Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A szépség vonzása

Ritka esemény, hogy egy költő kilencven évesen új versekkel tölt meg egy könyvet. A kötet érdekességét azonban a benne közölt versek jelentik: Takáts Gyula költészete továbbra is méltó a tartós érdeklődésre.
A költő eddig kialakult világát építi tovább. Meghatározó helyszín marad a somogyi táj, a becehegyi szőlőskert. A talaj, a domborzat, a növény- és állatvilág rajza összekapcsolódik a hagyományos életformák (halászat, pásztorkodás, szőlőművelés, betyárság – még a költészet is ide sorolható) és a hozzájuk tartozó eszközök (háló, vejsze, szigony, ladik, csikász-kosár, balta, hordó, prés, ceruza stb.) felidézésével. Az adott környezetnek van még egy, legalább ilyen jellemző sajátossága, méghozzá az, hogy képes átlényegülni a költő által alkotott eszményi világgá, Drangalaggá. Drangalagban pedig rendszeresen föltűnik Csu Fu, a kínai bölcs, aki a költő társa és alteregója.
A tényszerű pontosság és a képzelet játékának kettőssége gondolati költészetté lényegül át: a hangulatok, lelki szenzációk megélése helyett a (pannon) derű megalapozása a tét. Az andalító verszenét kerülő egyszerű forma (a sorok nagy többsége jambikus) a szellemi összpontosítás, a lényegkeresés formájává lesz. Az igen gazdag és plasztikus képiség is kétarcú. Egyrészt kifejezi a valóságérzékelés sokrétűségét és pontosságát, és ezzel eleget tesz a hagyományosnak, vagy legalábbis közkeletűnek tekinthető költészetfelfogásnak. Másrészt a felidézett jelenségek sokasága részévé válik egy alaposan kidolgozott motívumrendszernek, amelyben határozott világszemlélet nyilvánul meg. A nyelvnek erre a kettősségére irányítják a figyelmet a szándékolt ügyetlenségek. Szaggatottá teszi a stílust a sok elhallgatás, szórendi zökkenő, a három pont merészen gyakori alkalmazása és bizonyos szavak nagybetűs írásmódja, illetve főnevesítése (Tiszta Szó, Most, a Van stb.). De már maga a konkrét és az átvitt jelentés közötti állandó síkváltás is a lassú, elmélkedő olvasást kényszeríti ki.
A jelenségek kettős, egyszerre tárgyszerű és jelképi erejű felmutatásából ered a Takáts Gyula kapcsán gyakran emlegetett tündéri materializmus. A jelkép sose oldja föl a dolgok egyediségét, mert az érzékelhető valóságban a költő számára magasabbrendűen valósul meg valami értelem, mint a fogalmakban. Az átvitt jelentés itt egyébként sem konkrét és fogalmi közvetlen egymáshoz rendelésével jön létre, hanem a dolgok kapcsolódása sugallja a háttérben kirajzolódó rendszert, amely az egyes jelenségeket egy nagyobb harmónia részeként teljesíti ki. A versekben oly sokszor előforduló tovább, túl és hasonló jelentésű szavak a dolgok egymás közti szinte korlátlan kapcsolatára legalább annyira utalnak, mint közvetlen szimbolikus értelmezhetőségükre. Ugyanakkor a nagy harmóniában minden úgy nyer önértéket, hogy vonatkozásba kerül az egésszel, és annak egyenértékű megnyilatkozásává tehető. A dolgok egy szinten állnak, ezt fejezi ki a mondatszerkezetek Csűrös Miklós által is megfigyelt sajátossága: az összetett mondatok túlnyomó többsége mellérendelés, méghozzá elsősorban kapcsolatos, a kevés alárendelt mondat nagy része pedig a jelenségeket szintén bizonyos értelemben egymáshoz rendelő hasonlítás.
Hamar fölfigyelhetünk rá, hogy ennek a költészetnek egyik központi témája az idő. Már a kötet első versében (Sötét a fügefa) föltűnik az idő három kulcsfogalma: Helyén a volt s a van, / de pincés szikláján / és két palackján túl / hol és hová a lesz? A következő költeményből (Vele indul) az is kiderül, hogy Az Egy a Minden lelke, és az Egy / és a Van kegyetlen. A múlt és a jelen zsarnokian zárja le a jövőben még gazdagnak mutatkozó lehetőségek sorát, az egy megvalósult kizárja az összes esetlegest. A kíméletlen jelen (a mamuttalpú van) határozza meg a világot, de a múlt, a jelen és a jövő szorosan kapcsolódik. A jövő látszólag a lehetőségek gazdagságát kínálja, de jelenné válva végül egyértelművé szűkül. A múltból alakul a jelen, a Szólítva az időt szép szemléletességgel fejezi ezt ki: Élő avarból a világ, / a van vakít / és vele, ami volt, / mint tört üveg / száján a szél, / süvít tovább… Ám a jelen múlttá válva át is értelmeződik: titokzatossá, újra sokértelművé válik. Az elmúlás tapasztalata kikezdi a mindenkori jelen érvényességét is. Különösen a két Magyar orfikus versek közül alcímű költemény érzékelteti halottak és élők világot átlényegítő egységét.
A múlt fogalmát számos motívum is értelmezi. Maga a költő ír arról egyik esszékötetében, hogy a berek / a zsombék, a mocsár, a nádas / lesüllyedt, tőzeggé vált rétegeivel a múlt megtestesülése. Így már könnyen magyarázható például az orfeuszi nádasok kifejezés (Időt és verseket): ahogy Orfeusz dalára megelevenedett még az élettelen természet is, úgy eleveníti meg a dolgokat a múltjuk, történetük jelenléte és ismerete. A bereknek titokzatos víz alatti élővilága van, a piros szemű hal, a sárkány, a bivalycsorda; bennük él, általuk hat a jelenben a múlt. Egyetlen vers kiragadott sorai is jól illusztrálják a fentieket: Az ő tutaja volt a puha láp, / s ha fölúszott reá a csorda, / némán, mint velünk az idő, / süllyedt s a sárkány jött elő, // mert itt suhog velünk a volt. (…) És ott úszik a piros szemű hal… / Velünk fürdik a nagy hínár alatt. (…) s viszi a piros szemű a hajóm. (Mint óceán tartja). Az éji berek fölött néha föltűnik a hold: Fölragyog, s mint óriási ostya / a berket a hold föloldja (Egy fügefát rajzoltak), A röjtökből kilopták a halat. / El is tűnt a zsombék alatt. / A hold fölcsalja néha rája. / Az tudja ki?… És hogy került alája… (Mint óceán tartja). Az idézett sorok alapján a hold is többletjelentést kap: a múltat megszépítő távlat, az emlékezet, a költészet megtestesítője. Az ostya hasonlat a jelenetet elviszi az idő átlényegüléséig, megválthatóságáig, bár a hold közvetett fénye ezt még csak sejtetni képes. A művészettel való kapcsolat azonban az első idézett versben egyértelműen beigazolódik: Velük a hold már, / nem is ostya, / Szent Dáviddal mintha / ezüst cigány volna / s egy szál nádra dülve / nekünk hegedülne. Általánosítva is megállapíthatjuk, hogy Takáts Gyula számára a művészet, a költészet azért életmeghatározó, mert meg tudja eleveníteni a tárgyakban, tájakban rejtőző múltat és jövőt, a korlátolt jelennel szemben álló lehetőségek világát. A költészet túllép a mindennapokon, mert megteremti a szabadság látomását. A szabadság pedig megkísérti az időnek a mindenkori jelenben megnyilvánuló zárt, szigorú rendjét. Takáts Gyula költészetében a fügefa válik ennek a felszabadító kísértésnek a megtestesítőjévé. A harmincoldalnyi terjedelmű hosszú versben, A visszavett alkotmány, avagy új nagyidai álmokban írja a költő az új aranykort festve: És akkor majd, azaz hogy Most (…) fügefáimat kivágatom. / – Kísértés nincs tovább és kész! – / Ragyogjon végre szóban is a Tett.
A létezők az időben, pontosabban a volt és a van folyamatosságában léteznek, alkotnak világot. Takáts Gyula számára ez az időben létező, érzékelhető világ teljesség, de olyan, amely egyben utal egy rajta keresztül üzenő másik teljességre. Az idő és az időbeli Minden meghatározója a természet és a benne a széppel hasznosat alkotó ember művei. A természet burjánzását kifejező legjellemzőbb szín, a zöld így válik ebben a költészetben az idő metaforájává, többször a zöld kígyó szószerkezettel a folyamatjelleget is külön hangsúlyozva. De értelmezésem szerint a kötetben legalább hússzor szereplő hegy szó is a számunkra adott világ, a volt-van-lesz egészét fejezi ki. Ahogy a hegy a sziklákból, úgy épül ez a teljesség az egykori és az éppen érvényes jelenekből: amit a van sziklája / és a hegy izen tovább… (Amit a van sziklája és a hegy).
A való világ egészében azonban megismerhetetlennek bizonyul, ezért az üzenet megfejtésére kevés remény marad. A világ, illetve világok lényegéről nem szerezhetünk bizonyosságot. Az életről gondolkozó költőt így olykor megérinti a kétely. Reménytelenségről viszont még a legborúsabb, a Négy hagymát kapott című versben sincs szó. Négy hagymát kapott Csu Fu az útra… / – Kevés vagy sok mire végére ér? – / És máris itt a nincs… Hozzá betér… / Majd zsákját újra vállra dobva// indul s a hegyre is hiába ért… / Zuhog!… – Kapa helyett a vers talán? – / Négy hagyma és a tőkéi között / minden marad… A gaz ömlik csupán… Az első két versszakot az élet értelmének hiábavaló keresése határozza meg. A hagyma Ibsen Peer Gyntjének híres hasonlatát idézi a megismerés hiábavalóságáról, hiszen minden leszedett réteg alatt mindig csak egy újabb bukkan elő, középpont, végcél nélkül.
A létezés egészként való felfogása – már volt szó róla – talán lehetetlen: de mert a Minden szűkszavú, / alig jut tovább / az útjain Csu Fu… (Vele indul). Ugyanebben a versben azonban mégis lehetségesnek mutatkozik a megismerés: Csu Fu csak egyre várja / mikor jön már barátja… (…) hogy együtt szólítsák legalább / s a fénylő tükrön át / megosztva hallgassák tovább / az Egy és a Van néma szavát. Sok minden belefér ebbe a néhány sorba. Hogy a közösség az ismeretlen világot meghittebbé varázsolja, sőt, talán a megismerés alanya is elsősorban a közösség. Lehet az is, hogy a barát egy másik világ hírnöke, aki majd megvilágosítja a rejtett összefüggéseket. De talán mindennél fontosabb, hogy tükrön át megosztva mégis csak megmutatkozik a valóság. Ha az egészen nem is, de az egyes jelenségeken olykor átfénylik a biztató harmónia, amely így nem bizonyítható, nem felfogható, de átérezhető és visszaidézhető. A kötet alapvető témája épp a dolgoknak ez a ragyogása: És pincéjén ragyog a tölgy, Nézték a pásztorok, / hogyan ragyog, És fénylik egyre az a röjtök, Tündöklő tollak! és az idézetek sora tetszőlegesen folytatható. A jelentős emberek is fényt hoznak: És zsaluját a zsúp alól / rányitva Berzsenyi, / a nap előtt, / vállán a fénnyel, / szemben, Kölcsey… (Tündöklő tollak), illetve a festő barátról És Egryvel egy csónakon evezve, / nem is oly egyszerű, hogy a csónak / és este a Petőfi Csárda / átfénylett innen Szicíliába… / Zuhog reám ma is fényeső (Zuhog reám ma is). Az utóbbi idézet folytatása azt sugallja, hogy a rész meg tudja jeleníteni az egészet: és újra hal táncol a szákban… / Egry kötötte azt a szákot / és ő szákolta abba a világot.
A költő a hagyományokat tudatosan megválasztva megteremti magának azt a világot, amelyik eléri a harmóniát. Miben találja ezt fel? A kertjében, illetve a környező tájban. Ezt a kisvilágot képes úgy alakítani és megismerni, hogy a keresett harmónia megtestesülését és mintáját láthassuk benne. (Ez a tétje a vidéki életformának, amely mellett már ifjúságában elkötelezte magát – életét is példássá téve.) A tágabb otthon, a haza harmóniájára is ügyel, de ezt biztosítani egy ember már nem képes, tehát főleg csak reménykedik. És úgy látja, hogy valóban van újra remény: És mintha már e kerten túl / hazánkra fénylene / a meztelen és gyönyörű remény. / Hogy még!… Hogy még talán (Invitáció). A rövidebb versekben ritka ez a távlat, A visszavett alkotmánynak viszont ez a fő témája.
Takáts Gyula számára a költészet a felfénylő dolgok szavakká változtatását jelenti. Láttuk, neki a létező világ üzenet, méghozzá a legtisztább írás. Ez az üzenet végül alighanem összeáll egyetlen szóvá, de ez csak sejthető (sejtve alig a végtelenből / az egyetlen szó terveit… Sejtve alig). Az egész megismeréséért azonban némileg kárpótol a felfogható részletek, az egyes jelenségek szava. Hiszen szólítanak: Fekete zöldben itt e fa / biztos és tiszta szerkezet. / Hozzá beszél és érti is / a kettős, mély öböl fölött / és Csut is hallgatja a fa… (A versen túlra), Tisztán kezdi a hűs eső. / Harsányan válaszol a föld… / Jó lenne tudni ezt a nyelvet. / Megérteni a fű betűiből. (Ahol sziklát lapoz), illetve Csu Fu föl a hegyre / egyre jobban hallja, / mit mond a lépcsők lapja (Csőrében fénylik). Az ihlet annyi, mint felfigyelni a dolgok beszédére, meghallani és lefordítani a világban zengő verset: sziklát lapoz a múzsa) a verseinken túli vers soraiban… (Ahol sziklát lapoz). Az alkotás úgy jeleníthető meg, hogy a költő egyszerűen befogja a fehér papír négyzetébe a körötte suhogó szavakat. (Talán az angyalok fordítanak a dolgok nyelvéről emberi nyelvre: vitatkozva az angyalokkal,) mert azok is… Ki tudja hol, / de itt suhognak, mint a vers Tüzes karsztunkon túl üzen.) A vers keletkezését sokszor írja le a költő, az Időt és verseket talán a legrészletesebben: Ahogy fészkére a madár, / a sűrű nádból kirepült / egy lila felhő és a zöld füzet / fehér négyszögébe ült. // Oda, ahol a ceruzám / s akárha fészke volna / a hűvös fénybe élő szavakat / rakott párázó tolla. // És Csu csak írta, mit s hogyan / teremt… A nagy nádas felett / hogy költ a lila tollú felhő / söpörve völgyet, nyitva hegyeket. // (…) Szárnyán időt és verseket / hozott a kotló izenet, / s ott suttog a fehér négyszögön / az orfeuszi nádasok felett. A korábbi motívumértelmezéseket segítségül híva kiemelhetünk néhány fontos részletet: az időn túli (lila) behatolása indítja el az alkotást, ez nyitja meg számunkra az időbeli valóságot (a hegyet). Az időben a múlt (a nádas), az emlék válik elsősorban termékennyé, és a múlt is idézi meg az időn túlit. A költészet teljességét megtestesítő zöld füzet pedig színével a megragadni kívánt valóságra, annak teljességére utal.
A szó és a világ egymásba alakulása a világ és az ember harmóniáját sugallja, ezáltal kegyelemszerűvé teszi a létezést. Bár bizonyosságot nem ad – Takáts Gyula nem is vallásos költő –, mivel az egésszel mint egésszel nem tud szembesülni, a töredékekből kiolvasott üzenet azonban fönntartja a bizalmat, a derűt. A költő számára a legfőbb valóság nem megszólítható, nem személyes (talán ez a személytelenség hozta magával a kínai bölcset, a távol-keleti utalást), hanem átélhető és kifejezhető. Istent nem lát, paradicsomkertet lát. A paradicsomkert mögött néha fölsejlik egy még nagyobb valóság, a személyes Isten lehetősége (Aki a mindet hozza, / átfényli házát, ajtaját Egyszerre mintha), de Takáts Gyula megelégszik a harmónia elérésével. A hívő számára ez talán kevés, de a nem hívő vagy nem megszólított számára – ha egyáltalán tényleg van ilyen megszólítás – valószínűleg ez a maximum ebben az életben. Illetve talán csak vérmérséklet kérdése, kinek ez a kiegyensúlyozott derű, kinek a szárnyalás és zuhanás között csapongó szenvedély. A kettőnek milyen ötvözete… Ebben a felfogásban a világban ható szépség éppúgy lehet ember által alkotott, mint Isten által teremtett, tehát felértékelődik a tájhoz, nemzethez kötő hagyomány, mint az alkotás és a megőrzés legfőbb kerete. És felértékelődik a kultúra, a mítosz jelentése pedig megkettőződik: lehet egy felsőbb valóság kinyilatkoztatása, de emberi alkotásként felfogva is fontos marad mint eszményállítás, célkitűzés. Az evilágiságot meg nem tagadó, de abban nem is megragadó, a lehetőségeket több szinten végiggondoló eszménykeresés rokonítja Takáts Gyula szemléletét a magyar felvilágosodás általa gyakran idézett költőivel, Berzsenyivel és Csokonaival.
Másrészt az időbeli és az időtlen világ feltételezett kettőssége nem jelent platonizmust. (Platónt két versében említi a szerző – Így jön velünk, A fügefákkal együtt –, mindkétszer polemizálva.) Nem a tökéletlen, romlott világ és az ideális áll szemben egymással, hanem az ideális és annak üzenete, megnyilatkozása.
Az örök kérdések mellett Takáts költészetében jut hely az aktualizálásnak, a közéletnek is. Az öt ciklusra osztott kötet utolsó, ötödik részében a költő két hosszabb művet közöl. Mindkettő egy-egy nagy költőelőd műveinek felhasználásával szól az ezredforduló korszakáról. A visszavett alkotmány, avagy új nagyidai álmok a rendszerváltással a nemzet előtt megnyíló lehetőségekről, illúziókról és valós esélyekről szól a verses regény modorát követő csapongással és hangnemvegyítéssel. A vágyak rózsaszínűre festése és kétes megvalósíthatósága kihívja az iróniát, ezt mégis háttérbe szorítja a sokszor már-már himnikus remény. Úgy látja, hogy Bolond Istók mint népi sarjadék és mint költő egyaránt esélyt kap a felemelkedésre. Az emelkedő nemzetben a költészet is visszanyeri méltó helyét. A szépség vonzerejével irányít a jó útra: Kulccsal-tollal tárni a várkaput / s mögötte rendre mind a többit. / Kinyitni sorba és egymásután, / persze nem úgy, ábrándosan, / miként a híres szocreál! / De Azt, a rendről és hazáról, / folytatva Berzsenyit, Adyt, / új és okos esztétikát, / vele teremtve szépet-hasznosat / a versben és a tettben is. A közéletben leginkább a felelősséget, eszmény és tett összhangját emeli ki, valamint a nemzeti kiegyezés szükségességét: Koccintsunk hát együtt / és Pukkot is vegyük közénk, / merthogy ma már ez a divat / és ha az ellenség is itt velünk, / ki lehet más ellenünk,… / Hacsak nem mi magunk, / akik még itt vagyunk! / S hogy szeressen végre az ég, / a nemzetünk nevében álmodót, / jó Csoórit is vegyük közénk…
A másik hosszabb – bár ez csak hatoldalnyi – mű a verset prózával váltogató Furcsa Farsangi Napló – Csokonai Vitéz Mihály olvasása közben. Ez a rokokó pásztori-poétai világot és a Csokonai műveiben élő korabeli hazai valóságot szembesíti részben egymással, főképpen pedig a mai irodalmári divattal. Ilyennek látja a mai divatot: Nyakra-főre idegen szavak / hálójában forgatja az eszét. // És Kosztolányi fényei után / az idegen szavak szótára kell, / hogy megértsük, a zseni mit üzen (…) És hiszi is, hogy magasabb és gazdagabb? – / Csak épp a mondanivaló felé alig-alig halad, illetve És a sok-sok semmit miért rakja / divat szerint?… Ahogy az emberek / viselnek göncöt?… Persze nyugatit!… / S bár rongy lett mind Párizs és Bécs között / velük ő mégis mért öltözteti tovább. Mindez az idegenmajmolás kigúnyolásának a felvilágosodás koráig (és még tovább) visszamenő hagyományába állítva lesz több, mint személyes ízlés kérdése.
(Takáts Gyula: Már Drangalag viszi. Nap Kiadó, 2001.)



« vissza