Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hidegháború és lélektani hadviselés 2. rész

 

A Szabad Európa Rádióról II.

 

6. Itt a Szabad Európa Rádió…

 

Az átrendezéssel egy időben a SZEB színképe is meg változott. Az amerikaiak pár hónap alatt észrevették, hogy a prominens politikusok soraiból nem hiányoztak a kiváló egyéniségek, akiknek szerepeltetése kívánatos volt, de mint kollektívák, kevéssé voltak alkalmasak az eredetileg elképzelt szerepre. Még súlyosabb érv volt, hogy a politikai hadviselés fokozódása hatásosabb fegyvert kívánt, mint egy olyan rádiót, amely elsősorban politikai emigránsok szócsöve lett volna. Önálló, hatásos propagandaszervre volt szükség, amely professzionális munkát végez. Ezt az igényt maga Truman elnök fogalmazta meg, az amerikai lapkiadók szövetségének közgyűlésén, 1950 áprilisában elmondott beszédében. A propaganda az egyik leghatalmasabb fegyver, amelyet a kommunisták használnak ebben a küzdelemben – mondta többek közt Truman. – Nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy az igazság ügye csak azért veszítsen el nemzeteket, mert az emberek nem ismerik a tényeket. Minden rendelkezésünkre álló eszközt be kell vetnünk, hogy más népekhez is eljuttassuk az igazságot…
Ebben az időben készült a Nemzetbiztonsági Tanács 68. számú határozata is, amely most már kíméletlen nyíltsággal deklarálta, hogy mi legyen a végső célja a hidegháborúnak és a containment politikának. Nem kevesebb, mint a szovjet rendszer alapvető átalakulásának előmozdítása: el kell érni, hogy a Szovjetunió elfogadja azokat a sajátos feltételeket, amelyek nélkülözhetetlenek egy olyan nemzetközi környezet kialakításához, amelyben virulnak a szabad intézmények és amelyben az orosz nép új lehetőségeket kap, hogy megvethesse (jövendő) sorsának új alapjait.
Valószínű, hogy a menekült politikusokra épített terv már 1949 második felében ingadozni kezdett. Az emigráns bázis még Washingtonban volt, ott indult el ugyanebben az időben s több részszektorban a rádiós szervezkedés, de – a bizottságok embereinek látható részvétele nélkül. Washingtonban kezdett el működni a jövendő rádió magyar osztályának vezetésére kiszemelt Szegedy-Maszák Aladár is, Magyarország menedékjogot kért követe, akit semmiképpen se lehetett a politikus kategóriába sorolni.
Szegedy-Maszák érdemei közé tartozik, hogy felfigyelt a nyugati információs ínségre. Ha a rádió jó munkát akar végezni – érvelt –, s különösképpen ha bele akar szólni az új rendszerek politikai hétköznapjaiba, mint ahogy amerikai oldalon tervezték, tudnia kell, mi történik a vasfüggöny mögött s egyáltalán Európában. Ez azonban nincs biztosítva. Az amerikai rádiózás rendszertelenül, s akkor is csak 5–6 órás késéssel foglalkozik az odaáti eseményekkel; a kelet-közép-európai újságok néhány napos lemaradással, vagy egyáltalán nem érkeznek meg Washingtonba; az új kommunista rezsimeket szolgáló rádiókkal pedig az a baj, hogy nem tudják legyőzni a földrajzi távolságokat.
A tájékozatlanság nyomasztó gond volt. Az amerikaiak egyetértettek Szegedy-Maszákkal, s elfogadták javaslatát, hogy az információs űr betöltését a rezsimrádiók híradásainak és más, politikai jellegű műsorainak lejegyzésével, szaknyelven: monitoring szolgálat elindításával kellene kezdeni. Szegedy-Maszák erélyes támogatásával 1949. december 15-én, az ausztriai Innsbruckban – valamennyi csoport közül elsőnek – megkezdte működését a magyar rádiófigyelő szolgálat. A munka javát politikailag meglehetősen jól tájékozott gyorsírók végezték. A lejegyzett napi anyagot az akkoriban még bámulatosan gyors repülőposta szállította Szegedy-Maszáknak, helyesebben: már működő sajtóosztályának Washingtonba, feldolgozás céljából. (Ennek a kis irodának volt munkatársa az imént említett dr. Varga László.) Ezen kívül még öt amerikai cím kapta a magyar rádiófigyelőt, köztük Pfeiffer Zoltán, a New York-i Magyar Nemzeti Bizottmány információs minisztere is. Pfeiffer még mindig (és még sokáig) abban a meggyőződésben élt, hogy a korábbi koncepció fog győzni, s a Bizottmány nevében előbb-utóbb átveheti a magyar adások irányítását. (Leveleiben – Szegedy-Maszákhoz hasonlóan – egyszer-kétszer sejteni is engedte, hogy rövidesen megindulnak a rádió adásai, de aztán mégsem történt semmi.)
A kezdetleges viszonyok közt, Innsbruckban működő magyar rádiófigyelő más szervezkedő csoportoknak is mintául szolgált. 1950 nyárutóján valamennyiüket átvitték Münchenbe. Elkészült ugyanis a SZER jövendő európai központjának az a szárnya, amelyet a rádiófigyelőknek szántak. Az áttelepüléssel együtt járt, hogy a gyorsírók szerepét modern lehallgatómasinák vették át. A rádiófigyelő gyorsabban, tökéletesebben dolgozhatott, s mindvégig a SZER egyik legfontosabb információs szolgálata maradt. Csak érteni kellett hírei olvasásához és valódi – a sorok közti – tartalmuk megfejtéséhez.
1950 nyarán – végre, végre – megalakultak az első rádiós szerkesztőségek is. Kezdetleges kis együttesek voltak. Az esemény egybeesett a washingtoni kitelepítésekkel, s így a szerkesztőknek is New York lett a munkahelyük. Ott dolgoztak mindvégig, nem a nemzeti bizottságok, hanem amerikai igazgatók legfőbb irányítása alatt. A magyarokat azonban érzékeny veszteség érte. Szegedy-Maszák nem volt hajlandó New York kedvéért feladni Washington környéki otthonát; 1951. február közepén búcsút mondott a SZER-nek, hogy visszatérjen az Amerika Hangjához (Voice of America), követi lemondása utáni első munkahelyéhez.
1950. július 14-én, a Bastille lerombolásának emléknapján, bejelentették, hogy a SZER rövidesen megindítja próbaadásait New Yorkból. De még hátra volt egy akadály leküzdése. Hiányoztak a közvetítőállomások, hogy továbbítsák a tengerentúli műsorokat a kelet-közép-európai címzetteknek. Az amerikaiak tárgyaltak a spanyol, olasz, luxemburgi rádiókkal, de a technikai segítséget mindenütt elutasították. Az ismeretlenség homályából előbukkant SZER politikailag veszélyes, sőt kalandor vállalkozásnak tűnt egyes nyugati körök szemében. Végül is a bonni hatóságok megengedték, hogy valahol Frankfurt környékén technikusok üzembe helyezzenek egy, az amerikai hadseregtől kikölcsönzött, alacsony teljesítőképességű adót. (Egyes források szerint még Wisner szerzeménye volt.) Kevés volt, de több a semminél.
A magyar SZER New York-i úttörői 1950. augusztus 4-én jelentkeztek először rövid, technikailag kezdetleges műsorukkal. Pusztán a véletlenen múlott, ha valakinek sikerült elfognia adásaikat.
A folytatás Münchenből következett. 1951 májusától már a vadonatúj központból sugározták az egyes anyanyelvi csoportoknak a nagy létszámú szerkesztőségek és a New York-i részlegek közreműködésével készült műsorokat. A sort május 1-jén a csehszlovák osztály nyitotta meg. Az emlékezetes 1948. évi prágai események és általában a Masaryk–Beneš kettős jól megalapozott nyugati tekintélye miatt évekig ez az osztály játszotta a primus inter pares szerepét a SZER belső világában. 1951. október 6-án szólalt meg teljes műsorral a magyar osztály, majd 1952 májusában a lengyelek következtek. A bolgár és a román adó, munkatársak hiányában, egyelőre csak rövid hírek és kommentárok sugárzására szorítkozott. Két évtized telt el, mire felnőttek a három nagy mellé. Megindultak az albán és a jugoszláv adások is. Az elsőt rövidesen leállították hallgatók hiánya miatt, a másodikat pedig Titóra való tekintettel. A Moszkvától függetlenedett titoizmust néhány amerikai tanácsadó szívesen követendő példának állította volna a többi csatlós ország elé. Ilyen javaslat azonban nem hangzott el a műsorokban.
Egy újabban megjelent francia tanulmány a külföldre műsorokat közvetítő rádiók három típusát különbözteti meg:
a) Hivatalos állami, vagy közalapítványi kézben lévő rádiók. Prototípusaik: BBC és Amerika Hangja (VOA).
b) Világnézeti rádiók. Legismertebb típusuk a Vatikáni Rádió.
c) Szubsztitúciós, vagy egyszerűen: szabad rádiók.
Az utóbbi típus leírásából a felnőtt SZER-re ismerhet az olvasó. A szerző szerint e rádiók egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy ténylegesen vagy látszólag kormányoktól függetlenül működnek. Székhelyük külföldön van; külföldről, országhatárok fölé emelkedve, beavatkoznak műsoraikkal a totalitárius hatalmak uralma alá került államok belügyeibe. Amellett, hogy igyekeznek fenntartani a szabadságuktól megfosztott embereknek saját történelmi, politikai, szellemi értékeikbe vetett hitét, nagy gondot fordítanak az általános tájékoztatásra, a szabad világ életének, intézményeinek ismertetésére. Végső céljuk a célországokban az idegen elnyomás lazítása, fokozatos megszüntetése. Ideáljuk az egész napos műsor, hogy a nap minden szakaszában elérhetők legyenek a hallgató számára.
A francia szerző, Semelin szerint eddig mindössze a SZER és az 1953-ban alapított, a Szovjetunióra specializált Szabadság Rádió valósította meg, vagy közelítette meg a szubsztitúciós rádió típusát. Ide sorolja még, sőt bizonyos mértékig a SZER példaképének tekinti az amerikai megszálló haderő által 1946-ban, Berlinben üzembe helyezett, német nyelvű és évtizedekig rendkívül népszerű RIAS-t (Radio im amerikanischen Sektor).
Ha példakép volt a RIAS, legfeljebb csak mint nyers ötlet lehetett az, mert gyakorlatilag a SZER-től radikálisan különböző politikai, lélektani, földrajzi, technikai, anyagi és függőségi viszonyok közt működött.

 

7. Kennan távozik…

 

1948-ban, egy belső használatra készült feljegyzés Kennant az egész SZER-projekt atyjá-nak titulálta. Ennek a Kennannak a neve azonban 1949-ben eltűnt a SZER belső történetéből, még mielőtt a projekt teljes egészében testet öltött volna. Utolsó ismert cselekedete a SZEB életre hívása volt, felső biztatásra. A további, döntő fontosságú munkában már nem vett részt. Az ok: új vezetés és új politikai légkör a külügyben, új, különleges figyelmet követelő problémák a nemzetközi életben. A legelején kezdve: Marshall külügyminiszter lemondott, s januárban Truman a dinamikus, antikommunista Dean Achesont nevezte ki annak utódául. Kennan, ha hinni lehet emlékiratainak, nagyra becsülte új főnökét és bizalommal tekintett kettejük együttműködése elé. Kennannak, mint a külügyminisztériumi tervezőcsoport vezetőjének, nemcsak a szoros értelemben vett hidegháborúval kellett foglalkoznia, hanem valamennyi, az Egyesült Államokat és általában a Nyugatot érintő nemzetközi problémával is. 1949-ben hirtelen a részekre szaggatott Németország jövőjének kérdése nyomult előtérbe, s mint kiderült, Acheson és Kennan nézetei nem egyeztek. A külügyminiszter Németország felépítése mellett tört lándzsát, abban látta a német jövő nagy ígéretét, míg tanácsadója, Kennan, a mielőbbi német egység ügyét tartva szem előtt, kedvetlenül figyelte a nyugatnémet részállam létrehozását támogató törekvéseket. Álláspontja történetesen egybeesett az akkori európai baloldal álláspontjával.
A válság, mint történni szokott, nem az elsőrendű, elvi nézetkülönbségek miatt robbant ki, hanem inkább egy másodrendű, adminisztratív természetű döntés miatt. Szeptember közepén ugyanis Acheson egyik helyettese közölte Kennannal, hogy attól kezdve memorandumait nem nyújthatja be közvetlenül a miniszternek, hanem csak egy magas rangú beosztottakból alakult ad hoc bizottságnak, amely bármikor megvétózhatja, vagy átdolgozás céljából visszaküldheti javaslatait. Kennan a döntést mélységes felháborodással fogadta. Minden kompromisszumos megoldást visszautasított, lemondott a tervezőcsoport vezetéséről, majd bejelentette, hogy a külügyet is el kívánja hagyni.
Hosszas tárgyalások után úgy döntöttek, hogy Kennan egyelőre fizetés nélküli szabadságra megy. Közbejött események (NATO-ügyek, a hidrogénbomba, az észak-koreai támadás) miatt csak 1950. augusztus végén vált meg hivatalától. Alma materének, a princetoni egyetemnek híres kutatóintézete örömmel fogadta. 1952-ben Truman reaktiválta, s kinevezte moszkvai nagykövetnek. Öt hónap múlva a szovjet kormány egy enyhén kritikus nyilatkozata miatt persona non gratának deklarálta. Le kellett mondania nagyköveti megbízatásáról. A következő esztendőben konfliktusa támadt az új republikánus kormány külügyminiszterével, John Foster Dullesszel. Ezúttal már nyugdíjazását kérte. Visszament Princetonba, s attól kezdve teljesen az egyetemi munkának szentelte életét. Csak egyszer engedett még a csábításnak: beleegyezett, hogy Kennedy elnök kinevezze belgrádi követnek. Két év múlva ő maga kérte leváltását.
Kennan a külügyből való kiválása után fokozatosan revideálta nézeteit az idealizált békés koegzisztencia irányában. A SZER-t megtagadta, mondván, hogy ő nem ilyen rádiót akart. Emlékirataiban nem is említette művét, amelynek munkatársai szerint atyja volt.
Kennan még ma is él, családtörténettel foglalkozik.

 

8. Kezdők a mikrofon előtt

 

Nincs hír arról, hogy Kennan visszavonulása fennakadást okozott volna a SZEB munkájában. A rádiók szervezése – mint láttuk – nagy lendülettel folytatódott. Mint Henze állapítja meg, az észak-koreai agresszió feloldotta a még meglévő tartózkodásokat, az anyagi fedezet se okozott többé különösebb gondot. A SZEB lett a SZER legfőbb gazdája, kinevezte az igazgatókat és osztályvezetőket, biztosította a rádiós munka anyagi és technikai feltételeit. Mindig számíthatott Acheson és utódai diszkrét támogatására. A nemzeti bizottságok végleg elestek attól a lehetőségtől, hogy hatékonyan beleszólhassanak a SZER egyes osztályainak munkájába, de ha az osztályok jónak látták, elfogadhatták emigráns politikusaik alkalmi közreműködését a programban.
De kik voltak azok az egyének, akikre a SZEB – az eredeti elképzeléssel ellentétben – rábízta az egyes rádiós osztályok vezetését, és honnan, hogyan szerezték az osztályvezetők a napi aprómunkához a szükséges munkatársakat?
Kezdjük az első három osztályvezetővel.
A csehszlovák főnök, Ferdinand Peroutka, parádés múltú prágai lapszerkesztő és publicista volt, a Masaryk–Beneš rendszer egyik közéleti oszlopa. A második világháború éveit német internálótáborokban töltötte. Hazai és külföldi hívei egyaránt nagy várakozással tekintettek szabad európás működése elé, de csalódniok kellett. Míg a többi osztályfőnök Münchenben székelt, Peroutka New Yorkban, számára idegen földön. Nehezen viselte el, hogy nem diktálhatott, mint egykor odahaza, hanem alkalmazkodnia kellett a többi osztályra is kötelező, általános érvényű előírásokhoz. Ő volt az egyetlen SZER-főnök, aki saját nemzeti bizottságában aktív szerepet játszott. Szudétanémet körök és nemzeti konzervatív csehek többször feljelentették az amerikai hatóságoknál, hogy odahaza, a háború után, túlságos megértést tanúsított a hatalom szovjetbarát elemei iránt. A vádakat nem tudták elfogadhatóan bizonyítani. Idővel Peroutkán is kitört az emigritisz. Lenézte munkatársait, az amerikai tanácsadókat (amatőrök), a nemzeti bizottság tagjait (dilettánsok). Legalább egyszer tüntetően kilépett a bizottságból, hogy rövidesen visszalépjen. Mindenáron szabadulni szeretett volna a SZER-től. Remélte, hogy az emigránssorsot elemző színdarabját elfogadja valamelyik New York-i színház, vagy hogy antimarxista demokratikus manifesztum-a kiadóra talál, felfigyelnek rá, s mint független író dolgozhat tovább. Egyik reménye sem teljesült. 1961-ben nyugdíjazták, 1978-ban New Yorkban elhunyt. Urnáját 1991-ben hazaszállították, a Prága–Vysoèany-i nemzeti sírkertben helyezték örök nyugalomra. Sikertelen emigráns szereplése ellenére is cseh szempontból bőségesen kiérdemelte az otthon kitüntető gesztusát.
Merőben más egyéniség volt (gróf) Dessewffy Gyula, a magyar osztály első főnöke. A nagy történelmi család intellektuális ága utolsó tagjának nevezte magát. Felvidéki erdőbirtokos volt, de mindennél jobban érdekelte a politika. Barankovics István közreműködésével folyóiratot adott ki (Az Ország Útja), majd a tulajdonosokkal kötött megállapodás szellemében átvette a budapesti Kis Újság vezetését. 1945-ben a kisgazdapárt képviselője lett. Balos szimpátiái miatt elnevezték vörös gróf-nak. A sorsdöntő esztendőben, 1947-ben Párizsba emigrált, rövid ideig bedolgozott a francia rádiónak, onnan vitték át az amerikaiak Münchenbe, s kinevezték az alakulófélben lévő magyar osztály vezetőjévé. (Az eredetileg Szegedy-Maszáknak szánt helyet foglalta el.) Dessewffy az ellentétek elsimításának, a fegyelmezett vitának, a nyugodt aprómunkának volt híve, ilyen szellemben szerette volna irányítani a magyar osztály munkáját is. De műsorpolitikai kérdésekben nem tudta érvényesíteni elképzeléseit. Helyzete egyre tarthatatlanabbá vált, végül az amerikaiak egyetértésével lemondott. Következő állomáshelye a New York-i szerkesztőség volt. A New York-i és müncheni programterveket kellett figyelnie, hogy elkerüljék az esetleges ismétléseket, ütközéseket. Két év múlva feleségével és kislányával megint útra kelt. Brazíliában telepedett le, ahol akkor már több közeli családtagja élt. Banánfarmmal kísérletezett, majd kelmefestő üzemet alapított. Az emigráns politikában nem vett részt, de a politika továbbra is szenvedélyesen érdekelte. Szabad idejében rövid, meditatív visszaemlékezéseket írogatott előbb a SZER, majd a budapesti Magyar Nemzet számára. Magánbeszélgetésekben bevallotta, hogy második emigrációja, New Yorkból Brazíliába, tévedés volt. Szeretett volna hazaköltözni, de brazíliai kötöttségei miatt feladta a tervet. 2000 augusztusában hunyt el. Felesége két évvel megelőzte. Egyetlen gyermekük, Ilona, Argentínában él, holland származású férjével és három gyermekével. A sors a SZER magyar tagjai közül Dessewffy Gyulát sodorta legmesszebbre hazájától.
A lengyel Jan Nowak volt az egyetlen osztályvezető, aki több mint húsz évig állta ezen a poszton a sarat. Belső körökben azzal alapozta meg tekintélyét, hogy a világháborúban a lengyel ellenállók nyugati futárja volt, s többször megjárta a veszélyes utat az otthon és Anglia közt. Saját tapasztalatból ismerte meg a nemzeti ellenállás pszichológiáját, a nyugati partnerek természetrajzát, kitartásuk, segítőkészségük határait. A háború után nem ment haza, hanem elszegődött a BBC-hez, a lehető legjobb iskolában sajátította el a rádiós munka alapelemeit. A BBC-től 1952-ben lépett át a lendületesen szervezkedő SZER-hez. Ideális jelölt volt a lengyel – s számbelileg legnagyobb – osztály főnöki állására. Munkájával megcáfolta a mendemondákat, hogy a lengyelek reménytelenül romantikus politikai lények. Nowak hangvételében ugyanolyan kommunistaellenes vezető volt, mint kollégái, de a gyakorlatban kockázatos koncessziókat is vállalt, mert nem hitte, hogy a nyugat hajlandó lenne újabb véres háborúba menni a lengyelekért. Emlékezetes maradt 1956. évi magatartása. A majdnem robbanásig feszült varsói krízisben az ő müncheni koncessziós politikája segítette hatalomra Gomulkát. Ezzel segített megmenteni Lengyelországot a szovjet katonai intervenciótól, míg Magyarországon véres forradalomba fulladt a bátor reformerek politikája. Nowak tekintélye sokszorosan megnövekedett a SZER-en belül és kívül egyaránt. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, bőségesen részesült a személye ellen irányuló politikai, diplomáciai és egyéb, alantas szellemű támadásokból. De ellenfelei sohasem tudták megingatni, vagy éppen megsebesíteni. 1975-ben elérte a nyugdíjas korhatárt, és visszavonult. Nowak visszavonult? Nem. Átment Amerikába, eddig három könyvet írt, és máig is aktív tagja a szívósságáról ismert lengyel lobbynak.
A főszerkesztők helyzete nem volt irigylésre méltó. Első és legfőbb gondjuk a munkatársak ki- és összeválogatása volt. De a kínálat szegényesnek bizonyult. A menekültek közt elenyészően kevés volt a tollforgató, színész és bemondó típus, s a kevés is szétszóródva élt a nyugat-európai országokban, esetleg még dipi (menekült, D. P. =displaced person) táborokban. Rádiós tapasztalatokkal pedig a vezető szerepre kiszemelt személyek közt, Nowak kivételével, majdnem senki se rendelkezett. Dessewffy is éppen csak belekóstolt Párizsban. Kezdetben majdnem minden munkatárs eredetileg író vagy újságíró volt, márpedig a rádiós munka és az újságírás két merőben különböző tevékenység, mint ezt rövidesen a SZER is tapasztalhatta. Eleinte a sok újságíró inkább lapokba illő hosszú kommentárokkal árasztotta el hallgatóit, s nem a rádiós műfaj által megkívánt gyors, könnyen követhető helyzetmagyarázatokat készített.
További nehézség volt a kompromisszumokkal összeválogatott szerkesztőségek hiányos nyelvtudása. Alig néhányan beszéltek/olvastak angolul, holott a SZER-hez befutó információs nyersanyag többsége angol nyelvű volt, s a házon belüli lingua franca is angol (helyesebben amerikai angol) volt. Ez a negatívum az első időkben megnehezítette a szerkesztést, korlátozta a sokoldalúságot, leszűkítette a kommunikációt amerikaiak és kelet-közép-európaiak közt. Valamivel többen tudtak franciául és még többen németül, elsősorban a magyar és csehszlovák osztályokon. Az utóbbiak természetesen szívesen dolgoztak német forrásanyagból, annyira, hogy néhányszor szóvá is tették magasabb amerikai szinteken, hogy a SZER aránytalanul sok német anyagot használ fel műsoraiban. (Szembeötlő kivételt alkottak a lengyelek. Általában nem tudtak, vagy – a német megszállás emlékeivel terhelve – nem is akartak tudni németül. Következésképpen kérésükre minden jelentősebb német nyelvű forrásanyagot le kellett fordíttatni, hogy ők is használhassák. A SZER igazgatója csak évek múlva állíttatta le ezt a költséges és a műsorokban csúszásokat okozó gyakorlatot.)
Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a SZER-en belüli nyelvi bonyodalmakhoz az amerikai beosztottak is hozzájárultak. Ritka kivétel volt közöttük, aki értett/olvasott egyik vagy másik kelet-közép-európai nyelven, holott munkájuk természete alapján ezt el lehetett volna várni tőlük. A többség a végső produktumokat, vagyis az egyes műsorszámokat csak később, adás után készített gyors fordításokból ismerte. A fordítás pedig a legjobb esetben sem adta vissza – nem is adhatta vissza – az eredeti szöveg pontos értelmét, tartalmát. Nem is beszélve a saját szövegeket beolvasó szerzők egyéni és lefordíthatatlan hangvételéről.
A főszerkesztőknek tehát nemcsak szűk csapatokból, hanem tudásban, tapasztalatban szegényes jelöltek soraiból kellett kiválasztani munkatársaikat. Szerencsére mindegyik emigrációban felbukkant még néhány kitűnő író, tudós. A szerkesztőségek örömmel befogadták őket, mert nevük jól hangzott hazafelé, legtöbbször Nyugaton is ismerték őket, hivatkozni lehetett rájuk, s közreműködésükkel mindenképpen megemelték a műsorok színvonalát. (A magyarok esetében elegendő Márai Sándorra, Szabó Zoltánra, Körmendi Ferencre, Mikes-Gallicus Imrére hivatkozni.) A nagy többség mégis a maroknyi szürke átlagból került ki, a SZER-nél tanult bele a rádiós mesterségbe. Mint aztán kiderült, a kezdők közt is felmerült néhány kiváló rádiós egyéniség, a hallgatók gyorsan a szívükbe zárták őket.
A SZER indulásának legeslegnagyobb problémája mégsem a felsorolt hiányokból, nehézségekből adódott, hanem az egész vállalkozás sajátos, egyedülálló jellegéből. Munkatársainak a messzi külföldről, változó légköri viszonyokkal, zavaróállomások lármájával és a moszkovita rezsimek kíméletlen ellenpropagandájával megküzdve kellett kapcsolatot találniuk a célországok hallgatóival. A pionír időkben, az otthon radikálisan megváltozott politikai viszonyai közt a SZER-nél jóformán senki se tudta pontosan, kik is ezek a hallgatók, mit várnak, egyáltalán várnak-e valamit a SZER-től és egyes munkatársaitól; milyen műsorokat hallgatnak, vagy hallgatnának legszívesebben, a nap mely szakaszában érhetők el legbiztosabban stb. Ez a mesterségbeli bizonytalanság akaratlanul is kibuggyant Dessewffy Gyulának 1952 őszén készült teljesítménymérlegéből. Külföldre látogató hazai hallgatókkal (mindössze 346 személlyel) készült közvélemény-kutatás alapján megelégedéssel jelentette, hogy a SZER hallgatósága és egyes műsorainak népszerűsége jelentősen megnövekedett. Dessewffy mégis kénytelen volt elismerni, hogy a szerkesztőségben uralkodó bizonytalanság még nem oldódott fel, s a munkát változatlanul a nagy ismeretlenségben való tapogatódzás jellemzi:
Rádiónk sajátos feltételei abból következnek – írta –, hogy hallgatóinkkal nem állunk közvetlen és állandó összeköttetésben. A kommunista elnyomás alatt élő népünk problémáiról és élményeiről csak szórványosan értesülünk. Adásaink reakciója, hallgatóink kritikája ritkán jut el hozzánk. Állandó kapcsolat hiányában elsősorban lélektani következtetésekre építjük fel munkánkat. A rendelkezésre álló anyagokból és értesülésekből kell következtetnünk, mit várnak hallgatóink a rádiótól, milyen szükségleteik vannak és milyen igényeket támasztanak velünk szemben. Az otthoni helyzet állandó és beható tanulmányozásával és értékelésével igyekszünk adásainkat megbízhatóvá és kedveltté tenni…
Mindent összevetve, a SZER merész vállalkozásnak indult. Munkatársaiban – akár a kelet-közép-európaiakat, akár az amerikaiakat nézzük – nem tudatosult, hogy kezdetleges szerszámokkal, veszélyes műveletekbe kezdtek. Hasonlítottak a szemhályogot bicskával operáló pásztorra, akit egy szemorvos világosított fel műtétjeinek szerfelett veszélyes voltáról, s aki a valóság ismeretében nem tudott többé operálni. A SZER, s főleg a magyar osztály esetében ezt a felvilágosító munkát az 1956-os magyar forradalom végezte el. A forradalmi eseményekből tanulták meg a SZER felelős vezetői, amerikaiak és kelet-közép-európaiak egyaránt, hogy számos előre nem látható, ki nem számítható faktor véletlen összetalálkozása esetén, országhatárokon túlról érkező, még kiforratlan rádióműsoroknak is mozgósító hatása lehet a világ fejlődésétől fizikai és szellemi vasfüggönnyel elzárt emberekre.

 

9. 1956 és a SZER megújulása

 

Nem feladata ennek az esemény-összefoglalónak, hogy kitérjen a SZER, s legfőképpen a SZER magyar osztályának 1956-os forradalmi szerepére. De annyit azért el kell mondani, hogy kezdetben keleten és nyugaton majdnem mindenki sietett a történtekért a magyar osztályra hárítani a felelősséget. Azóta azonban az objektív kutatások kimutatták, hogy a felelősség megoszlott, éspedig több tényező között. Hibákat követett el a Münchenben székelő amerikai politikai tanácsadó és osztálya. A SZER (akkoriban még) New Yorkban működő főigazgatója néhány napon belül homlokegyenest ellentétes utasításokkal látta el Münchent. A magyar szerkesztőség ahelyett, hogy műsoraiban szigorúan tárgyilagos politikai tájékoztatásra szorítkozott volna, belebonyolódott a forradalmi eseményekbe. (Tévedését némileg enyhíti, hogy a kritikus napokban az osztály határozott és következetes vezetés nélkül maradt, mert főszerkesztője, a Dessewffyt követő Gellért Andor, súlyosan megbetegedett és kórházi kezelésre szorult.) Végső fokon, érvelt könyvében Cord Meyer, a SZER-ügyek referense a CIA-ben, a budapesti katasztrófa csak azért következhetett be, mert senki sem ismerte a valóságos helyzetet: Tény, hogy Washingtonban olyan általános volt a meggyőződés a kommunista uralom stabilitását illetőleg, hogy nem készültek előzetes tervek arra vonatkozólag, hogyan kezeljék a váratlan felkelést… (További adalékok a forradalomról Puddingtonnál.)
A magyar osztály és általában a SZER ott tért el a legendás öreg pásztor esetétől, hogy nem omlott össze az események hatása alatt, hanem maradt annyi ereje, hogy alapos önvizsgálat után levonja a történtekből a tanulságokat, és műsorpolitikáját radikálisan megreformálja. A külső szemlélő esetleg csak a magyar program változásaira figyelt fel, holott a megújulási folyamat kisebb-nagyobb mértékben valamennyi osztályra kiterjedt, s az amerikai kapcsolatrendszer se maradhatott ki belőle.
Az utóbbinál, mint a legfontosabbnál kezdem. Az eddigi kettős vezetés: Münchenben a nagy, népes szerkesztőségek, 100–150 emberrel egy-egy osztályon, gyakorlatilag a végső program kialakításának privilégiumával felruházva, és New Yorkban a sokkal kisebb szerkesztőségek, viszont az elvileg München fölé rendelt főigazgatóval a hátuk mögött – ez a kettősség, a helyzetből adódó perpatvarral, félreértéseivel, technikai bonyodalmaival rövidesen megszűnt. Az amerikai főigazgató közvetlen munkatársaival együtt Münchenbe költözött, ahol közvetlen közelről figyelhette a különböző munkafolyamatokat, szükség esetén azonnal dönthetett. A hátrahagyott New York-i részlegek jól felszerelt amerikai tudósítói egységekké alakultak át, és simán beilleszkedtek a müncheni programtervezési folyamatba.
Az első müncheni főigazgató, C. Rodney Smith, nyugalmazott mérnökkari tábornok volt. Kitűnő választásnak bizonyult. A SZER egyik legnagyobb gondja akkor a kommunista zavaróállomások felfokozott tevékenysége volt. Smith megértette a kérdés fontosságát. Aránylag rövid időn belül sikerült megszereznie a súlyos milliókat, amelyek lehetővé tették a portugáliai közvetítőállomás gyenge kapacitású adótornyainak lecserélését hatalmas, 300 kW-os tornyokkal. Ha nem is szűnt meg teljesen, de messzemenően lecsökkent a zavaróállomások befolyása, a műsorok technikai minősége megjavult. Ugyancsak Smith tábornok nevéhez fűződik a SZER belső technikai felszerelésének modernizálása, többek közt a központi hírosztály, a Central News felvevőképességének fokozása.
A Central News munkaköre kibővült. Nemcsak a távirati irodák, monitoring és saját tudósítói jelentéseinek anyagát kellett feldolgoznia és továbbítania az öt, házon belüli szerkesztőség hírosztályainak, hanem begyűjtötte a fontosabb nyugati lapok vezércikkeit, a szovjet blokkban működő munkatársaik beszámolóit, helyzetanalíziseit. A hírosztály saját nyugat-európai és amerikai tudósítói irodái a napi rutin anyag mellett általános politikai beszámolókat, kulturális összefoglalókat, közéleti nagyságokkal készített interjúkat is szállítottak Münchennek. Az átszervezett New York-i szerkesztőség is voltaképpen sokoldalú tudósítói irodaként működött. Az egyes szerkesztőségeknek és a Central Newsnak dolgozott. Hála a kelet–nyugati kapcsolatok enyhülésének, a SZER tudósítói hálózata olyan vasfüggöny mögötti újságokat (például magyarországi vidéki lapokat) is be tudott szerezni, amelyeket tilos volt kiküldeni Nyugatra.
A Central News mellett még egy másik, tőle független, s műsoranyagot szolgáltató intézmény is működött a SZER kebelén belül: a kutatóosztály, köznyelven egyszerűen: a research. Az öt belső szerkesztőségnek megfelelően öt alosztálya volt, szakosított amerikai és kelet-közép-európai elemzőkkel. A célországok belső helyzetével és a kelet–nyugati viszonnyal foglalkoztak, s ugyanilyen témákról készítettek rövidebb-hosszabb, angol nyelvű tanulmányokat, sajtószemléket. Szükség esetén napi eseményekről írtak háttérmagyarázatokat a szerkesztők tájékoztatására, vagy közvetlenül a műsor számára. A kutatóosztály kiadványai nagy űröket töltöttek be a tájékozatlanságban. Ez volt az oka, hogy klientúrája listáján számos külső kutatóintézet is szerepelt. Míg SZER-szerkesztők nemritkán kifogásolták egyes tanulmányok hosszúságát, nyugati szakkörök éppen az alapos, részletekbe menő munkákat értékelték (érthetően, mert olyan anyaghoz jutottak, méghozzá angol nyelven, amelyet különben nehezen szerezhettek volna be). A két igényt nem volt könnyű összeegyeztetni. Végeredményben azonban a researchnek is elsősorban a műsorszerkesztők technikai kívánalmait kellett előnyben részesítenie. Ez rendszerint úgy történt, hogy a terjedelmes paperek rövid összefoglalókkal jelentek meg.
A terjedelmes információs anyagot témakörök szerint különböző színű papírra sokszorosítva, a Central News apparátusa osztotta szét házon belül és kívül. A napi termelés, vagyis a budget, amelyből a szerkesztők a műsort életben tartották, naponta vaskos csomagot tett ki.
Alig volt szerkesztő, aki annyi idővel rendelkezett, hogy ezen a papírmennyiségen mindennap végigdolgozza magát. Így született a SZER igazgatói irodájában az ötlet, hogy a kutatóosztály különböző témakörökre specializált amerikai előadói mindennap kora reggel készítsenek listát (ez volt a Recommended List) az elmúlt 12 órában befutott legfontosabb jelentésekről, újságcikkekről; sorolják fel a listában a kevésbé értékes, vagy csak sajtószemle céljaira alkalmas anyagot; és nevezzék meg azokat az írásokat, nyilatkozatokat, amelyek nyilvánvaló hibák, tévedések, zavaros és félreérthető fogalmazások, hamis érvelések, felelőtlen ígérgetések stb. miatt nem látszanak alkalmasnak arra, hogy bármilyen címen bekerüljenek a SZER tárgyilagosságra törekvő műsorába.
Csakhogy a soros szerkesztők már a reggeli órákban átvehettek az ideiglenes listából egy-egy példányt, hogy felkészülhessenek a legsürgősebb tennivalókra. Gyakran előfordult, hogy nem értettek egyet a listázásokkal s úgy találták, hogy pont a számukra legfontosabb, legszínesebb anyagra sújtott le a cenzor keze. Legtöbbször hevesen tiltakoztak, annak ellenére, hogy tudták: változások még lehetségesek.
Többek közt ilyen konfliktusok tisztázására intézményesítették a délelőttönként 10 órakor kezdődő közös szerkesztőségi konferenciákat. A konferenciák fő feladata azonban ennél sokkal általánosabb és igényesebb volt. Pótolniuk kellett mindazt, ami 1956 előtt legfeljebb csak részletekben valósulhatott meg: megvitatni a nap legkiemelkedőbb, legtöbb figyelmet érdemlő politikai eseményeit (a választás osztályonként különböző is lehetett), bátorítani a véleménycserét, s biztosítani a világos, következetes vonalvezetést. Az értekezleteken az amerikai főnök elnöklete alatt részt vettek a hírközpont munkatársai, a kutatóosztály szakértői, az egyes nemzeti szerkesztőségek vezetői (miután saját megbeszéléseiken már ideiglenesen tisztázták napi teendőiket) s átutazóban lévő nyugati politikusok, diplomaták, laptudósítók, kutatóintézetek munkatársai. A vendégek sokat profitáltak a hallottakból, de legtöbbször nekik is volt valami érdekes mondanivalójuk a SZER emberei számára. A 40–50 perces tanácskozások kis parlamenti ülésekhez hasonlítottak, ahol a legkényesebb kérdéseket is fel lehetett vetni és civilizált hangon kivitatni. Itt történtek a végső döntések a Recommended List ellen felhozott kifogásokról is, ha a panaszosnak időközben sikerült tisztáznia azokat. A letiltott anyag (ha volt ilyen) a konferencia által jóváhagyott listában For Background Information Only (rövidítve BIO) cím alatt jelent meg.
A kezdeti években azonban a lista ellen emelt kifogásoknál nagyobb gondot okoztak a nemzeti kisebbségekkel foglalkozó tudósítások, kommentárok. A teljes információ kedvéért bekerültek ugyan a budget-be, de felhasználhatóságuk nem volt mindig egyértelmű. Ami tetszett a magyaroknak, rendszerint nem tetszett a többieknek: lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak, és fordítva, az amerikaiak pedig kerülni igyekeztek a belső nemzetiségi vitákat. Mindemiatt legegyszerűbb megoldásnak tűnt az egyik vagy másik oldalon kifogásolt cikkek letiltása. Idővel azonban az európai emberi jogi nyilatkozatok a nemzetiségi kérdéssel is foglalkozni kezdtek, és egyre bátrabb megoldásokat ajánló, sürgető alaphangjuk hatása alatt a SZER-en belül is leegyszerűsödött a helyzet: a vitapartnerek valamennyi szinten kénytelenek voltak elfogadni a tételt, hogy a nemzetiségi szabadságjogokról a SZER se mondhat kevesebbet, mint amit az összeurópai szervezetek ki mernek mondani. A témát felszabadították, senki se élt vissza vele.
A reform azonban nem korlátozódott a napi eseményműsorokra. A többi, bizonyos témakörökre specializált, rendszeresen ismétlődő műsorszám is sorra került. A feladat a nehézkes programszerkezet fellazítása volt. Beletartozott a kimerülő műsorok felújítása, esetleg megszüntetése, új műsorok indítása (az európai egységfolyamat, kulturális, gazdasági háttérjelenségek tanulmányozására), új hallgatók toborzása. Sok megértést, tapintatot kívánó munka volt. Majdnem minden javaslat valahol megszokott munkameneteket, személyes érdekeket veszélyeztetett, tehát élénk tiltakozásokat váltott ki. A magyaroknál például az idősebb szerkesztők körében felháborodást keltett a hír, hogy az osztály Teenager Party címen modern zenei műsort indít a fiatal hallgatók szórakoztatására. Aggódtak, hogy ilyen műsor lezüllesztheti az egész program színvonalát, s hozzáfűzték, hogy az amerikaiak nem azért adják a SZER-nek a pénzt, hogy nívótlanságokra költse. Panaszaikat közölték az amerikai igazgatóval is, akitől azonban azt a meglepő választ kapták, hogy ellenkezőleg, a pénzekből a nyugati könnyűzenére vágyó fiataloknak is juttatni kell valamit. S az igazgató a kezdeményezést a többi osztálynak is figyelmébe ajánlotta. A Teenager Partyból műsor lett, nemcsak a magyar osztály, hanem az egész SZER egyik legsikeresebb műsora. A fiatalok, akik a Teenager Partyt hallgatták, előbb-utóbb a hírekre és a politikai műsorokra is átkapcsoltak, s idősebb korukban is hűséges hallgatói maradtak a rádiónak.

 

10. A SZER és a CIA

 

Befejezésül még néhány szót a SZER és a CIA kapcsolatáról, mert ennek a kapcsolatnak a kezdete is része a pionírévek történetének. A kapcsolat nem maradt sokáig titok, néhány kritikus cikket szentelt neki az amerikai sajtó, s azonnal rácsaptak a vasfüggöny mögötti újságok és rádiók. Nem telt el sok idő, s a szovjet sajtó már valósággal démonizálta a CIA-t, a SZER-t a CIA ágenseként kezelte, s kinevezte a détente, a kelet–nyugati megbékélés egyik kerékkötőjének. 1980-ban megszólalt a koronatanú: a CIA kulturális osztályának vezetője, és a SZER-ügyek referense. Cord Meyer egy változatos életút összegezésének tekinthető könyvében külön fejezetet szentelt a SZER-nek. Elismeréssel nyilatkozott a SZER fegyelmezett munkájáról, de több helyen utalt arra is, hogy a CIA ellenőrizte a rádió működését, sőt néhány alkalommal programjába is beavatkozott. Meyer megállapításai lovat adtak mindazok alá, akik meg voltak győződve a két szerv szoros kapcsolatáról, és a rádió munkatársait, elismerőleg vagy elítélőleg, en bloc az amerikai titkosszolgálat ügynökeinek tartották.
Mindazok, mint jómagam is, akik évekig tagjai voltak a SZER belső munkatársi csoportjának és részt vettek a programtervezésben, tudták, hogy kapcsolatok voltak a CIA és a SZER között, hogy a CIA továbbította a SZER-nek a hivatalos pénzeket, hogy legfelső szinten információcserék történtek, s hogy hol a SZER közölt a CIA-vel fontos híreket, hol a CIA a rádióval. Ennél többet, ellenőrzés, beavatkozás, kiszolgáltatottság nyomait nem tapasztalták. A SZER fél évszázados évfordulója jó alkalom volt, hogy a titkosszolgálati szerep további tisztázása céljából Ralph Walterhez forduljak, aki hosszú ideig a SZER politikai tanácsadója, még hosszabb ideig igazgatója, majd végül a SZEB alelnöke volt, és hivatalból felügyelte a rádiós programokat. Mr. Walter írásban válaszolt, és felhatalmazott, hogy levelének tartalmát publikáljam.
R. Walter lényegében Meyer könyvének állításaival szállt vitába. Elismerte, hogy a SZER és a CIA kapcsolatban állt egymással, a vezetők közt időnként telefonbeszélgetések folytak, és információcserékre is sor került. A CIA információit, ha dezinformációszaguk volt (ami előfordult), a SZER elsüllyesztette; ha megbízhatónak tűntek, továbbították a szerkesztőségeknek azzal a megjegyzéssel, hogy tekintsék azokat javaslatoknak, és aszerint kezeljék (vagyis nem kötelesek közölni). Ugyanakkor Walter tagadta, hogy a kapcsolatok olyan szorosak és rendszeresek lettek volna, ahogy azt könyvében Meyer sejteni engedte. Meyer állítása például, hogy a Dubcek-időkben nemcsak a rádió amerikai vezetői, hanem a CIA is nagyon szoros ellenőrzést gyakorolt a cseh osztály felett, nem felel meg Walter direktori tapasztalatainak: A CIA állítólagos szoros kontrollja láthatatlan volt számomra. Mindent elkövettünk (a rádiónál), amit érzésünk szerint meg kellett tennünk a Csehszlovákiának szóló programok érdekében, de nem emlékszem semmiféle külső beavatkozásra vagy kontrollra. Messzemenő túlzás minden olyan állítás – folytatta a levélíró –, amely szerint a CIA ellenőrzésének köszönhető, hogy a SZER megmaradt a hivatalos washingtoni vonalon. Ezzel szemben a valóság úgy hangzik – közölte Walter –, hogy a SZER szinte hihetetlen mértékű függetlenséggel rendelkezett, amit annak köszönhetett, hogy a washingtoni illetékesek a sokéves tapasztalatok alapján megbíztak a SZER vezetőinek ítélőképességében.
Mr. Walter azzal zárta levelét, hogy meggyőződése szerint Cord Meyer okos, tapasztalt ember volt, cikkével nyilvánvalóan azt akarta bizonyítani feletteseinek, hogy a CIA jó munkát végzett, és sikerült a rádiót a kijelölt úton tartania.


 

Felhasznált irodalom:
 


Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben. Budapest, 1996.
Grose, Peter: Operation Rollback. Boston–New York, 2000.
Kennan, George F.: Memoirs 1925–1950. Boston–Toronto, 1967.
Kissinger, Henry: Diplomacy. New York, 1994.
Meyer, Cord: Facing Reality. New York, 1980.
Puddington, Arch: Broadcasting Freedom. Lexington, Kentucky, 2000.
Semelin, Jacques: La liberté au but des ondes. Paris, 1997.
Dessewffy Gyula: A Szabad Magyarország Hangja, Új Látóhatár, München, 1953. IV. évf. 1. szám.
Leich, John Foster: Great Expectations: The National Councils in Exile 1950–1960. The Polish Review, Vol. XXXV., No. 3, 1990. 183–196.
Kéziratban: Paul B. Henze esszéje: Recollections of Radio Free Europe. Washington, D. C., 1996.
(Ugyancsak felhasználtam Pfeiffer Zoltánnak és Szegedy-Maszák Aladárnak rádiós ügyekben hozzám intézett leveleit.)



« vissza