Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az üldözők diadala?

Naplójában hálát ad a sorsnak Füst Milán, hogy nem az üldözők, hanem az üldözöttek közé tartozik. Írta ezt a hétköznapi gyakorlattá vált zsidóüldözés idején. Tudnunk kell, hogy magában nem érzett faji szolidaritást, a zsidóságot mint vallást és közösséget alapjában véve a saját személyiségét korlátozó, kibontakozását gátló, ok nélkül stigmatizáló valaminek tekintette. Azt is mondhatnánk, hogy nem szerette a zsidókat, de, mivel oly keveseket szeretett, ennek még akkor sem lenne sok értelme, ha gondolkodásmódjában a zsidó fogalma valami számára fogalmi értelemben is határozott és egynemű tartalomra utalt volna. Ahogyan nem utalt.
Az üldöző és az üldözött viszont pontos megnevezése annak az erkölcsi minőségnek, amely számára fontos volt. Megjelenik ebben mindaz, amit a zsidó – nem zsidó ellentétpár nem fejez ki. Az utóbbiban a véletlen megszűkítő, irracionális szerepét amúgy sem lehet értelmezni: a lényeg az ilyesmin túl van. Nem a vérben, hanem a szívben, a lélekben, a szellemben.
A lényeget tekintve az általa használt ellentétpár alighanem a legegyetemesebb jelentésű szembenállások egyikére utal. (Jusson eszünkbe a kép: bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába…) Az üldözés vagy üldöztetés az ember lényegi teljességében is megjelenik, a legszélesebb tartalmú antagonizmust (s ezzel a legáltalánosabb szolidaritást) fejezi ki.
Nem csoda, ha nem szokás használni. A történelem szerencsés hétköznapjaiban a közvélemény nem szereti ezt a megosztást, mert túlságosan világos erkölcsi tartalma van. És általában túlságosan előnyös üldözőnek lenni, s az üldözöttségnek nincsen semmi haszna. Üldözöttnek lenni nem sikk. Füst Milán maga is beszámol arról, hogy buszon utazva, egy éles Pardon! szóval rendre utasított egy utast, aki az ülésen szétterpeszkedve nem húzódott arrébb, hogy helyet adjon neki. Nem ír arról, hogy ez az utastárs történetesen zsidó volt. Csak arról, hogy mikor az ijedten összehúzódott, őt magát micsoda kéj töltötte el, hogy az üldözők, az erősek közé tartozik, ahogyan hitték róla. S maga is elámul az emberi lélek ilyen természetén.
De amikor az üldözés vérre megy, már élet-halál a tétje: írja, amit ír. Mert más dolog az ember hatalomvágya, az üldözés ősi ösztöne, irracionális késztetése, és más az erkölcsi döntés, aminek tétje nagyobb a halálnál. Morális lény számára a fizikai létnél többet jelent az élet.
Alighanem ez az oka annak, hogy a kérdés jobbára csak végsőkig kiélezett formájában vetül föl műalkotásokban, vagy a médiában, vagy a közgondolkodásban. Ezért (is) oly kedvelt témájuk a vészkorszak, vagy a sztálinista diktatúrák heveny időszaka. Olyan történelmi korok, amelyek (viszonylag) rövidek voltak, bár borzalmuk kisugárzása időtartamuknál valóban nagyobb súlyt ad nekik. Azt gondolom azonban, hogy gondolati-erkölcsi jelentésüket tekintve ezek a korok valójában nem kínálnak túlságosan sok tanulságot. Éppen kiélezettségük miatt az egyén ezekben valójában nincs döntési helyzetben, tőle függetlenül dől el, hogy üldöző, s főként, hogy üldözött lesz-e belőle. Ráadásul az üldözővé válás is lehet sorsszerű, s éppen a végső kiélezettség okán mentegethető. (Ha talán nem is menthető…)
Az élet azonban általában hétköznapibb. A nyílt, totális diktatúrák nem tartanak soká. Ha Magyarország legutóbbi fél évszázadára gondolunk, azt láthatjuk, hogy a totális állam néhány év kivételével csak részleges, korlátozott diktatúrát gyakorolt. Ami azt jelentette, hogy voltak ugyan benne üldözők és üldözöttek, de a két oldal közti személyes választás tétje nem az élet vagy halál volt. Ez a helyzet nem volt szembeötlően drámai, nem volt a végsőkig élezve. És éppen ezért engedte meg, hogy a döntés valódi választás legyen.
A letagadhatatlan személyes felelősség miatt olyan nehéz erről beszélni. Alighanem ezért nem valósult meg a rendszerváltást követő társadalmi-nemzeti önvizsgálat. A kicsinyke árulásokon nem élet vagy halál múlt, ezért – a korábbiakhoz képest – már nem is igen tekintették árulásnak őket. De, ha visszafogottabban is, az ebben a rendszerben kialakult közegben is voltak üldözők és voltak üldözöttek. Mondjuk így, tompított viszonyok között: voltak a rendszernek kiszolgálói és kiszolgáltatottjai. S az esetek meghatározó részében az egyén dönthetett arról, melyik akar lenni.
A hatalom készséggel fogadott minden szolgálni vágyót, s bosszúsan szemlélte azokat, akik nem kívántak részesévé válni. A hatalomhoz való viszony határozta meg, ki van bent, ki van kint. Az egyéni döntések mögött pedig az állt, hogy ki tartotta számon, miként került uralomra ez a hatalom, és ki volt az, aki ezzel nem törődött. Aki emlékezett, kívül maradt, aki nem, belülre került. Aki kívül maradt, az üldözöttekkel vállalt közösséget, aki belülre került, az üldözőkkel.
Aztán véget ért ez a korszak is. Remélhetjük, hogy a világ talán már nem az üldözés logikája szerint tagolódik. Az új berendezkedés azonban nem rendezte újra a korábban kialakult társadalmi szerkezetet. A jóvátétel elmaradt, az üldözők kedvezőbb starthelyzete továbbra is biztosította az üldözöttek hátrányos, kirekesztett, másodrendű szerepét. Aligha lehet kérdés, hogy ez milyen feszültségek forrása. De talán ennél is súlyosabb, hogy az üldözöttek elvesztették legfőbb támaszukat: a morális önbecsülés erejét, igazolását. Ma már nem gondolhatják magukat jobbnak, különbnek, tisztábbnak, nemesebbnek, érvényesebben embernek. Legtöbbjük csak azt tapasztalhatja, hogy vesztes, hogy balek, aki amiatt szenved, hogy csak üvegen át nyalhatja a mézet, amit mások nagykanállal mérnek – egymásnak. S a mindennapokban legfeljebb jóindulatú lenézést kaphat keserű indulatainak. Pedig ezeknek az üldözötteknek az igazsága, megengesztelése nélkül még egy olyan világ sem lehet elégedett önmagával, amelyik már valóban nem az üldözők–üldözöttek paradigmájára épül.



« vissza