Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy jubileum alkalmából

2001. január 18-án volt 300 éve annak, hogy III. Frigyes brandenburgi választófejedelem I. Frigyes néven saját magát királlyá koronázta, mégpedig nem a Poroszország királya, hanem a király Poroszországban (König in Preussen) kissé furcsa hangzású címen – a szomszédos lengyel király megnyugtatására, aki a porosz hercegség egy részében uralkodott. A hajdani lovagrendi területből a szekularizáció nyomán keletkezett porosz hercegség a szent római birodalom területén kívül esett, a királyi cím ezen területekre szorítkozott. Már ezen látszólagos protokolláris apróságok is mutatják, milyen diplomáciai kötéltáncos mutatványokra volt Frigyesnek szüksége, amíg a koronázási aktusra sor kerülhetett. A mai Németország politikai értelemben nem tekinti magát Poroszország örökösének – mindmáig visszajáró kísértet a nácik visszaélése a porosz tradícióval, az erős tisztviselői és katonai szervezeten alapuló jogállam tudatos elferdítése öncélú, agresszív, állítólagos felsőbbrendű hatalommá. Nem csoda, hogy – miután a nácik kezükre játszották az adukártyát – a már első világháborús propagandakliséket a második világháború győztes hatalmai legnagyobb egyetértésben felélesztették, és 1947-ben formailag is feloszlatták a ténylegesen már rég felszabdalt és tönkretett Poroszországot, a reakció és militarizmus állítólagos fészkét. Politikailag tehát nem, de kulturális téren Németország viszont mind szövetségi szinten, mind pedig a hajdani Poroszország tulajdonképpeni magvát alkotó két tartomány erősen felkarolta a porosz örökség ápolását, az intellektuális közvélemény pedig élénken részt vesz a Poroszország értékelése körüli vitákban. Nem véletlen, hogy a vita élénk – hiszen néhányan az alkotmányos szervek Berlinbe költözése óta (politikai beállítottság szerinti előjellel) a porosz szellem újjáéledésétől félnek, vagy azt remélik. Hogy mi is lehet ez a porosz szellem, ezt a kerek évforduló alkalmából bőven lehet tanulmányozni – a kiállítások, rendezvények szinte elözönlötték Berlint és Brandenburgot, némi rosszmájúsággal mondhatni, a vízcsapból is Poroszország csöpög.
A Poroszországgal leginkább asszociált katonai tradícióra Prenzlauban emlékeztet kiállítás, valamint Berlin-Spandau citadellájában erődépítési tradíciókat tanulmányozhatunk. Spandau az olasz mintájú erődépítészet kiemelkedő példája, fentről, repülőgépből rajzolódik ki legszebben. A prenzlaui kiállítás tanulsága viszont – bármilyen furcsán is hangzik –, hogy a társadalom és a hadsereg összefonódása éppen a harmincéves háború rettenetes emlékeinek hatása alatt, a rabló, gyilkoló, az ország erőforrásait felélő – akár hazai, akár idegen – szoldateszka megfékezésére jött létre. A nagy választófejedelem a hadsereg ellátását szilárd belső forrásokra, időnként nyomasztó, de mindenképpen kiszámítható adókra alapozta. Realizmusról tanúskodik, hogy noha formálisan 1688-ban egy katona jutott 44 porosz lakosra (Franciaországban ugyanez az arány 1:150 volt), a regruták nagy részét az év nagy részében hazabocsátották a mezőgazdaságba, egyéb civil foglalkozásba. Ennek mellékhatása volt, hogy a parasztlegények katonai státusa ezalatt is fennállt, ami kivonta őket a földesúri bíráskodás alól, tehát a társadalmi emancipáció irányában hatott. A rendszer kiválóan bevált az 1671–75-ös háborúban a svédek betörésének elhárításánál. I. Frigyes Vilmos, a katonakirály, mellékneve ellenére utálta a háborút, többek között azon nagyon racionális meggondolás alapján, hogy a jól kiképzett katona elvesztése komoly anyagi veszteséget is jelent. Mai szemmel furcsa mellékterméke volt a király takarékosságának, hogy a fél ország a katonaságról levetett egyenruhákat hordta. Az elődei által megteremtett katonai eszköztárral II. Frigyes nagyszerűen tudott bánni, de még ő is azon állásponton állt, hogy jó esetben a civil alattvalók csak az újságból értesüljenek a háborúról, saját bőrükön ne érezzék. Más kérdés persze, hogy II. Frigyes – jóformán egész Európával összeveszve – saját politikai koncepcióját csak preventív háborúkkal látta megvalósíthatónak, amivel nagyon is a 18. századi kabinetháborús koncepció határán operált. II. Frigyes egyvalamiben eltért a kabinetháborús elvektől, nevezetesen, hogy uralkodó kollégáival ellentétben személyesen is jelen volt a harctéren, mint ahogy főtisztjei is feltétlen személyes bátorsággal szereztek maguknak tekintélyt. Végül is ezért nem vették rossz néven Frigyesnek azt a kiszólását a kolini csatában, amikor is Kutyák, örökké akartok élni? felkiáltással biztatta vonakodó katonáit. (A kolini csatát egyébként Laudon osztrák tábornagy nyerte meg, akire viszont a K. u. K. hadseregben használatos Himmellaudon káromkodás emlékeztetett.) A civil lakosság és a hadviselők elválasztásának elve a 20. század tömegháborúiban végleg elveszett, de ezt aligha lehet a porosz tradíció rovására írni.
Nagyszabású kiállítás emlékeztet Berlin-Charlottenburg kastélyegyüttesében mind a koronázás politikai, mind a korszak művészeti és kulturális aspektusaira, beleértve az előzményeket, amik lehetővé tették a brandenburgi választó felemelkedését. Brandenburg természeti kincsekben szegény tartomány, ismert csúfneve a birodalom homokszórója, semmi nem predesztinálta különösebben vezető szerepre – hacsak nem uralkodói jó érzéke a lehetőségek megragadására. Ennek kiemelkedő példája a hugenották befogadása. A nantes-i ediktum XIV. Lajos általi visszavonására Frigyes Vilmos, a nagy választó, 1685-ben a potsdami ediktummal reagált, szabad vallásgyakorlást, adókedvezményeket, egyéb integrációs segélyeket biztosítva egy mintegy 20 000 főt kitevő, gazdasági és szellemi elitet alkotó közösségnek. Érdemes elgondolkozni a mi lett volna, ha… kérdésen: még mennyivel dominánsabb lett volna Franciaország európai szerepe a 18. és korai 19. században, ha nem engedi meg magának e példátlan érvágás luxusát a kiművelt emberfők exodusával? Lett volna-e egyáltalán erős Poroszország; hogyan alakult volna egész Közép-Európa sorsa? Mindmáig Berlin talán legszebb terén, a Gendarmenmarkton a német és a francia dóm, Schinkel színházát közrefogva, emlékeztet a menekültek sorsára és sikeres integrációjára.
A porosz tradíció két másik oszlopa a szakszerűen tevékenykedő, jól képzett és politikailag messzemenően független tisztviselői gárda, és a független bíráskodás. A potsdami molnár esete, akinek malma zajával állítólag zavarta II. Frigyest, viszont megnyerte a pert a királlyal szemben, aki a zaj ellen bírósági keresetet adott be, ugyan szépen hangzik, de legenda. A történet valós háttere az, hogy a porosz kamarabíróság még II. Frigyes idejében sem habozott soha olyan ítéletet hozni, amely a király kinyilvánított akaratának ellentmondott. Talán innen ered az a régebbi francia mondás, mely szerint vannak még bírák Berlinben (il y a des juges à Berlin). E. T. A. Hoffmann, aki civilben kamarai bírósági tanácsos volt, megengedte magának azt a jogi huszárcsínyt, hogy a karlsbadi határozatok utáni fűtött, antiliberális légkörben egy liberális politikus által a berlini rendőrfőnök ellen beadott rágalmazási kereset ügyében helyt adott a per megindításának… Nem utolsósorban a közigazgatási bíráskodás is hozzájárult a példamutató jogállamisághoz, a végrehajtó hatalom megfékezéséhez. Mindennek alapjául az 1794-ben törvényerőre emelkedett Preussisches Allgemeines Landrecht, a Code Napoléont megelőző első nagy európai jogkodifikáció szolgált.
A kiállításokat, rendezvényeket e helyen nem lehet felsorolni, azokat a Berlin és Brandenburg tartományok múzeumi szövetségének szerkesztésében megjelent, Preussen 2001 – Presussenjahrbuch, ein Almanach című kiadvány, több érdekes esszével (köztük Esterházy Péter tollából) részletesen tartalmazza.



« vissza