Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A macedón kérdés az európai politikában 1. rész

Az 1991-ben függetlenné vált Macedónia lakosságának csaknem 23 százaléka vallotta magát az 1994-ben tartott népszámlálás alkalmával az albán etnikumhoz tartozónak. Ez az arányszám az utóbbi években a Koszovóból Macedóniába irányuló, exodusnak is tekinthető emigráció miatt jelentősen nőtt. A Macedóniában élő albánok autonómiára illetve elszakadásra irányuló törekvései szoros kapcsolatban állnak a több mint egy évezredes múltra visszanyúló, megoldottnak máig sem tekinthető macedón kérdéssel. A Macedóniában élő albánoknak két, etnikai alapon szerveződő pártja is van: a Demokratikus Prosperitás Pártja és a Demokratikus Nemzeti Párt. Mindkét párt a macedón parlamentben, az egykamarás nemzetgyűlésben is képviselettel rendelkezik.
Az 1994-ben tartott népszámlálás során az állam lakosságának csaknem kétharmada, 66,5%-a vallotta magát macedón nemzetiségűnek. E népszámlálás adatai szerint a lakosság 4%-a töröknek, 2%-a szerbnek, 0,4% pedig vlachnak (más elnevezéssel cincárnak – bár e szó etimológiája bizonytalan) kuco-vlachnak, kara-vlachnak, vagy macedo-románnak, arumînnak illetve armînnak) vallotta magát.
Itt utalunk arra, hogy a balkáni románok (cincárok) száma – akik Macedónián kívül Epiruszban, Thesszáliában és Albániában is éltek – az első világháború előtt mintegy félmillióra becsülhető. A folytonos üldözések következtében tekintélyes hányaduk eredeti lakóhelye elhagyására kényszerült. Ezek az arányok azonban nem utolsósorban a jelentős albán bevándorlás miatt módosultak.
Fontos esemény az 1875-ben kezdődött macedón népfelkelés az Oszmán Birodalomtól való függetlenség elnyeréséért. A középkori és újkori, ún. történelmi Macedónia – az ókori Macedónia területe ennél lényegesen nagyobb volt, jóval meghaladta a százezer négyzetkilométert – területét tekintve nem csekély eltérés mutatkozik az egyes becsléseket illetően (hozzávetőleg 65 000 és 96 000 négyzetkilométer között). A történelmi Macedónia területe mindenesetre többszöröse a volt jugoszláv tagköztársaságból 1991-ben szuverén állammá vált Macedónia területének (25 713 négyzetkilométer). Az 1877/78-as orosz–török háborút ideiglenesen az 1878 márciusában, a Drinápolyban 1878. január 31-én aláírt fegyverszüneti szerződést követően kötött San Stefanó-i előzetes orosz–török békeszerződés zárta le. A békeszerződés előkészítése során Oroszországot Ignatyev, az Orosz Birodalom korábbi konstantinápolyi nagykövete képviselte. San Stefano Konstantinápoly (Isztanbul) Márvány-tenger mellett fekvő elővárosa, a mai Yeºilköy (ahol a repülőtér is van). E békeszerződés eredményeként megszületik a történelmi Macedónia nagy részét magában foglaló, kb. 164 500 négyzetkilométer területű ún. Nagy-Bulgária. Említést érdemel, hogy Bulgária területe ma 110 912 négyzetkilométer. Nem érdektelen utalni arra sem, hogy 1978 márciusában a Bolgár Népköztársaságban hivatalos keretek között is megemlékeztek a San Stefanó-i békeszerződés aláírásának századik évfordulójáról.
Figyelmet érdemel továbbá az, hogy a II. Sándor orosz cár (1855–1881) által az Oszmán Birodalom ellen indított háborút – az orosz hadüzenetet 1877. április 12-én adták át – megelőzte a nagyhatalmak Konstantinápolyban tartott értekezlete, melynek célja a Boszniában, Hercegovinában és Bulgáriában kialakult helyzet megvitatása volt. A konferencia résztvevői két autonóm tartomány létesítését javasolták, Tirnovo és Szófia központtal. A macedón kérdés nem szerepelt az értekezlet napirendjén. Konstantinápoly – Nagy-Britannia hallgatólagos támogatására támaszkodva – mereven elzárkózott a területi autonómia megadásától, aminek következménye volt az orosz katonai intervenció.
A San Stefanó-i békeszerződés értelmében Montenegró területe háromszorosára nőtt volna, míg Szerbiáé csak Nissel és a novipazári szandzsákkal gyarapodott volna. A Román Fejedelemség megkapta volna egész Dobrudzsát, ennek fejében azonban le kellett volna mondania Oroszország javára Besszarábiáról.
Az orosz–török háborút lezáró berlini kongresszus (1878. június 13. – 1878. július 13.) azonban, amelyen a területi rendezésben érdekelt kis balkáni államok képviselői még megfigyelői minőségben sem vehettek részt – Nagy-Britannia, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia tiltakozása eredményeként –, érvénytelenítette a San Stefanó-i előzetes békeszerződést, és az autonóm, félszuverén Bulgária területét jelentősen redukálta. Bulgária területe ilyen módon 63 780 négyzetkilométerre csökkent. Bosznia és Hercegovina, továbbá a novipazári szandzsák – bár formálisan továbbra is az Oszmán Birodalom része maradt – az Osztrák–Magyar Monarchia megszállása alá került. Feltétlenül említést érdemel, hogy az 1878. július 13-án aláírt berlini szerződés a szuverén államokként elismert balkáni államokat kötelezte a területükön élő nem keresztény, főleg muzulmán vallású kisebbségek jogainak elismerésére.
A macedón kérdés megoldására a berlini kongresszuson nem került sor. A közigazgatásilag három vilajetre osztott Macedónia továbbra is az Oszmán Birodalom részét alkotta, és különösen a berlini kongresszust követően egyre nagyobb mértékben tárgyát képezte a Görögország, Szerbia és Bulgária közötti, nemegyszer komoly katonai konfliktushoz is vezető rivalizálásnak.
Orosz részről is felmerült a Balkán-félsziget föderalizálásának gondolata. Miljutyin orosz hadügyminiszter 1880 októberében készített Gondolatok a keleti kérdés lehetséges megoldásáról az Ottomán Birodalom végső széthullásának időszakában című memorandumában annak a véleménynek adott hangot, hogy az Oszmán Birodalom megszűnése esetében a Balkánon a nyugalmat és a rendet egy balkáni föderáció létesítésével lehetne a leghatékonyabban biztosítani. Görögország, Albánia, Montenegró, Szerbia, Bulgária és Románia mint szuverén államok csatlakoznának ehhez a föderációhoz. Miljutyin természetesen a San Stefanó-i béke alapján létesíteni szándékozott Nagy-Bulgáriát – amelyhez a történelmi Macedónia is tartozna – értette Bulgárián. Koncepciója szerint az Oszmán Birodalom csak Konstantinápolyt és az európai Törökország kis részét, gyakorlatilag csupán Konstantinápoly közvetlen környékét tarthatná meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia által okkupált Bosznia-Hercegovina szintén a föderáció részét alkotná. Ebből következően Ausztria–Magyarország is csatlakozna a szövetséghez. Ugyanez vonatkozik az Oszmán Birodalomra is. A föderációt alkotó államok egyúttal vámunióra lépnének egymással.
Miljutyin Macedóniának nem szándékozott szuverén állami státust biztosítani. Miljutyin egyébként igen részletesen kidolgozott, terjedelmes memoranduma tipikus példája volt az egyes etnikumok sorsát felülről, kívülről jövő, a nagyhatalmak által oktrojált, pontosabban oktrojálni kívánt racionális, vagy legalábbis annak tűnő, a történelmi hagyományokkal és etnikai realitásokkal nem számoló politikai tervnek.
Macedónia hovatartozása kérdésében változást jelenthetett volna Obrenovics Mihály szerb fejedelem (1860–1868) kísérlete a balkán-(kon)föderáció létrehozására. (Szerbia, mely 1830 óta fejedelemség, csak jóval később, 1882. február 22-én lett királyság.) A bolgár-szerb állam létrehozása azonban, mely e föderáció alapját, tengelyét képezte volna, csak terv maradt. A lemondásra kényszerült Obrenovics Milán (1868–1889) fejedelem, majd király uralkodása idején, 1885-ben Szerbia által indított bolgár–szerb háborút lezáró, 1886 februárjában kötött bukaresti békeszerződés sem jelentett változást, pontosabban előrelépést a macedón kérdésben. (A Szerb Királyság ekkor még a Balkán-félszigeten a status quo fenntartásában érdekelt Osztrák–Magyar Monarchia támogatását élvezte.)
Bolgár részről is felvetődött – igaz, nem hivatalos politikai irányzatként – a balkáni föderáció megvalósításának lehetősége és szükségessége. A bolgár felszabadítási mozgalom jeles képviselője, Ljuben Karavelov (1834–1897) küzdött szóval és tettel a balkáni népek föderációjának ügyéért. Karavelov, aki tíz esztendőt a cári Oroszországban töltött, a radikális-demokrata Omladina (Ifjúság) szervezet egyik legjelentősebb irányítójaként szoros kapcsolatban állt – belgrádi tartózkodása elején – a szerb forradalmi mozgalommal. Élete utolsó szakaszában Bukarestben vezette a bolgár emigrációt, forradalmi eszméinek az általa szerkesztett lapokban is hangot adva. Karavelovnak a Balkán-föderációval kapcsolatos elképzelései feltételezték a föderációt alkotó államok gazdasági-társadalmi rendjének radikális átalakítását, és ezért azok a hivatalos politika képviselői részéről nem találtak visszhangra.
Említést érdemel, hogy ebben az évben, néhány héttel a bolgár–szerb háború kitörése előtt került sor a keresztény főkormányzó által igazgatott Észak-Trákia Bulgáriához való csatolására. (Az első főkormányzó Aleko Bogoridi fegyveres erő nélkül vette át a tartomány kormányzását Plovdivban.) Észak-Trákiát, amelynek neve hivatalosan Kelet-Rumélia volt, a berlini kongresszus autonóm tartománynak nyilvánította. A tartomány területén török csapatok nem tartózkodhattak. Bulgária 1885. szeptember 20-án annektálta Észak-Trákiát, miáltal a Bolgár Fejedelemség területe 96 350 négyzetkilométerre nőtt.
I. (Battenberg) Sándor fejedelem javasolta, hogy a nagyhatalmak képviselőiből álló kelet-ruméliai bizottság azt követően, hogy befejezi ottani tevékenységét, menjen Macedóniába. A macedóniai tartózkodás célja az lett volna, hogy az 1868-ban elfogadott krétai statútum mintájára Macedónia számára is dolgozzon ki egy statútumot. Ennek a javaslatnak a jogi alapját a berlini szerződés 23. cikkelye képezte. Ez a szakasz előírta, hogy az Oszmán Birodalomnak a krétai alkotmány hatályba léptetése mellett a birodalom más európai területein is a krétai statútumban foglaltakhoz hasonló közigazgatási reformokat kell hatályba léptetnie. A bolgár fejedelem javaslata mellett azt a politikai természetű érvet hozta fel, hogy ilyen módon elkerülhető lesz a felkelés Macedóniában, ami a nagyhatalmaknak is érdekében áll. A javaslat végül is nem került elfogadásra, mivel Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter nem kívánta Konstantinápoly tekintélyét tovább csökkenteni. Az elutasításban szerepet játszott az is, hogy Andrássy a javaslat mögött orosz külpolitikai kezdeményezést látott, illetve sejtett.
A macedón nemzeti újjászületés mozgalma egyre komolyabb méreteket öltött. Kezdetben a macedón régió lakosainak többsége a bolgárokkal együtt küzdött a görög befolyás ellen az orthodox (görög-keleti) egyházon belül éppúgy, mint a különböző oktatási intézményekben. A mai területének még egyharmadánál is kisebb Görögország függetlenségét az Oszmán Birodalom már az 1829 szeptemberében, Hadrianopoliszban (Drinápolyban, mai nevén Edirnében) kötött békeszerződésben elismerte. Így ez az ország lett a Balkán-félsziget első szuverén állama, amin nem változtatott az sem, hogy 1830 februárjában Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország Görögország gyámhatalmának nyilvánítja magát.
Említést érdemel, hogy az 1870 februárjában, a nagy befolyással rendelkező konstantinápolyi orosz nagykövet, Ignatyev tábornok hathatós támogatása eredményeként létrejött autokefál bolgár exarchátus – amely de facto már tíz évvel korábban, 1860 áprilisában megalakult – egyházkormányzati vonatkozásban igényt formált a történelmi Macedónia területének nagy részére. Az önállósodni kívánó macedónok tekintélyes hányada azonban egy nemzeti, önálló, azaz autokefál egyház létrehozása mellett foglalt állást.
Coburg-Koháry Ferdinánd fejedelemmé választását követően (1887. július 7.) Stefan Sztambolov (1854–1895), a liberális párt vezetőjének hét esztendőn át tartó miniszterelnöksége alatt javultak Bulgária és az Oszmán Birodalom közötti kapcsolatok. Többek között ennek jele volt az is, hogy Konstantinápoly engedélyezte a bolgár exarchátusnak azt, hogy az ohridi és a velesi görögkeleti egyházmegyék élére, melyek az Oszmán Birodalomhoz tartozó Macedónia részét képezték, püspököket nevezzen ki. Konstantinápoly ezzel lényegében Macedónia bolgár etnikai jellegét ismerte el.
Az 1893-ban Thesszalonikiben létrejött ún. Belső Macedón Forradalmi Szervezet [Vãsna Makedonska Revolutiona Organizacija (VMRO)] – franciául: Organisation Révolutionnaire Intérieure Macédonienne (ORIM) – célja Macedónia önálló államiságának megteremtése volt. Ez kezdetben az Oszmán Birodalomtól való függetlenség kivívását jelentette; nemzetközi szinten is felvetette a macedón és trák kérdés megoldásának szükségességét. E szervezet irányításában Goce Delcev vállalt döntő szerepet, aki az autonóm, perspektivikusan önálló állammá váló Macedónia eszméjének elkötelezett híve volt. Az 1895-ben Szófiában létrehozott macedón szervezet viszont Macedónia Bulgáriához való csatlakozásáért küzdött, amely ekkor még fejedelemség.
A Balkán-háborúkat követően Konstantinápolynak a Balkánról való kiszorulását követően sem jött (jöhetett) létre önálló macedón állam. A macedónok 1913-at követően három ország, Bulgária, Görögország és Szerbia területén éltek. A Belső Macedón Forradalmi Szervezet a macedónok által lakott területeket Bulgária részeként akarta egyesíteni, nem riadva vissza a gerillaháborútól és a terrorcselekmények elkövetésétől sem.
A Görög Királyság, amely nem vett részt az 1877/78-as orosz–török háborúban, az Oszmán Birodalomhoz tartozó Kréta szigetén 1896-ban elemi erővel kirobbanó, autonómia kivívását célzó mozgalom támogatása miatt került konfliktusba a Fényes Portával. Konstantin trónörökös csapataival 1897 tavaszán átlépte a macedóniai határt. Ez a katonai akció szolgált az 1897. április 17-én átadott hadüzenet alapjául. Görögországot a teljes vereségtől csak az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország segítsége mentette meg, mivel a két nagyhatalom a balkáni status quo fenntartásában volt érdekelt. Görögországnak az Oszmán Birodalomtól 1897-ben elszenvedett súlyos katonai veresége hosszú évekre irreálissá tette a Macedónia területének egy részének megszerzésére irányuló görög elképzeléseket. Az Oszmán Birodalom és a Görög Királyság között 1897. december 1-jén, Konstantinápolyban kötött békeszerződés a status quo antén alapult. Ilyen módon a Görög Királyság területe, mely ekkor 64 000 négyzetkilométer volt, nem gyarapodott. Az Oszmán Birodalomhoz tartozott továbbra is a Balkán-félsziget legnagyobb része (több, mint 165 000 négyzetkilométer).
A Macedónia autonómiájáért, illetve Bulgáriához való csatolásáért küzdő mozgalom a XIX. század utolsó éveikben különösen nagy erőre kapott. A szünet nélküli vallási, etnikai villongások nem állottak Konstantinápoly érdekében sem, bár Abdulhamid szultán a végsőkig ellenezte Macedónia önálló, bár jogilag továbbra is az Oszmán Birodalomhoz tartozó keresztény tartományként való elismerésének tervét.
A szultán 1901 decemberében arra az elhatározásra jutott, hogy a régóta ígért reformok tovább már nem halaszthatók. A régió muzulmán lakossága azonban a végsőkig ellenezte azok megvalósítását. 1903 februárjában megállapodás jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország között a reformok megvalósításában való együttműködésről. A közös akció eredményeként Abdulhamid szultán Hilmi pasát a macedóniai vilajetek főfelügyelőjének nevezte ki, azzal a feladattal, hogy gondoskodjon a szükséges reformok megvalósításáról. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország Szófiát rávette arra, hogy mérséklőleg hasson a macedón felszabadítási mozgalom vezetőire. A nagyhatalmak interveniálása azonban nem érte el a kívánt eredményt, és Macedóniában a helyzet válságosra fordult a különböző felekezetek és etnikumok között állandósuló fegyveres viszályok miatt.
Szent Illés napján, 1903. augusztus 2-án általános felkelés (Ilindeni-felkelés – Ilidenszko Vasztanije) tört ki Monasztirben (a mai Bitolj, illetve Bitoli Macedonia Skopje után második legnagyobb lélekszámú városa), amelyben több tízezren vettek részt. Augusztus 2-a – erre a felkelésre való tekintettel – Macedóniában az 1991-es alkotmányban is rögzített állami, nemzeti ünnep. A felkelés eredményeként került sor az ottomán uralom alól rövid időre felszabadult kis, alig néhány ezres lélekszámú macedóniai Kruševo városában a rövid életű ún. Kruševói Köztársaság kikiáltására.
A Macedónia csaknem egész területén elemi erővel kibontakozó felkelés leverése a még mintegy 350 000 főnyi reguláris katonaság bevetése ellenére is három hónapig tartott. A Monasztirban kitört felkeléssel egy időben Trákiában is széles néptömegeket megmozgató felkelésre került sor. Még a felkelések kitörése előtt, 1903 júniusában sor került Revalban (a mai Tallinn) VII. Edward (1901–1910) angol király és II. Miklós (1894–1917) orosz cár találkozójára, amelynek célja döntően a Macedónia jövőjére vonatkozó elképzelések egyeztetése volt. A macedón kérdés is szerepelt I. Ferenc József és II. Miklós orosz cár 1903 szeptemberi találkozója napirendjén. A találkozón folytatott megbeszélések eredménye volt a mürzstegi egyezmény.
Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország külügyminiszterei, Lambsdorff és Goluchowski 1903. október 5-én a stájerországi Mürzstegben egyezményt írtak alá, melynek célja éppen a macedón kérdés rendezése volt. Ennek aktualitást adott a Szerbiában bekövetkezett dinasztiaváltozás I. (Obrenovics) Sándor cár meggyilkolása miatt, és az azt néhány héttel követően kezdődött felkelés a török uralom ellen Macedóniában. Az atrocitások mérsékléséhez csak csekély mértékben járult hozzá a mürzstegi egyezmény.
A Mürzstegben az osztrák–magyar és az orosz külügyminiszter által kidolgozott program értelmében Macedónia három török vilajetében (a szalonikiben, a szkopjeiben – amelyet törökül üszkübinek hívtak, de nevezték koszovóinak is – és a monasztiri közigazgatási egységekben) osztrák–magyar és orosz közigazgatási tisztviselők ellenőrizték az oszmán közigazgatást. Az ellenőrzésen felül az európai nagyhatalmak (az Osztrák–Magyar Monarchia, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország) által Macedóniába küldött katonatisztek és polgári tisztviselők kezdeményezése alapján elkezdődött a helyi rendfenntartó erők (elsősorban a csendőrség) és az iskolarendszer átfogó reformja is. A macedóniai csendőrség főparancsnoki tisztét előszor De Giorgis olasz tábornok töltötte be, akinek utóda 1908-ban Robilant tábornok lett.
A tervezett reformok megvalósítására azonban a hiányzó anyagi források miatt nem került sor. A válság rendezésében érdekelt nagyhatalmak 1905-ben Hilmi pasa mellé egy nemzetközi, neves szakértőkből álló bizottságot rendeltek.
(Folytatjuk)



« vissza