Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kádár és kora 2. rész

Kádár János házasságon kívül született és – ahogyan manapság mondani szokták – nehéz gyermekkora volt. Hiába rendelkezett műszerészi képesítéssel, szakmáját sohasem gyakorolta. Írógépet nem javított, esernyőt nem készített. Pártmunkás volt, nem több, de nem is kevesebb. Abba viszont beletanult, hogy miként kell egy sztálinista szervezetet működtetni. Többször is börtönbe került, de újra meg újra talpraállt és 1945-ben már a kommunista vezetők első vonalához tartozott. 1951-es bebörtönzése irtózatos zuhanást jelentett számára, de a magánzárkában töltött évek során volt ideje végiggondolni, mi a siker titka a pártdiktatúrában. A politikához azért tért vissza, mert máshoz nem értett, és mert a politika kínálta a leggyorsabb felfutási lehetőséget. Egyébként nemcsak ő, de sorstársai közül legtöbben szintén ezt az utat választották, mint pl. Marosán György, akit pedig alaposan meggyalultak az ÁVO börtönében. A megaláztatás csak erősítette Kádár elszántságát, hogy újból felküzdje magát a csúcsra. Rákosi mondta neki a visszavonulás lehetőségéről: … ez képtelenség: aki egyszer megkóstolta a hatalmat, nem mondhat le róla!(1)
Kádár sem, bármit suttogtak vele kapcsolatban. A hatalom megszerzése és megtartása volt életének célja, értelme, és ebben érzelmek, ígéretek, erkölcsi meggondolások a legkevésbé sem befolyásolták.
Harminckét éven át tartotta kezében egy ország sorsát, ami önmagában is bizonyítja, hogy kitűnően eligazodott a politikai intrikák és a személyes ellentétek sűrűjében. Diktátor volt. Ha ő már beszélt, másnak nem illett szólásra jelentkeznie. Értett ahhoz, hogy idejében félreállítsa azokat, akik vetélytársaivá válhatnak, hogy kordában tartsa alvezéreit, akiknek túlnyomó többségét a szerény képességűek közül választotta ki. Ügyes taktikus volt, és kitűnően értett ahhoz, amit divatossá vált szóval imázsépítésnek szoktak nevezni. Nyilvánosan sohasem mondta, hogy megkínozták volna, de 1954 utáni politikai visszatéréséhez nagyon is hozzátartozott a megkínzott mártír aurája, amit a suttogó propaganda a legváltozatosabb elemekkel színezett ki. Azt is suttogták, hogy a szovjetek 1956-ben elrabolták Kádárt és úgy kényszerítették a miniszterelnöki poszt elvállalására, hogy Nagy Imrét Moszkva nyomására kellett kivégezni, hogy Kádár az utolsó percig ellenezte a prágai bevonulást stb. Egyik sem volt igaz, mégis sokan hitték.
Miért volt ez a suttogó propaganda olyan eredményes? Talán azért, mert az átlag magyar nem a rádiónak vagy az újságoknak hisz, hanem annak, amit a kapualjban vagy a villamoson nagy titokban a fülébe súgnak. Ellenőrizni az ilyen híreket úgysem lehet, tehát bátran állíthatunk bármit, ami érdekeinket szolgálja. Amellett olyan híreket suttogtak, amelyeket az emberek szerettek volna elhinni.
Még nagyobb hatása volt annak, hogy Kádár a hatalom csúcsán is proletár maradt. Diktátori hatalmának külső jeleivel nem hivalkodott. Nem parádézott díszes egyenruhákban, mint Tito, nem építtetett versailles-i méretű palotát, mint Ceausescu. Ritkán látták vidáman, mosolyogva, de annál többször gondterhelten, mintha jelezni akarta volna, a hatalom számára gyötrelem, gyakorlása honfitársai érdekében vállalt áldozat. A nyilvánosság előtt feszélyezetten rángatta a vállát, nehézkesen, döcögve formálta mondatait, amelyek tele voltak lapos közhelyekkel, de az embereknek épp ezért nem kellett felnézniök rá. Az émelyítő személyi kultusz után ez a hétköznapi, darabos egyszerűség kedvezően hatott, amit Kádár valóban jól alakított. Neki elég volt a hatalom, arra már nem tartott igényt, hogy annak külső jeleit fitogtassa.
A történelem sok furcsaságot produkált. Az Escorial talán a világ legimpozánsabb uralkodói rezidenciája, de az óriási palotában II. Fülöp szobái szűkek és kényelmetlenek voltak. Ágyából ugyan a templom oltárát láthatta, de hajdani lakosztálya búvóhely benyomását kelti, ahol a korlátlan hatalmú uralkodó elrejtőzött a világ elől. Fülöp királynak számos elődje és követője volt.
Az a kor, amelyben Kádár János tevékenykedett, a Szovjetunió rövid életű szuperhatalmi státusának időszaka volt, és a térség, ahol működött, a Szovjetunió érdekszférájába tartozott. Államainak vezetőit – akár tagjai voltak az ENSZ-nek, akár nem –, a miniszterelnököket éppúgy, mint az állampártok első titkárait, Moszkvában jelölték ki, és mindegyikük a szovjet kormány csatlósa volt. Az adott nemzetközi erőviszonyok mellett más lehetőség nem adódott. A csatlósok mozgástere Sztálin halála után kibővült, anélkül azonban, hogy bármikor elérte volna azt a határt, ahol egy ország szabadsága, függetlensége kezdődik. Kádár ezt a helyzetet elfogadta, akárcsak a sakkjátéknak azt a szabályát, hogy a vezér minden irányban üt, anélkül, hogy bármilyen érzelmi hatást váltott volna ki belőle. Tisztában volt azzal, hogy helytartó, és ennél több nem akart lenni. Hajbókolt Hruscsov, majd Brezsnyev előtt, elfogadta tőlük a hatalmat, biztosította őket hűségéről, és valóban hűséges volt hozzájuk. Amikor felmerült – talán csak kísérleti léggömbként –, hogy a szovjet csapatok esetleg elhagyják az országot, nem ragadta meg az alkalmat.
Kádár érdeméül szokták betudni, hogy Magyarország Nyugaton a szocialista tábor legvidámabb barakkja minősítést kapta. Igaz, de ne felejtsük el, hogy ebbe a táborba a különböző népeket akaratuk ellenére zárták. Kádár az internálótábor fenntartásában fontos szerepet vállalt. A legvidámabb barakknak nem mókamestere, hanem börtönőre volt, akkor is, ha időnként úgy tett, mintha nem hallaná azokat a vicceket, amelyeket az internáltak egymásnak mesélnek. A népbe vetett bizalomra építjük politikánkat – mondotta. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy ezzel a mondással a demokrácia lényegét tagadja. Ott ugyanis a nép bízik – vagy nem bízik – a vezetőkben, és nem a vezetők a népben. Kádár bízott abban, hogy a nép nem rohan fejjel a falnak, tehát felesleges a börtön falát vaslemezekkel erősíteni. Az elmélet nem érdekelte, a maga pragmatizmusában a marxista tanokból legfeljebb néhány mindennapi fogyasztásra alkalmas frázist használt. A tábor parancsnoka – a szovjet kormány – persze találhatott volna durvább börtönőrt – jelentkezőkben nem volt hiány! –, de Kádár fő feladata mégis a rend, a fegyelem fenntartása volt, és nem a szórakoztatás.
Ebben is talált egykorú és utólagos védelmezőkre. Azzal mentegették, hogy mint muszkavezető elvégezte azt a piszkos munkát – az 56-os forradalom utáni rendcsinálást –, amelytől más, erkölcsi szempontból igényesebb ember undorodott, de amely az adott helyzetben elkerülhetetlen volt. A megtorlások mértékében és módozataiban azonban messze túlment azon a határon, amit szovjet urai feltétlenül szükségesnek tartottak. Haynau kevesebb embert végeztetett ki, és áldozatai nem saját honfitársainak köréből kerültek ki. A kommunista párt 1989-es Történelmi utunk című összegezéséből idézek: Kemény, súlyos megtorlások jelezték a reálpolitika kialakításának útját. 1957–58 folyamán a létért küzdő hatalom (Milyen elvont, tudálékos megfogalmazás! Nem a hatalom küzdött a létért, hanem Kádár és társai a hatalom gyakorlásáért) a megtorlások során a törvénysértésektől sem volt teljesen mentes. (A teljesen szó az adott összefüggésben felesleges!) Különösen vidéken sok szubjektív elem és személyes leszámolási indulat is érvényesült. A mintegy 300 halálos ítélet jelzi a különleges keménységet stb.(2)Az áldozatok száma ennél jóval magasabb volt!
Bethlen Gábor születésének négyszázadik évfordulója alkalmával Kádár népszerűsítése érdekében többen sugalmazták, hogy vonjanak párhuzamot Bethlen Gábor és Kádár János között azon az alapon, hogy Bethlen Gábor is a szultán vazallusa volt, mégis Erdély legnagyobb fejedelmének tekinti őt a magyar történetírás. A párhuzam azonban nem állja meg a helyét. Az erdélyi fejedelmek közül Kádár személye kapcsán inkább Apafy Mihály juthatna eszünkbe, már csak azért is, mert az ő uralma közel harminc évig tartott. Harmincévnyi tengődés a Porta árnyékában, amelynek során a fejedelemség jóval hátrébb került az európai ranglistán, mint ahol a 17. század első felében állott! Akárcsak Magyarország Kádár harmincéves kormányzása következtében.
Ezzel elérkeztünk Kádár és a Kádár-korszak megítélésének döntő kérdéséhez. Kádár kormányzásának három évtizede az ország egésze szempontjából a stagnálás, több tekintetben pedig a hanyatlás, a romlás időszaka volt. Ez a megállapítás persze magyarázatra szorul azok előtt, akik ezekben az években jobb lakásba költöztek, vagy temérdek munkával családi házat építettek, gyerekeiket taníttatták, kevés lakbért fizettek, és a kenyér – minőségéről most nem szólva – valóban olcsó volt. A rendszer teljesítményeit nem saját múltjával, a háborús pusztításokkal kell összehasonlítanunk, hanem más országok és más rendszerek egykorú eredményeivel. Azok, akik a hetvenes és a nyolcvanas években többször jártak nyugaton, keserűen állapíthatták meg, hogy lemaradásunk ismét növekedett, a minket a nyugati országoktól elválasztó szakadék tovább mélyült és szélesedett. Hiába szaporodtak útjainkon a Trabantok, azok nem mérkőzhettek a Volkswagenekkel, a panellakások a nyugati munkásházakkal, és ha a téeszek termelési átlagai növekedtek is, elmaradtak a fejlett kapitalista országok átlagaitól. Az egyetemet, illetve főiskolát végzetteknek a lakosság egészéhez viszonyított arányát tekintve az utolsó előtti helyek egyikére szorultunk vissza Európában, ami pedig a közegészségügyet illeti, a férfiak halandósága – eltérően a legtöbb országtól – nálunk nem csökkent, hanem emelkedett. A kizsákmányolt munkások sokkal jobban éltek, mint azok, akiket ilyesmi már nem fenyegetett. Ott sincs kolbászból a kerítés – mondogatta Kádár, de a kerítésnek nem az a rendeltetése, hogy megegyék. Az állítólag szocialista tervgazdálkodás nem számolta fel, hanem növelte lemaradásunkat. Nem túlzás és nem is valamiféle politikai elfogultság mondatja velem, hogy a Kádár-korszak három évtizede, annak minden erőfeszítése, óriási vargabetű megtételét jelentette. Az elfogultságnak még a látszatát is kerülendő, megint a kommunista párt 1989-as összegezéséből idézek:
1974-től… az olajárrobbanás következtében a magyar külkereskedelem cserearányai már látványosan romlottak, hamarosan 20 százalék, majd ennél is nagyobb veszteséget okozva… A magyar nemzeti gazdaságot ebben az évtizedben végül is egyévnyi nemzeti jövedelmének elvesztése sújtotta… 1973 és 1978 között 8 milliárd dollár tartozás halmozódott fel.
Tartós válsággócok jöttek létre, s nem fejlődtek ki korszerű, versenyképes új gyártási ágak. A ‘restrikciós spirál’ – bár kétszer is sikerült elkerülni az összeomlást – nemcsak újrakeletkező egyensúlyvesztést idézett elő, hanem tartós stagnációt, hanyatlást váltott ki a magyar gazdaságban.(3)
Eddig nem szóltam a hátrányos, gazdaságilag káros energia-nagyberuházásokról, mint amilyen az 1976-os eocén-program vagy a dunai vízlépcső 1977. évi terve. Hibás döntések soráról volt szó, és az összegezés arra is válaszolni próbál, hogy miért és miként került ezekre sor:
A korszak jellegzetes és tipikus karrierpályáját nem a szakmai kiválóság és hozzáértés, hanem a politikai megbízhatóság (részben a származás) és az apparátus hierarchiájába való alkalmazkodó beilleszkedés határozta meg… a középszerűség középszerűséget vonzott. Kialakult a mindenre ‘alkalmas’ vezető típusa, aki ha valamely poszton akár látványos alkalmatlanságot is bizonyított, hosszú ideig helyén maradhatott, vagy más hasonló vezető beosztást kapott. E zárt, egymást jól ismerő és segítő vezetőgarnitúra a demokratikus választás és kontroll hiánya következtében nemegyszer törvényen felül állónak is érezhette magát. Néhány kirívó esetben az átlag állampolgárnak börtönbüntetéssel járó vétséget is ‘elnéztek’ nekik, a törvényesség önkényes kezelésével.(4) Ne felejtsük, Kádár János káderpolitikájáról van szó!
Ma, a harmadik évezred küszöbén bízvást elmondható, hogy az a hatalmi konstelláció, amelyre Kádár rendszerét építette – ti. a Szovjetunió világhatalmi állása – végleg a múlté, és nem abban kell a helyünket megkeresnünk. Rövid epizód maradt az, amit -tévesen – a történelem tartós alakzatának hitt. Az a gazdasági és társadalmi rendszer pedig, amelyet erőszakkal, megtévesztéssel az országra kényszerített, működésképtelenné vált, zsákutcának bizonyult. Összeomlott anélkül, hogy bárki megdöntötte volna. Ennél súlyosabb ítéletet a történelem nem hozhatott, az már jogerős, nem megfellebbezhető. Ez az ítélet Kádár János történelmi szerepére, tevékenységének egészére is vonatkozik. Amit létrehozott, megbukott, amit hátrahagyott, azt pusztulásra ítélte az idő!
A siker a politika legfőbb, elsőrendű igazolója. Kádár hosszú uralmát hitszegésekkel, árulásokkal teli politikája igazolásának tekintette. A bekövetkezett kudarc, a nyilvánvaló csőd ettől az igazolástól fosztotta meg.
Hogy nem az úgynevezett szocializmus bukott meg, hanem csupán egyik, létező alakja? Nincs értelme vitatkozni azon, vajon Lenin híven interpretálta-e Marxot, hogy Sztálin hű volt-e Leninhez, vagy a többiek, akik rá hivatkoztak Kubától Kambodzsáig. Az, hogy az ifjú Marx vagy az öreg Lukács mit látott másként, mint a középkorú Lenin, éppoly érdektelen ma már, mint a homouzion vagy a homoiuzion kérdése. Mi, magyarok és velünk együtt Kelet-Közép-Európa népei nem azt folytatjuk (másként és jobban), amit a volt kommunista pártok nagyjai – köztük Kádár – előírtak és erőltettek, hanem az ellenkezőjét. Fáradságos munkával lebontjuk, amit emeltek. Az emlékművek messze a várostól szoborparkba kerülnek, privatizáljuk az annyi kínnal-keservvel államosított javakat, működő piacgazdaság kerül az úgynevezett tervgazdaság helyére, és visszatérünk ahhoz az Európához, amelytől Kádár és a többiek annak idején műszaki zárral választottak el. A történelem fintora, hogy neveltjei, az őt nemrég körülvevő aprószentek az utódpárt, az MSZP tagjaiként, a polgári oldal politikusaival versenyezve hirdetik a magántulajdon szentségét, esküsznek a szabad versenyre, sürgetik mielőbbi integrálódásunkat Európába, és Nagy Imre sírjához zarándokolva, néma főhajtással áldoznak emlékének. Más kérdés, hogy őszintén teszik-e vagy képmutatóan, de a főhajtás – tény.
Kádárnak nemcsak az általa kivégeztetett Nagy Imre és társainak ünnepélyes temetését kellett megérnie. Látnia kellett azt is, miként dől össze és hull darabokra mindaz, amit harminckét éven át összerakott. Öregen és betegen megértette-e kudarcának okait? Gyors leépüléséből arra lehet következtetni, hogy legalábbis sejtette. … Mert a Lenin nevét nem mondották ki – szólt utolsó beszédében. – Megrémültem, elkeseredtem, hogy nem szabad többé Lenin nevét kimondani? Itt szabad még használni, hogy elvtársak? Mert a parlamentben már nem… Félt? … Mert engem nyugodtan agyonlőhet bárki… Te úristen, gondoltam magamban, ezt kinyírják, hogyha interjút készít velem… én azzal már nem törődök, hogyha agyonlő akárki engemet… Bocsánatot kérek… Bocsássanak meg – ismételte többször.
Kezelőorvosa, Rétsági György nem gondolta, hogy igazak az olyan nagyon egyszerű magyarázatok, amelyek szerint őt a Rajk-per vagy a Nagy Imre-per visszahulló felelőssége sújtotta le. Elfogadom: ezek biztosan szerepet játszhattak végső szétesésében, de ennek fő oka nem a bűntudat volt. Azt nem tudta ő felfogni, hogy saját emberei hagyták el.(5)
Saját emberei viszont azért hagyták el, mert látták, hogy a hajó süllyed, a rendszer utolsó óráit éli. Az a rendszer, amelynek fenntartásával Kádár a Rajk- és a Nagy Imre-perben vitt szerepét, 1956. november 1. utáni ténykedését igazolni próbálta. Kádár nem erkölcsi fogalmakban gondolkozott, és feltehetően nem azon rágódott, hogy mikor követett el bűnt, hanem azon, hol, mikor és mennyiben hibázott. De ha egyszer egész politikája hibásnak bizonyult, egyes lépéseire – Rajk elveszejtésére, az 1956-os forradalom elárulására, Nagy Imre kivégzésére – sem találhatott mentséget.
Shakespeare III. Richárdja a bosworthi csata előestéjén áldozatainak szellemével viaskodik. Azok gyötrik, hogy ne pihenhessen és ne gyűjthessen erőt a másnapi küzdelemre. Holnap súlyosan ülök lelkeden – mondja VI. Henrik fiának szelleme. Emlékezz, hogy szúrtál le… Hát ess kétségbe! Pusztulj! Ess kétségbe! Pusztulj! – ismétlik refrénszerűen a szellemek. Hogy kínzol gyáva lelkiismeret! – nyögi Richárd. Kádár emlékezetére – bármit is mondjon erről az orvos – Rajk, Nagy Imre és mások árnyai nehezedtek.
Idézhetném Arany János csodálatos balladájából a fakó lován léptető Edward királyt is, akinek fülébe zúgta átkait a walesi lakoma. Harminc év távlatából Kádár nem a bosworthi mezőt látta maga előtt, nem is Montgomery várát, hanem a létező szocializmus nyilvánvaló csődjét, életművének összeomlását. Hiába volt jó sakkozó, a nagy játszmának nem láthatta nyerő folytatását, hanem csupán az elkerülhetetlen mattot. A kivégzéseket már nem lehetett a szocializmus építésének ürügyével igazolni. Az áldozatok átkait vélte hallani, és az értük viselt felelősség nyomasztotta. Ez tért vissza zavarosan, de annál sűrűbben utolsó beszédében, amelynek épp a felelősségaz egyik legtöbbet szereplő szava:
… Nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog és az is energiát kíván… Mi az én felelősségem?… Ez az én felelősségem… mert én most már annak a felelősségnek a tudatában voltam… Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy örökké az én felelősségemre gondolok… én azon forgatom éjjel-nappal a fejemet… Nem tudok bizonyos embert, akinek én felelős vagyok… én azt gondoltam, hogy én olyan felelősen nyilatkozom… mert a bibliai értelemben bűnbak vagyok… Senki sem felelhet azért, mert én elkövettem egy hibát… Nekem éjjel-nappal pörög az agyam – és az is energiát kíván –, hogy milyen felelősségem van… Amikor, talán azt mindenki tudja, hogy mit jelent ez a felelősség… nem bírom ki azt, hogy passzív vagyok és nem tudok válaszolni dolgokra. Nem bírom ki, na! És ennek betege vagyok… – azt teljes mértékben vállalom… És sorrendben, ahogy én az én életemet éltem át… válaszolni fogok… ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg…(6)
Többször azonban már nem szólalt fel. A bűnnel szembenézni nem mert, beszélni róla nem tudott. Az, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörte, mindenesetre emberi vonás, még rokonszenves is. Talán az egyetlen, mely egyéniségéből kiemelhető.
Éppen ezt tagadják azok, akik Kádár rendszerét és benne az ő szerepét igazolni akarják. Jó lenne, ha ezt a leépülést nem politikai okokból vezetnénk le – írta Popper Péter az utolsó Kádár-beszéd nyilvánvaló bizonysága dacára, amelynek közzétételét ocsmányságnak minősítette. Az utolsó beszéd azonban nem egyszerű kórkép, amit véd az orvosi titoktartás, nem magánügy, hiszen a Központi Vezetőség ülésén hangzott el, és egy korszakot zárt le. A szólásra feliratkozottak mind visszaléptek, mert a Kádár-beszéd után már nem volt mit mondaniok. Popper azonban ennél tovább megy: … Kádár primitívebb és kegyetlenebb ember volt annál, mint hogy szentimentális okokból bántotta volna Nagy Imre halála… A politika a cselekvésben mindig erkölcstelen és mocskos, az erkölcsi megfontolások csak a dilettáns politikust gyötrik.(7)
Ezzel persze a demokráciát és a demokratikus politika lehetőségét is tagadja, mert az következik belőle, hogy a tisztességes ember, aki valamit ad a becsületére, nagy ívben elkerüli a politikát, és örül annak, ha ezt a mocskos munkát másvalaki elvégzi helyette. Ezt sugallta – emlékezhetünk rá! – a Kádár-korszak suttogó propagandája a pártonkívüliek millióinak és az egyszerű párttagok százezreinek, nehogy politikai tekintetben aktivizálódjanak! E gondolatmenet szerint Kádárnak nem volt – nem lehetett – lelkiismeret-furdalása azért, amit tett. Inkább Kádárt süllyesztik mélyebbre, csak hogy a kádárizmust vagy – ha úgy tetszik: a Kádár-korszakot – és benne saját kártékony és bűnös szerepüket mentegessék!
A történelem nagy hódítói vagy zsarnokai, akik egyáltalán nem dilettáns módon űzték mesterségüket, mind-mind szükségét érezték annak, hogy tetteiket igazolják. Ezért mint isten ostorai, az igaz hit védelmezői, egy állítólag magasabb rendű faj képviselői vagy igazságosabb társadalom építői jártak el, amiben így vagy úgy, de maguk is hittek. Ha hazudtak maguknak és másoknak – márpedig a politikában, ahogyan Bibó István mondotta, hazudni nem lehet –, akkor előbb vagy utóbb ledöntik szobraikat, eltávolítják mumifikált tetemeiket a mauzóleumokból, utcanévtábláikat másokra cserélik. Amennyiben pedig még életben vannak, gyötri őket hazugságaik láncolata, az elkövetett hibák és bűnök, amelyek – bármit is mondott annak idején Talleyrand – az esetek többségében bizony egybeesnek.
Életének utolsó esztendejében minden jel szerint már Kádár is így látta.


 

Jegyzetek:


1 Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Bp., Magvető. 1982. 189. l.
2 Történelmi utunk. Társadalmi Szemle. XLIV. évf. különszám. 36. l.
3 Történelmi utunk 64–69. l.
4 Történelmi utunk 42. l.
5 168 óra, 1996. július 16. 14–15. l.
6 Az 1989. április 12-i (utolsó) beszéd. In: Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. Bp., 1993. 757–767. l.
7 168 óra, 1994. március 15. 10–11. l.



« vissza