Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nyelv, megértés, hagyomány

 

Közlés és megértés

 

A gondolatok a szavak ruhája nélkül vagy belőlük kivetkőztetve nem egyebek álmoknál. (…) A nyelv nélkül az ember nemcsak képtelen volna gondolatait másokhoz eljuttatni, de ideái számukat tekintve is semmisnek tűnnének föl ahhoz képest, amit most birtokol. Önmagukban véve pedig ideái olyan csapongók és határozatlanok lennének, mint az állatokéi, amelyekkel pedig kénye-kedve szerint bánik. – idézi Wolfgang Iser Jeremy Bentham fejtegetését a 18–19. század fordulójáról: Nyilvánvaló, hogy a beszéd, a nyelv kialakulása tette lehetővé az emberi közösségek megszerveződését, fennmaradását, alakította ki az egyének tudatát, segítette elő a megismerést, illetve a közös, múltbeli tapasztalatok, ismeretek megőrzésének és továbbadásának a lehetőségét. Ennek filozófiai jelentőségét elsőnek valószínűleg Herder gondolta át, aki némileg eltért Kant eszmerendszerétől, s a közösségek nemzeti jellegének a szerepét hangsúlyozta. Heidegger, majd Gadamer is arról beszélt, hogy a nyelv segítésével megvalósuló megértést nem annyira a szubjektivitás cselekvéseként, hanem egy hagyománytörténetbe való bekerülésként kell elgondolni, melyben szüntelen közvetítés van múlt és jelen között. Hagyomány pedig nem létezik a múltból megőrzött ismeretek átvétele, megtanulása és elfogadása nélkül. Ebben fontos szerepe van az irodalomnak, amit azért teszek idézőjelbe, mert történelmileg változó módon különbözik a közlés más formáitól. Az emberi kapcsolatokban a nem-irodalmi közlések meghatározó szerepet töltenek be a múltbeli tapasztalatok átadásában és a megismerés eredményeinek mások számára hozzáférhetővé tételében.
Az információ és a kommunikáció (beleértve azt a többértelműséget, amit Paul Ricoeur az irodalom lényeges tényezői közé sorol) a megértés, a továbbítás és a megőrzés fontos eszközei. Két ősi (a latin nyelvből vett) elemet őriznek: az embert formáló egyidejű és múltbeli tapasztalatét, valamint ezek mással, másokkal való közlését, ami nélkül semmiféle közösség (latinul: communitas) nem jöhet létre. Mivel a megismerő tevékenység számtalan szavakba nem foglalható korlátba ütközik, időben és térben erősen korlátozott, az ember gyakran saját lehetőségein kívül kutatja létezésének titkait. A rejtelmekkel teli világban helyét kereső emberi lény alkotta meg a különböző közös mítoszokat. Ezeket ugyanúgy nem lehet egyénekhez kötni, ahogy a világirodalom nagy hőseposzainak szerzőit is csak a római kortól kezdve ismerjük név szerint. Az újabb megközelítések a művet, annak közösségi hatását (és módszertanát) állítják előtérbe (az alkotó személye helyett).
Platón az írás keletkezését a lélek világába helyezte, s a maga gondolatait jellegzetes színpadi formába, párbeszédekbe rögzítette, hogy megkönnyítse a kimondott szavak befogadását. Wolfgang Iser A fiktív és az imaginárius című (már idézett) könyvében azt mondja: az írás olyan lehetőségeket teremt, amelyek elképzelhetetlenek voltak az emlékezetből játszott játékokban, amelyek ebben az értelemben a megismerés-továbbadás-megőrzés szerepét töltötték be, hogy a befogadót új ismeretekhez, élményekhez, levonható (részben érzelmi) tanulságokhoz juttassák. Arisztotelész, akire minduntalan hivatkozunk a líra, a dráma és az epika műfaji meghatározásakor szóban mondta el tanítását, amit hallgatói – nyilván némi egyszerűsítéssel – jegyeztek le. Az író–olvasó viszony helyett a görög filozófusok a beszélő–befogadó viszonnyal számoltak. Az irodalom történetileg változó fogalma tehát számtalan megközelítésben tárgyalható. Talán ezért is töpreng Gadamer a játék és a játékos szerepéről, s ezzel kapcsolatban a világ komolyságára hívja föl a figyelmet. Úgy látja, a műalkotás igazi léte abban áll, hogy tapasztalattá válik, mely megváltoztatja a tapasztalatot. A műben az aktuális vonatkozások elhalása után lesz láthatóvá igazi alakjuk, s válik lehetővé a bennük mondottak megértése, mely kötelező általánosságra tarthat igényt. Az aktuális vonatkozások lényege pedig az a tudósítás megismert, átélt és megtanult jelenségekről, amit idegen szóval információnak nevezünk.
A társadalmi tudat megőrzésének és átadásának története – a kommunikáció technikájának története – négy nagy szakaszra osztható: úgymint először az elsődleges szóbeliség, másodszor az írásbeliség, harmadszor a könyvnyomtatás, és negyedszer az úgynevezett másodlagos szóbeliség, illetve az elektronikus információfeldolgozás szakaszára… – írja Nyíri Kristóf. Később hozzáteszi: … az írásbeliség – az a technológia, amely először teszi lehetővé a kimondott szó rögzítését, különböző szövegek egybevetését, azonosságuk, ill. különbözőségük kérdésének fölvetését – az ellentmondás és a koherencia eszméjéhez, a kritikus-racionális gondolkodáshoz vezet… Idézi Oswald Spenglert: az írás egészen új beszédmód, az emberi tudati viszonyok teljes megváltozása, megszabadít a jelen kényszerétől. Az írás a messziség nagy szimbóluma… A történeti tudat – annak világos tudata, hogy a múlt a mától lényegileg különbözik – magában foglalja, Gadamer szavaival, a jelennek minden történeti hagyománytól való elvi távolságát; ez a tudat ugyanakkor alapvető, nyilvánvalóan túlzott szkepticizmust jelent bármiféle történeti tapasztalat hasznosíthatóságát illetően is.
Az érzéki és érzelmi tapasztalatok, élmények hatásosabb megőrzésének, továbbadásának elősegítésére alakult ki a ritmus, az ének, a tánc, a zene és a(z élmény látványképét rögzítő) rajz (festmény, majd szobor). Nem szokás a jelrendszerek közé sorolni az épületeket, pedig – ha nem csak menedékül szolgálnak – közvetíthetik az isteni hatalomnak kiszolgáltatottság érzését, a katonai erő és a vagyon hatalmát. (Templom, vár, kastély, felhőkarcoló, bevásárlóközpont.) A következő lépcsőfok az írás kialakulása, ami elsődlegesen a közösség életét szabályozó törvények rögzítésére szolgált. A vallás és a mítosz is ezt a feladatot töltötte (tölti) be azáltal, hogy elmélyítette a gondolati-szellemi hagyomány tudatformáló szerepét. A történelem, a tudományos ismeretközlés és a híradás vagy tudósítás azonban soha nem képes teljesen elszakadni a közlő személyétől, annak értelmező szerepétől, s ezáltal többé vagy kevésbé mindig irodalmi. Iser a képzelet és képzelőerő bonyolult kérdéskörét elemezve, s a fikció meghatározására törekedve az imaginárius fogalmának a bevezetését javasolta. Fogjuk föl, mondja, a fikciót kommunikációként, s akkor aszerint ítélhetjük meg, hogy miként képes befogadói számára egy olyan világot megnyitni, amelyre maga egyfajta válasz. Bevett közhely, hogy az irodalmi szövegek fikcionálisak – írja. – Az irodalmi szöveg valóság és fikció keveredése, s ekképp magával vonja az adott és elképzelt összjátékát. Továbbélése adja annak a viszonyítási rendszernek az alapját, ami az új ismeretek rendezett befogadást elősegíti. A történelem arra vall, hogy – legalább részben – megőrzött hagyományok nélkül nagyobb közösségek soha nem szerveződtek. Mintha olyan tanulságot is levonhatnánk, hogy a továbbfejlesztett hagyományok nélkül birodalmak sem jöttek létre, s a hódító seregek időbeli fennmaradása is ennek a függvénye. Nortrop Frye: Az ige hatalma című művében ezért is emeli ki Edward Gibbon lenyűgöző látomását a világról, ami szerinte katasztrófamítosz. A Decline and Fall of the Roman Empire angolul 1776-ban jelent meg. Gibbon e nagy hatású műve, A római birodalom emelkedése és bukása Magyarországon is előtérbe állította a hagyományos közerkölcs változásának a kérdését. Amíg a római köztársaság tagjai vállalták a közösségi élet szigorú kötelességeit, áldozatait, az ezzel járó lemondásokat, addig útjuk emelkedett; a kényelem, a fényűzés, az önzés azonban bukáshoz vezetett.
A szűk, jórészt személyes ismeretségre épülő görög városállam szóbeli kommunikációjában (tudás, megértés, eszme, vélemények és tapasztalatok cseréjében) az elbeszélés látóköre az isteni rend felé tekintett; a sokszorosított közlési lehetőségek világában a párbeszéd résztvevője saját (részben közösségi) kérdéseire keres választ. Ezt a változást az írás másolása (és a szöveg többeknek diktálása) indította el, a nyomtatás megjelenése óriási mértékben bővítette lehetőségeit, majd a fénykép, a film, a számítástechnika s a távközlés merőben új helyzetet teremtett. Az elmúlt évezredben az egyéni érvényesülés távlatai a kitáguló világ láthatárán úgy nyíltak ki, hogy a szabad akaratra épülő döntések kockázata is megnőtt. A hagyomány rendjében új viselkedési mintákra (példákra) támadt igény, amihez föl kellett fedezni a változásoknak az én lehetőségeiben és a külső hatásokban, a környezetben megnyilvánuló következményeit. A táguló világban megnőtt a döntés felelőssége, amit sem földi, sem az égi Úrra nem lehetett többé áthárítani. A 16. századtól a fölfedezések, az európai tudomány (és filozófia) eredményei elősegítették az egyéni szabadság igényének fokozott érvényesülését. Ehhez azonban hozzátartozik az erkölcsi értékrend kérdéseinek fölvetése, s a közösségi szabályok megsértőivel szembeni intézményes igazságszolgáltatás.
Az európai fejlődésben döntő szerepet játszó kereszténység kezdeti időszakában az írás kiváltság volt, a vallás tanításait az élőszó közvetítette. No és a templom, ahol az épület fensége arra szolgált, hogy elősegítsék Isten végtelen hatalmának érzékelését, tudatosodását. A szavakra épített Tanítás befogadásában már az egyiptomiaknál, majd a görögöknél is fontos üzeneteket hordozott a képek, szobrok, a közös ének és a zene jelrendszere. A kereszténység a 12-13. századtól egyre nagyobb szerepet adott e jelrendszereknek, és vele a látás esztétikai hatásának, a zene hallgatásának, illetve az abban megvalósítható önkifejezésnek. A művészi alkotásban kettősséget hordoz a jel és jelölt, s ehhez tartozik a metaforák, allegóriák, szimbólumok sajátos rendszere. A festő-szobrász és a befogadó közti (kölcsönviszonyra épített) beszéd párhuzamosan bontakozott ki az irodalomban, valamint a zenében létesült összhatásokkal. Az egyszerű és jórészt hagyományos közös énekek mellett (és helyett) egyre gyakrabban szólalt meg a befogadó érzelmi-esztétikai befolyásolására hivatott ének, majd a hangszeres zene. A szóbeli elbeszélés fontos eleme, a ritmus, az írásban is megmaradt, de a rögzített szövegek szerzői arra törekedtek, hogy a hasonlat-utalásrendszereket a látványok (és láthatók) részletes leírásával, képekkel helyettesítsék. A különböző közösségek életében a reneszánsztól a 20. század végéig tartó időszakban megnőtt és a 21. századig egyre jelentősebbé vált a műveltség és a tudás szerepe. Megőrzésében és továbbadásában, az önkifejezésben és közlésben a szóbeli és írott (majd nyomtatással sokszorosított) nyelv mellett más jelrendszerek is fontos szerepet játszottak: a rajz, a képzőművészetek, az ének, a zene és a színház (majd a fénykép, a film). A befogadó azonban abban az értelemben sem léphet ki saját hagyományából, hogy a leírás belső képzetét saját élményei alapján teremti meg. különböző közösségek életében különböző közösségek életében.
A filozófus Nyíri Kristóf a Történeti tudat az információ korában című tanulmányában (tekintélyes szakirodalomra hivatkozva) két felfogást állít egymással szembe. Napjaink mindennapi eszmevilágában s a modern elméleti gondolkodásban egyaránt uralkodó ama – explicite többnyire nem megfogalmazott – föltételezés, hogy nincsen ép társadalom valamiféle történelmi emlékezet nélkül; hogy a társadalom normális jelenéhez hozzátartozik múltjának tudata; hogy közös emlékek híján a társadalom mintegy szétesne, tagjai között nem állhatna fönn szolidaritás. Ezzel a föltételezéssel ütközik az a mondhatni posztmodern fölfogás, mely szerint a társadalmat nem különös tudattartalmak – tehát nem is a közös múlt tudata – tartják össze, hanem egyáltalán a tagjai közötti közlés-közlekedés, az áruk, szolgáltatások és kivált az információk cseréje. A társadalom: kommunikációs közösség, ahol is a kommunikáció keretének a múlt dimenzióját nem feltétlenül kell tartalmaznia… Gondolatmenete annak megállapításához jut, miszerint az információs technológia tökéletes kezelése nem látszik lehetségesnek ’a kulturális örökség értő átvétele’ nélkül. Ha pedig történetileg szembesítjük a két idézett fölfogást, rá kell jönnünk, hogy a múlthoz való viszony szükségszerűen a közlés-közlekedés elvére épül, s ha más nem, az emberi tudat minden új információt benne élő korábbi tudattartalmakhoz köt, azok keretében értelmez. De az én és az öntudat – magyarázza Heidegger – nem jöhet létre a nyelv nélkül, ami csak kölcsönhatásokra épülő kapcsolatrendszerben létezik. A közösség kialakulásának alapfeltétele mások megértése. Gadamer szerint: megérteni, amit valaki mond, (…) a dologban való egyetértést jelenti, nem pedig azt, hogy belehelyezkedünk a másikba, és megismételjük az élményeit. Rorty pedig azt fejtegeti, hogy … nyelvünk mondatai pusztán dolgokat viszonyítanak egymáshoz. Véleménye szerint: Amint egy főnév kimondása nem közvetít információt olyan emberek számára, akik nem ismerik a mellékneveket és igéket, ugyanúgy nem közvetíthetünk információt anélkül, hogy valamit máshoz viszonyítanánk. Ahogy Ferge mondta, egy szónak csak egy mondat ’kontextusában’ van jelentése.
A nyelv közvetíti azt az elképesztő méretű változást az emberiség nagy részének az életében, amiről Klaus Haefner a következőket írja: ’Az információs robbanás a maga napi 10 millió nyomatott és kiadott’ – mostani – ’szaporulatával az egyes embert információs környezetének viszonylag esetleges szegletébe sodorta… ’ Hadd foglalom össze: a kognitív vakság három válfaja rajzolódik itt ki. Először az, mely egyáltalán az írás megismerésbeli hatásából adódik: vakság a gyakorlati tudással, a készségekkel és ügyességekkel szemben. Másodszor az egyes ember viszonylagos információ-deficitje, mely az írásbeliséggel áll elő és a könyvnyomtatás korszaka során egyre súlyosabbá válik. Harmadszor a képtelenség arra, hogy múlt és jövő között közös vonásokat fedezzünk föl, s ezzel a jelen számára a múltból tanulságokat vonjunk le. A történeti tudat, a könyvnyomtatás kultúrájának sajátos tudata, ebben az esetben jelenvakságtól szenved – melyben a történettudománynak aligha kell egészen osztoznia. Karl W. Deutsch szerint a közösség olyan emberekből áll, akik megtanultak egymással kommunikálni. A társadalmak árukat és szolgáltatásokat termelnek, szelektálnak és csatornáznak. A kultúrák információt termelnek, szelektálnak és csatornáznak. – Társadalmak nélkül nincsen közösség és nincsen kultúra, (…) kommunikáció nélkül pedig nem lehetséges társadalom, munkamegosztás.
Jean-Francois Lyotard írta a következőket: Egyre inkább romba dől az a régi alapelv, hogy a tudás elsajátítása elválaszthatatlan az elmének és magának a személynek a kiművelésétől (Bildung). A tudás – fejtegeti – áruvá vált. Az ismeretet eladásra termelik ma is és a jövőben is, és ezért használják fel, hogy új termelésben értékesüljön: mindkét esetben a csere a cél. A tudás célja immár nem önmaga, elveszti ’használati értékét’. Másfelől e használati érték a korábbinál nagyobb előnyöket jelent, a cserefolyamat pedig a közvetítésben valósul meg. Ez a gondolatkör egyaránt föltételezi a jeleket közvetítőt és a közvetített jelek fölfogására kiképzett befogadót. Az a sajátos esztétikai értékelveket hordozó beszédmód, amit irodalomnak (vagy művészetnek) nevezünk, a befogadóban teljesedik ki, azaz függőviszonyban áll annak értelmező-fölfogó képességétől. Lyotard úgy látja, hogy az elbeszélt történetekben a hősök sikerei, kudarcai vagy a társadalmi intézményeket legitimálják (a mítoszok funkciója), vagy a meghonosodott intézményekben (legendák, mesék) pozitív, illetve negatív integrációs modellt (a boldog vagy boldogtalan hősök) képviselnek. Az elbeszélőt mindig az igazolja (legitimálja), hogy hallotta vagy átélte a történetet. Szerinte a 18. század végéig nincs szilárd kapcsolat a tudás és a technika között. Ekkor ismerték fel a kölcsönösséget: gazdaság nélkül nincs technika, de gazdaság sincs technika nélkül. A tudomány termelőerővé vált. Ehhez az ismeretet, a tudást, a világról alkotott képet el kell juttatni az ismeretszerzőtől és az alkotó közvetítőtől a másikig. Ez az állítás akkor vitathatatlan, ha a technika szót újabb értelmében használjuk: azaz a műszaki tevékenység eredményeként megvalósuló gyártást értjük alatta, belefoglalva a műszaki felfedezések eredményeinek a hasznosítását olyan területeken is, mint a mezőgazdaság vagy az életforma. Eredeti – görög – jelentése azonban ennél szélesebb és ősibb: azoknak a módszereknek, eljárásoknak az összessége, rendszere, amelyekkel az ember a természet erőit legyőzi és a maga javára alkalmazni képes. (Idegen szavak szótára, Bp. 1960.) Ebben ugyanis benne foglaltatik a tűz és a legősibb szerszám is, ami ugyancsak a tudás, a tudatos emberi cselekvés eredménye, azaz a közlési rendszerek keretében jött létre. (Továbbá belefoglaltatnak magának a közlésnek és a szellemi alkotásnak a módszerei is.)
Ősidők óta létezik az emberi kapcsolatoknak az a formája, amikor valaki valamilyen közvetítési céllal másokat megszólít. Vagy azért, hogy egy magasabb hatalom (égi) üzenetét tolmácsolja (esetleg erre hivatkozzék); vagy azért, hogy saját céljai (elképzelései) megvalósítása érdekében a szervezett vagy alkalmi közösséget meggyőzze. A szóbeliség időszakában ez a lehetőség korlátozott, s ezért különösen fontosságot kap a technikája, amit retorikának nevezünk. Vígh Árpád szerint: a nyilvános beszédnek (…) már a történelem legelső szónoka; retorikatanárai és filozófusai szemében is határozott célja volt, mégpedig a meggyőzés, pontosabban rábeszélés, a hallgatóság támogatásának, akaratának megnyerése, a szónok oldalára állítása…. Mivel a héber papok megszólalásairól kevesebbet tudunk, az európai művelődési körben a görög mintára szokás hivatkozni: A szofisták tanítása szerint, ha a szónoknak nem az a célja, hogy valami ismeretlen igazságot hirdessen, hanem hogy minél több embert meggyőzzön, akkor érveit a hallgatók nézeteihez kell alkalmaznia, s e nézeteket úgy kell csoportosítania, hogy az általa kívánatosnak tartott következtetések önként kínálkozzanak. Ebben az értelemben retorikus minden olyan beszédmód, aminek célja egyesek – és mindenki – meggyőzése.


 

Irodalom:
 


Wofgang Iser: A fiktív és az imaginárius. Bp. 2001. 164.
Kelemen János: Az ész képe és tetteTörténeti megismerés idealista elmélete (Bp. 2000.) című művében a Kant és Herder történetfilozófiai vitája és a Herder historicista nemzetfogalma című fejezetekben.
H. B. Nisbet: Herder and the Philosphy and History of Science. Cambridge, 1970.
Paul Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Szegedy-Maszák Mihály. Bp. 1999.
Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer, Bp. 1984.
Jesper Svenro: Az archaikus és klasszikus Görögország – A csendes olvasás feltalálása. In: Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Szerkesztették: Guglielmo Cavallo és Roger Chartier. Bp. 2000.
Nyíri Kristóf: Történeti tudat az információ korában. In: Informatika történetfilozófiai szempontból, Bp. 1990.
Northrop Frye: A kritika anatómiája, Bp. 1998.
Martin Heidegger: … költőien lakozik az ember… című válogatásban: Levél a humanizmusról. Budapest–Szeged, 1994,.
Klaus Haefner idézete: Die neue Bildungskriese, Hambrug, 1985. – In: Informatika történetfilozófiai szempontból, Bp. 1990.
Karl. W. Deutsch: Nationalism and Social Communication. London–New York, 1953…
Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot. In: A posztmodern állapot. Bp. 1993.
Vígh Árpád: Retorika és történelem. Bp. 1981.



« vissza