Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A sátán temploma

A Dante megírta Pokolnak vagy Hieronymus Bosch világának varázslatos a holdudvara. Bár minden fragmentuma borzongatóan abszurd és sötét, átvilágítja motívumaikat a teremtés rejtett tükörfénye. Az az egyszerre derengő és feketén csillámló világosság, melyet nem a külső, hanem a bentről áradó, belülről átszűrődő ragyogás hat át. Mert átszellemített anyagból valók, s belőlük a teremtés visszfénye folyamatosan sugárzik. Feketék, de nem reménytelenek. Hiába próbálja pedig a nagy firenzei elhitetni velünk, hogy az infernó kilátástalan hely, ahol a középkor számolatlan emberfarkasa lángban és reménytelenségben emésztődik, lobogó szavai elkendőzik a végső pusztulást. Ahogy a hertogenboschi festő összetört világa, nemtelen és hibrid lényeinek sokasága felett is ott ragyog a teremtés belső szivárványfénye. Bosch vak homunkuluszai, madárfejű martalócai, hivatásos gyerekgyilkosai és patkányfalkái egy rusztikus idill szereplői századunk színpadának rémségeihez képest.
A lágerek, gulágok, népirtások szörnyűségei mellett eltörpülnek az apokalipszist álmodó mesterek víziói. A megnyúzottak és magukból kifordítottak kínja és fájdalmas reménytelensége mellett. A tömegsírok horrorja és az istálló mocskában tartott emberek gyötrelme mellett. A klasszikus álmodók minden képzeletét – márpedig ennek nem voltak híjával – és szakrális rémületét meghaladja az elaljasodott bestialitás, a perverz rombolás és a szűkagyú gonoszság azon foka, a pusztítás ötlettárának az a gazdagsága, mely a mi világunkat elözönlötte. Elámulnánk a csodálkozástól a sátáni lelemények láttán, az emberkínzás, lélek-kannibalizmus és világrombolás morbid gazdagságát lajstromozva, ha mindez nem a bőrünkre menne.
Dante, Bosch nemes és hatalmas szelleme képtelen volt a mocsoknak és az állat alatti sötétségnek azokat a pokolbugyrait még csak elképzelni is, amelyekben – vagy amelyek közvetlen közelében – nekünk élnünk adatott. Képzeletük palettáján hiába próbálták kikeverni a vérnek, könnynek, a káromkodásnak és a jajszavaknak, az iszamós éjszakának meg a benső romlás iszonyatának azokat a színárnyalatait, melyeket ma bárki megpillanthat egy porig pusztított mezőn, méregbe fulladt folyó partján, egy eszelős fanatikus arcának árkaiban vagy egyszerűen csak egy város penészszürke tűzfalainak árnyai között…
Szöllősy Tibor a kárpátaljai Técsőn élő író, orvos és a város mindenese. Nincsen olyan igaz és nemes ügy a környéken, amelyből kimaradna. A szó legigazibb értelmében közéleti ember, akire a feladatok rátalálnak. Mert akad belőlük elég, keresni sem kell a Felső-Tisza vidékén az elvégeznivalókat. Szöllősy irodalmi művei – novellái, tárcái, riportjai, történeti munkái és hagyományápoló cikkei – viszont eddig jórészt visszhangtalanok maradtak.
Técső, a Felső-Tisza-vidék fővárosa ritkán szerepel a krónikákban. A település a Tisza partján fekszik, Máramarosban. A folyó itt már tekintélyesen hömpölyög medrében: a Fehér- és a Fekete-Tisza vize, amely Rahónál csobban össze, ugyanúgy táplálja, mint az Iza meg a Tarca, amelyek belehordják a fenyvesek borította Máramarosi- és Radnai-havasok vizeit. Técső kitüntetett helye a gyakran balsors sújtotta vagy áradásaival tragédiákat okozó Tisza felső vidékének. Egyike – Huszt, Visk, Máramarossziget és Hosszúmező társaságában – a máramarosi büszke koronavárosoknak. Ami a büszkeséget illeti, az főként múlt időben értendő. Só-, nemesfém-, márványbányászata és fakitermelése okán híresült el ez a táj. Vadászírók is lelkesen ecsetelik, pontosabban szólva: ecsetelték kies, romlatlan szépségét. Hegyormait, zuhatagai szivárványfényét és világtól elzárt völgyeit, melyekben fatornyos templomok merednek föl egy-egy laza szerkezetű falu közepén. Szurdokait, ahol hiúz rejtőzik, medve cammog, míg a magasban keselyűk köröznek. Ám azt sem hallgatták el, aki erre valaha is megfordult, hogy Máramarost és népeit mintha folyamatos átok sújtaná. Técső ugyan kiváltságokat kapott Károly Róbert és Zsigmond királyunktól egyaránt, ám igazán kibontakoznia sosem sikerült. Ami teremtő szándék volt, a történelem örvényei összezúzták. Ami remény és akarat, elporlott az idők szelében. A táj jórészt kálvinista népe, a görögkatolikusokkal együtt, az utóbbi közel száz esztendőben végleg magára maradt…
Szöllősy Tibor újonnan megjelent regénye (A kígyó önmagába mar) felkavaró mű. Tudni kell hozzá, hogy szerzője orvosként jelen volt a csernobili tragédia helyszínén. A Sátán felrobbant templomának közelében láthatta az apokalipszist. Ki ne látta volna filmen a rettenetes betonkolosszust? Ki ne borzadt volna el a folyékonnyá vált kövek és összecsomósodott acélhuzalok láttán? A kétfejű borjak, fél szemmel, három karral és lábatlanul születő csecsemők hírének hallatán? A kitűnő, dokumentumértékű munka tulajdonképpen azt mondja el, hogy a világvége, melyet annyi nagy szellem megjósolt és rémülettel tekintett bekövetkezte elé, már nem jövendő többé, hanem borzongató jelen. Már nem sodródunk feléje, mint azt hajdan a szellem óriásai időről időre tehetetlenül érzékelték, s ahogy tudtak, kapálództak ellene, hanem benne vagyunk rontó áramlataiban. A mű ezáltal sokkal több, mint az atomerőmű felrobbanásának meg a körülötte történt (és azóta is történő) hazudozás, felelőtlenségsorozat fekete krónikája: az egész szovjet rezsim vitriolba mártott tollal megírt torzképe.
Mintha középkori metszetek és templomoromzatok torz sátánfigurái kelnének életre a regény lapjain. Nemtelen szörnyek és szárnyas lidércek. Pohos, vámpírfogú, szűkagyú torzalakok, akik – amelyek? – azt képzelik, hogy a mindentudás birtokában vannak. Holott egyetlen céljuk az élősködés, a rombolás. Értelmetlen mondatokat dadognak és vijjognak, ahogy kitörnek a földmély nyirkos odvaiból. Nehéz róluk szólni, mert az ember, amikor a rémségek leltározásához fog, gondolkodása archaikus természetének megfelelően az állatvilágból meríti hasonlatait. Pontosabban szólva: abból a képzetes tartományból, melyben az állatvilág és az álmok világa összecsobban. Az állat azonban a maga helyén szent. A teremtés szerves része. Személyesen, akarva gonosz lenni nem tud. Pusztít, hogy táplálkozzon, de aljasságra képtelen.
A Szöllősy-regény rontó figuráinak se múltjuk, se jövőjük. Vegetatív szinten, féreglétben tengődő páriák, akiknek hatalom adatott. Hogy miért, nem tudható. Csak annyit lehet tudni: a Sötét Korban elszabadul a rontó hatalom. Szabadon és kedvére garázdálkodhat. Ezt az időszakot a hinduk Kálijugának mondják. Pusztító korszak ez, melyben őrülten felgyorsulnak az események.
A hinduk, akik képesek az istenek álmainak hullámhosszára ráhangolódni, millió években mérik a világkorszakokat, melyekből négyet tartanak számon. Úgy tanítják, hogy ezekben a lények benső órája fokozatosan gyorsul fel. Az aranykor derűje és nyugalma után az ezüstkor lovagi világa sebesebben zajlik, a bronzkor mesterségek szabdalta békéje sem a maradéktalan verőfényé már, míg a jelzett sötét kor, a Kálijuga, melyben elvész minden mérték, már a hisztérikus száguldás és reménytelen pusztítás ideje. Az idő gyorsulása ámokfutássá fajul. Itt minden, ami korábban szakrális volt, kiszolgáltatik az erőszaknak. Ami derű volt, elhomályosul. A Teremtő mintha magukra hagyná gyermekeit.
És ezen szörnyalakok, akiknek a múltja és jövendője egyaránt ködbe vész, tombolva élik a pillanatot. Eszükbe sem jut, hogy a világ, mely gaztetteiknek ki van szolgáltatva, szakrális tér volt valaha. Ez a föld a miénk volt s mindig is a miénk lesz – mondják önhitt stupiditással. Hogy tegnap még itt sem voltak, s holnap már csak a varjú ha károg utánuk? Ez fel sem merül eltunyult agyukban. A percben élni, falni, inni, szaporodni és ürítkezni, ez féregsorsuk egyetlen célja, üdve és parancsa.
Hagyomány és emlékezés? Semmi sem idegenebb tőlük. Az emlékezés valamiképp pillanatba ékelődő nyomorúságukra emlékezteti őket, ezért iszonyodnak tőle. A nyelv régmúltakra visszafénylő hangulatai és tükörfényei? Nincs borzalmasabb számukra, mint a tűnődés a csöndben, a napfényben. Rettegnek a magánytól. Nem a torz és kirekesztett magányosságtól, hanem attól a teremtő és Istennel társalkodó egyedülléttől, melyet áthat a világ teljességének varázslata, s melyben ülve, állva és álmodozva az ember élő és valaha élt testvéreivel érzi a közösséget. De ez még nem elég. A rontó lény arról ismerhető fel, hogy nemcsak maga retteg a fénytől, az emlékezéstől és a szellem derűjétől, azt is rossz néven veszi, ha bárki részesül ebből. Ezernyi és torz agyától meghökkentő leleménnyel származó eszközzel és módszerrel tiltja a szakrális tudást. Hogy ez kinek-kinek a benső titka volna? Még ebbe sem nyugszik bele. Olvasni tud a szemekből. És ki tudná eltitkolni, bárhogyan igyekszik is, hogy a Teremtővel társalog? Hogy egy pillangó röptén eltűnődve évmilliók álma járja át a hangulatát? Tilos megkondítani a harangokat. Tilos régi nevükön nevezni utcákat és ünnepeket. Tilos kimondani a múltat, a valóságot. Helyette eszement hazugságokba kell bonyolódni, ami szörnyű nehéz. Képtelenül bonyolult olyan hazugságrendszert megalkotni, aminek minden része a helyén van. Ez embert, emberférget próbáló feladat. Naprakészen tudni, hogy a zöldet feketének, a kéket sárgának, a szelet víznek, a követ pedig napsugárnak kell mondani. És ezt nem elég egyszer megtanulni, mert kód időről időre megváltozik. Haladni kell a korral. A rontó hatalom szolgája kémhálózattal és vegyszerekkel, lehallgatókészülékekkel és más egyéb otrombaságokkal kívánja ellenőrizni a reá veszélyes lelkeknek nemcsak ártalmatlan tűnődését, hanem még az álmait is. A maga módján persze igaza van. Hiszen amit ártalmatlannak jelzünk, a szellem világossága és az emlékezés világot teremtő hatalma számára életveszélyes. Talán nem is tudatosan, bár ez komisz kérdés, de minden porcikájával arra törekszik, hogy hozzá hasonló féreg legyen mindenki. Ne személyiség, hanem a féregsokaság része. A tömegé, mely nyálkásan hemzseg, kunkorog és emészt…
A regény első része Técsőn játszódik, Hollósy Simon Tisza-parti városában. Az emberek rettegésben élnek. A kórházakban fényes nappal patkányok kószálnak a kórtermekben. Ellátás, termelés, közösség nincsen. A lakosságban csak a mindennapi túlélés ösztöne vagy a menekülés ábrándja él. A templomokat tudatosan meggyalázzák. Belőlük ateista múzeumot csinálnak. Kertjüket Lenin-szobrokkal éktelenítik el. A zsinagógákat raktárnak használják. Az idősebbek még dédelgetik boldog emlékeiket. Tudják, hogy ódon trikolórok pihennek rejtve és jobb időkre várva egy-egy padlás zugában. Emlékeznek a régvolt ünnepek szakrális derűjére és megtartó erejére. Ám az ifjabbak közül kevesen kapcsolódnak rá a kollektív emlékezés hullámhosszaira. Pedig ez lehet (lehetne) az egyetlen megtartó erő. Úgy állni a pusztulás sivataga közepén, hogy tudni közben, hogy ez a sivatag hajdan eleven táj volt. Képzetesen és valóságosan egyaránt olyan hely, ahol nemzedékek sorsa fonódott egybe az évszakokkal, a munkával, a históriával, s a hagyományok folyamatosan éltek és öröklődtek generációról generációra. Emberek haltak, emberek születtek, s miközben mindegyikük – ki-ki a képességei szerint – hozzátette a maga munkáját elődei leleményeit továbbfejlesztve, tudta, hogy a pillanat híd a múlt meg a jelen között. Olyan híd, mely nemcsak napsugaras vizek, de fekete örvények fölött is átvezet olykor, de rajta állni, lépni, álmodni és alkotni sosem egészen kilátástalan. Ám most a fiatalok, kollektív emlékezet híján lassan anyanyelvüket is elveszítik: Én kamelem a zsárenná kartoskát – mondja egy gyerek, és nem érti, miért hüledeznek az idősebbek a magyar nyelv ilyetén romlásán. Ami kevéske remény mégis maradt, az maga a titok. Két szempár néma összecsillanása. Egy éjszakai keresztelő, amikor a pap titokban celebrálja a szertartást. Egy-egy népdal, melyet az anya elénekel gyermekének, s csak hinni lehet, hogy a hangok egész lelkét átitatják, s felvértezik a rontó hatalom ellen.
A főhős, Titusz az író alteregója, a regény második részében Csernobilba megy, nem sokkal az atomerőmű felrobbanása után. Természetesen önként, ahogy akkor minden önként történt. Az atomerőmű környékén apokaliptikus fejetlenség uralkodik. Mindenki hazudozik, harácsol, kertel. A vezetőség csak azzal törődik, hogy a szokásos hősi jelmondatok kikerüljenek a házfalakra, az utcákra, és érdemi információ ne szivárogjon ki a környékről. Mérünk, méricskélünk? – kérdezi a bürokrata az orvostól, aki épp egy sugárfertőzött férfi állapotát vizsgálja, majd fenyegető hangsúllyal fűzi hozzá: Normális sugárzásérték! A lakossággal senki sem törődik. Az emberek isszák a mérgezett vizet. Fürdenek a sugárfertőzött tavakban és patakokban. És kétség nem férhet hozzá, hogy ebben az iszonyatban nemcsak az áldozat magára hagyatott, hanem a kínzója is. Mert ha értené az itteni gyalázatot, elmenekülne. Ha más nem is, talán még az elemi életösztön működne benne…
Az apokaliptikus táj víziója rettenetes. Kiveszett fák csonkjai, melyek égre fohászkodó emberalakokra emlékeztetnek. Betonbunkerek és mérgezett vizek, melyek hátán megcsillan ugyan a verőfény, hullámaikon körbe-körbe futkos a hatlábú molnárka, ám a mélyük pusztulást lehel. Riadt és lerongyolódott emberi páriák, akik érzik, hogy valami rettenetes történik körülöttük, ám nem igazán tudják, mi ez a szörnyűség. Mert a pusztulás méreteit eltitkolják előlük, azok, akik persze maguk sem látják pontosan, hogy itt nem baleset történt, hanem az apokalipszis erői szabadultak el. Egyébként az, hogy igazat mondanak-e az áldozatoknak vagy sem, szinte mindegy, hisz a rontó hatalomnak kiszolgáltatott lélek egyetlen szavát sem hiszi el kínzójának.
Kísértetfalvakat és kísértetvárosokat láthatunk, melyekben lélek sem mozdul. Talán néha egy-egy visszaszökött nénike, aki menti kevéske limlomját. Néhány lábasért és ódon fényképért dacol a halállal. Igaz, nem kell ehhez hősnek lenni, megszokta, hogy a halál árnyékában él. Ahogy megszokták azok az eszelősök vagy szerencsétlenek is, akik éjjel-nappal alkoholmámorban vegetálnak. Fekete kulisszák közt tengő-lengő fekete árnyékok valamennyien, s meghökkentő, hogy némelyikük szemében olykor mégis megcsillan az értelem fénye, és szájukból suttogások, olykor mondatok törnek elő, melyek az emberi szóra emlékeztetnek. Melyek azt tanúsítják, hogy az elaljasodás pokolbugyrai legmélyén is akad olyan lélek és szellem, aki a Teremtővel szövetségben megpróbál hinni és látni.
Ott áll a hatalmas atomerőmű betonba fagyva. A Sátán Temploma. Csoda, hogy temérdek súlyát elbírja a föld. Hogy nem roppan bele a talaj ebbe az értelmetlen kolosszusba, s a földmély tüzes gyomra nem nyeli magába. De miért is nyelné, hiszen itt minden önmaga ellentéteként értendő. A magából kifordított világban, a pokol helyszínein vagyunk, a teremtés fonákján, s az aranykori tájak vannak elrejtve, nem tudni, hová.
A regény talán legmegrázóbb pillanatában egy öreg néni diónyi szamócákat hoz a hüledező orvosnak ajándékba, s mikor ő csodálkozik, hogy itt ekkorára nő a szamóca, a néni azt válaszolja: eddig kisebb volt, most ilyen hatalmasra nő, nagyon finom, mindenki ezt eszi. Hozzáteszi még: újabban a gombák is óriás méretűre nőnek…
Mintha a Jelenések Könyvének szörnyetegei elevenednének meg. Behemót meg a nem kevésbé titokzatos Leviatán. Bár a hasonlat sántít. A próféta látomása kozmikus méretű ugyan, de mai ismereteink birtokában a háttér, amelyet mögéje vetítünk, oly tágassá és vigasztalanná nyitja a teret, hogy ilyen kopár háttérről a próféta nem is álmodhatott, s ha megtudja, hogy egyáltalán lehet ilyesmiről álmodni, prófétaszíve nyilván tiltakozott volna a kétes megtiszteltetés ellen.
A szerző végül kimondja ítéletét a világtörténelem egyik legszörnyűbb rezsimje felett: Ez a rendszer mutánsként jött a világra. Életképtelen, magába fog omlani, mint az univerzum robbanó csillagai, fekete lyukat hagyva maguk után. Ez a rendszer magában hordja a mételyt, a robbanóanyagot, s minél inkább terjeszkedik, annál inkább hatványozódik benne az önpusztító erő.
Szöllősy Tibor regénye a kárpátaljai magyar irodalom egyik legkitűnőbb alkotása. Mélyen átélt, jól szerkesztett, minden motívumában hiteles mű. Nyelve kopár, mint a sugárnak kitett betonfalaké. Mint a facsonkoké, melyek a fekete felhőkre merednek. Ahogy az erőmű rettenetes mérge csak hosszú idő alatt bomlik el, a lélekben megülepedett fertőzés is nehezen múlik.
A könyv belülről ábrázolja a sátán birodalmát, azt az embertelen és otromba rendszert, amely végül a maga tehetetlenségébe roppant bele. Ám a szerző azt is sejteti, hogy a szörnyűségek sora még nem ért véget. A módszeres rombolás árát az utódoknak is kamatos kamatostul kell megfizetniük.



« vissza