimátumként. Az Illatos úton e percekben orosz és magyar katonák lövik egymást: egy magyar tiszt esik áldozatul. Hat óra 23 perckor ellenforradalmi puccskísérletről, s annak felszámolásáról szól a rádió. Ez jelzi az országnak, hogy a Bródy Sándor utcai rádióépületet visszafoglalták az oroszok. A Kossuth téri vérengzés után sem marad harci események nélkül a főváros. Délután fegyveresek foglalják el az angyalföldi pártbizottság központját. Itt is többen életüket vesztik. Hasonlóan forrongó volt a hangulat e napon az ország más részein. A pécsi Kossuth téren például egyetemisták tüntettek a diktatúra ellen. Miskolcról fiatalok indulnak Budapestre, hogy csatlakozzanak a fegyveres fölkeléshez. Ózdon leverik az épületekről az emberiségellenes jelképet: az ötágú vörös csillagot. Szegeden fölfegyverzett katonák védik meg a helyi pártlap szerkesztőségét az állampolgárok rohamától. Székesfehérváron az ottani, előző napi sortűz miatt tartanak tiltakozó gyűlést a Könnyűfémműben. Dunapentelén ketten meghalnak, amikor a katonaság géppuskatűzzel veri vissza a fegyverekért a laktanyába nyomuló tömeget. Nagykanizsán, Győrben e napon döntik le a szovjet emlékművet, s utóbbi városban megkezdődik a politikai foglyok börtönből való kiszabadítása. Nyíregyházán kődobálással próbálják megállítani a hazafiak a szovjet tankoknak az országba való benyomulását, az agresszorok fegyverrel válaszolnak. Hruscsov e csütörtökön üzeni meg Titónak, hogy a szovjetek vérbe fojtják a magyar kontrarevolúciót. Washingtonban Eisenhower elnök a magyar nép hagyományos szabadságvágyáról nyilatkozik. Az USA pénzelte müncheni rádió ekkor követeli – Harcoló egyház című műsorában – Mindszenty bíboros szabadon bocsátását, egyben bemondja, hogy Nagy Imre kormánya Káin-bélyeggel a homlokán kezdi meg működését.
A Kossuth téri barbár öldöklés e drámai hangulatban nem hőkölteti meg azokat, akik már a forradalom utáni személyes boldogulásukra összpontosítanak. Egy nappal később – két kihagyás után – újra megjelenik a Szabad Nép. A véres csütörtök eseményeiről csak visszafogottan tudósít az újság, nem írja meg, hogy gépmunkás, könyvelő, előfonó, látszerész, tanuló, kazánkovács, okleveles mérnök, gépkocsivezető, előadó, asztalossegéd, hegesztő, öntő, kalkulátor, kalauz, esztergályos, sorkatona, geodéta, egyetemi hallgató, főművezető esett áldozatul az országunkat megszálló hadsereg és a hazai kollaboránsok barbár öldöklésének.
Ezt évtizedekkel később Kő András és Nagy J. Lambert bányászta ki poros dokumentumokból. Könyvükben név szerint felsorolják azokat, akikre még számos szép feladat és lehetőség várt volna. Apró Jánostól Zöld Imréig ők voltak az azonosítható áldozatok. Egyszerű, fontos emberek. Épp azok, akikre hivatkozva a keleti nagyhatalom itthoni kiszolgálója gyakorolta a hatalmat, kiteljesítette a népi demokráciát… Talán ez is oka lehetett annak, hogy a két újságíró évtizedekkel a mészárlás után is súlyos nehézségek árán volt képes kiadót lelni kötetéhez. Pedig mi minden megjelenhetett az utóbbi évtizedben – idéződnek fel az igényes és silány kötetek tucatjai.
Az 1956-os magyar szabadságharc vérbe fojtásáról, a sortüzekről valós híreket közlő könyv azonban csak alig. Kő Andrásnak és Nagy J. Lambertnek egy Monacóban élő kiváló magyar: Bohus László segítsége kellett, hogy a Teleki László Alapítvánnyal s némi állami segítséggel megjelentethessék a – sajnos – véresen aktuális kötetet.
Aktuális – mondjuk, nem véletlenül. Négy évtizeddel később még mindig föllelhetők tanúk, akik félelemből nem mernek nyilatkozni… S aktuális, mert tanúk százai nemcsak hogy mernek emlékezni, hanem egyenesen megkövetelik, hogy beszélhessenek a nyilvánosság előtt is az emberiségellenes brutalitásról. Vajha meg mernének szólalni azok a tanúk is, akik az 1956. decemberi, Nyugati pályaudvarnál történt mészárlásról tudnának sokat mondani. (Arról a sortűzről, amelynél úgymond ott volt – vitatott, milyen öltözetben – egy későbbi miniszterelnök is. A most zajló, a Nyugati pályaudvari tragédiát megvilágító sortűzper milyen érdekességekkel egészülhetne ki – vetődik fel a Kossuth tér 1956 című könyv olvasójában –, ha nemcsak egy tiszaújfalusi tanú mondaná el: kit látott a Nyugatinál kék egyenruhában, hátán átvetett dobtáras géppisztollyal. És milyen jó lenne, ha Kő András azt is megírná: miért tűnhetett el a Pénzügyminisztériumban 1994 és 1998 között az a paksaméta, amely az állítólagos kék egyenruhás emberről szólt. Noha Kő András e papírokról, éppen a Kossuth téri tragédia utáni kutatása során, csak szóbeli információt kapott.)
Kő András és Nagy J. Lambert azt vállalták e kötet összeállításakor, amit mind a polgári közép, mind a jobboldal értelmiségije gyakran elhárít: a kitartó munkát. A két újságíró végtelen türelemmel, mély szakértelemmel gyűjtötte össze az adatokat, a fényképeket. Ez a munkaforma az, amely a diktatúra ma is élő, egykori hazaárulásuk személyes hasznát zavartalanul élvező embereknek a legfélelmetesebb. Kő és Nagy ugyanis nem szitkozódik indulatosan, hanem feltár és szembesít. Stílusukat nem lehet szélsőségesnek, gyűlölködőnek minősíteni, információikat nincs mód felületesnek hazudva kiiktatni a közgondolkodásból. Tényeik bebetonozottak, következtetéseik cáfolhatatlanok. Mindezt újságírói szellemességgel egészítették ki, így téve lehetővé, hogy széles olvasói kör ismerhesse meg az 1956-os magyar szabadságharc egyik kulcsmozzanatát. Azt a kevesebb mint egy óra alatt lezajló tömegmészárlást, amely így vagy úgy a forradalom két hetét jellemzi. Fényt villant a mozgatórugókra, érzékelteti az ázsiai kíméletlenséget, a Nyugat magyarok iránti hagyományos közönyét. Felfénylik a könyvsorok között az a konok nemzeti ellenállás is, amely bő évezreden át őrizte meg a magyarságot eme szép, gazdag, de ellenségek által azóta is hőn elfoglalni vágyott közép-európai térségben. Ez utóbbit Kő és Nagy szikár tényekkel, szenvedélymentes szavak idézésével sejteti. Éppen a pontos idézeteik érzékeltetik az olvasóval a kollaboránsok lelki kiüresedését, önkritikára, netán bűnbánatra való teljes képtelenségét is. Ilyen értelemben a könyv azoknak is érdekes, akik nem óhajtják beleásni magukat az immár múlt századi magyar szabadságharc históriájába. Kő András és Nagy J. Lambert kötete az emberről mint lényről is valóságos, egyben kiábrándító képet ad. A gyilkos az áldozatát hibáztatja, ez utóbbi pedig már nem tud visszaszólni: így a történtekről hamis kép maradhat fenn az utókornak. A Kossuth tér 1956 című könyv szerzői éppen a súlyos hamisítás ellen tehettek valamicskét, amikor lehetőséget kaptak munkájuk kiadására. Soraik néhány tucatnyi – jó esetben néhány száz – értelmiségihez eljutva talán valósághűbbé teszik a társadalom emlékezetét. Tudósi tárgyilagosságuk mellett közírói képességeik révén egyszerre hitelesen és izgalmasan mutatják be azt az eseményt, amelyről a legtöbb ferdítés látott napvilágot az utóbbi évtizedekben. Munkájuk óhatatlanul hatásos lesz akkor is, ha a médiagazdák agyonhallgatják a könyv megjelenését, ha a tudósi körök nem teszik szakmai viták tárgyává – magyarán kirekesztik – a két újságíró kötetét. Idővel alighanem mégis komolytalanná teheti magát az a szaktörténész, aki a Kossuth téri véres tragédiát taglaló kötet kiadását meg nem történtnek próbálja tekinteni.
A Kossuth tér 1956 című könyv megjelentetéséhez jelentős civil kurázsi kellett 2001-ben, az új évezredben is. A kötet a sorai közt üzeni: azok a sötét történelmi erők, amelyek a tragédiát okozták, rejtett szándékokban ma is jelen vannak, és hatnak mindennapjainkra. Nem véletlen, hogy idővel néptelenek lettek az október 25-ei megemlékezések a Parlamentnél… Mert nemcsak a fényképeken és térképeken ábrázolt épületek maradtak fenn – sajnos. Kő András és Nagy J. Lambert ez utóbbira is felhívja a figyelmet a könyvben, így a Kossuth tér 1956 című alkotás nem csak történelemkönyv, hanem eleven publicisztika. A kötetet elolvasva könnyebb felismerni a ma is leselkedő sokféle veszélyt, így nemcsak a közélet formálóinak lehet hozamos a kötet tanulmányozása: a köznapi ember is sokat meríthet belőle.
(Kossuth tér 1956, Teleki László Alapítvány, 2001)



« vissza