Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Oktatás és nevelés ma

Nem vagyok pszichiáter, pszichológus, vagy filozófus, ezért az egyén és a közösség viszonyáról, ha úgy tetszik, egy laikus – tanár, miniszter, politikus – szubjektívan rajzolt képeit szándékozom felmutatni.
A nyolcvanas évek első felében az ELTE-n számos szervezet létezett, élükön a KISZ-szel, de ezekben nem volt divat részt venni, legalábbis a barátaimmal távol tartottuk magunkat az ilyenfajta aktív közösségi élettől, inkább afféle magányos hősökként, kisebb-nagyobb csoportokban tanultunk, beszélgettünk, éltük a magunk életét.
Aztán 1988-ban, már fiatal tanárként szakszervezetet csináltam, bár mai fejjel visszagondolva teljesen érthetetlen, miként keveredik az ember huszon-valahány évesen ilyen abszurditásba. Addig álmomban sem jutott eszembe, hogy én valaha a munkásmozgalomnak ilyesfajta harcosa leszek. De akkoriban, a rendszerváltást megelőző években, a félős párttitkárok korában valamennyiünkben ott élt az, hogy valamit tenni kell, szervezni bármit – egyesületet, klubot, pártot, mozgalmat, ha mást nem, akkor szakszervezetet. Azzal a szándékkal tettük ezt, hogy bebizonyítsuk, lehet a pártállamtól függetlenül, valóban demokratikus szerveződést létrehozni. Az én életem egyik kiemelkedő időszaka volt ez. Akkor tapasztaltam először, hogy milyen lenyűgöző, mással össze nem hasonlítható élmény összefogni, és közösen tenni valamit. Azt megelőzően ez nem adatott meg. 1988-ban azonban szerencsém volt átélni ezt a minden ember számára felemelő élményt. S azt, hogy mi, huszonéves fiatalok, ötven-hatvan éves kollégáinkkal szövetkezve tudtunk belefogni valamibe. Nincs annál furcsább és örömtelibb élmény, amikor egy 27 éves emberben megbízik a 68 éves kollégája, és szót tudnak érteni egymással. Mindannyian egyformán kezdők voltunk a politikában. Ma is őrzöm ezeket a kapcsolatokat, a más generációhoz tartozó, de közös ügyben összeforrott emberek barátságát.
Hogy a társadalmi tőke, a bizalom, a kölcsönösség milyen kézzelfogható, vagy dollármilliókban számolható hasznot hoz egy közösség, a társadalom számára, ez ma már elég jól leírt, jól ismert elmélet. Csak néhányat idézzünk ide.
A bankok az Egyesült Államokban credit historyt, adósságtörténetet kérnek az ügyfelektől. Aki élete során mindig fegyelmezetten fizette vissza tartozásait, akár 2–3 százalékkal olcsóbban jut hitelhez. A bizalom léte, a társadalmi tőke e formája a gazdaság működőképességét javítja, a gazdasági szereplők költségeit csökkenti. Friss vizsgálatok mutatták, hogy a skandináv országok a nagyon alacsony korrupció, az erkölcsi rend révén jelentős összegeket takarítanak meg. Nyilván szerepet játszik ebben a sokak által leírt és a mindennapokban is érvényesülő protestáns etika.
Többször felidéztem azt a példát is, amikor egy olasz vállalkozó megjelent Magyarországon, és azt találta ki, hogy ő csak házas embereket, családhoz tartozókat alkalmaz. Elmondta, Észak-Olaszországban ő ezt már régóta gyakorolja. Sokkal kevesebb a hiányzás, a lopás, az alkalmazottak összetartozása a tulajdonos számára pénzben is jól kifejezhető.
A japán gazdaság példáit gyakran emlegetjük. Nemrégen jártam ott, a japán deviáns fiatalok, akik zöldre-sárgára festik a hajukat és borzalmas ruhákat vesznek fel, még a devianciát is közösen élik meg. Egyszerre 30 sárgahajú gyerek jelenik meg a Ginzán, és még elkülönülésükben is összefogja őket a közösség elementáris igénye és élménye.
Mindezt tudjuk, de amikor kicsit filozofikusan vizsgáljuk ennek a súlyát, erejét, akkor a gyakorlat óvatosságra int bennünket. Megfigyeléseinket, a társadalmi tőkének ezt a működését a világért sem szabad leegyszerűsítő módon alkalmaznunk, például a nevelésben, oktatásban. Hadd hozzak erre egy példát.
Ugye, hazugságról és tisztességről beszélünk. De már a kisgyermekek hazugsága sem egyszerű kérdés. Nekem négy gyerekem van, az elsőszülött sohasem hazudik. Ő magányos hős, és mint minden első gyerek, megszenvedi azt. A második viszont hároméves korában már mindenre igent mondott. Ha megkérdezték tőle, hogy Ágoston, tudsz-e olvasni, akkor gátlás nélkül közölte, hogy természetesen tud olvasni is, számolni is.
Komoly vizsgálatok, kísérletek mutatták ki, hogy az intelligens gyerekek, akik pontosan érzékelik, sőt tekintetbe veszik szociális környezetük, a felnőttek elvárásait, azt, hogy mit akarnak hallani, adott helyzetben hazudnak, mert meg akarnak felelni. Az érzéketlenebb, fejletlenebb, fiatalabb gyerek, aki még nem érzékeny a közösség, ad abszurdum a társadalom elvárásaira, vagy aki deviáns a csoportján belül, nem hazudik.
A hazugság tehát 5–9 éves korban az érzelmi intelligencia, az egyénben rejlő társadalmi tőke lehetőségének a biztos jele. Pedig ha kívülről néznénk, akkor azt mondanánk, a gyerek ne hazudjon, mert az igazmondás, a szavatartás az érték. Ám amikor az oktatás-nevelés során e problémával találkozunk, akkor ezt így leegyszerűsítve, mechanikusan alkalmazva kárt okozunk.
Az egyén és a társadalom viszonyát a történelemtudományban vizsgálva szintén nem tudunk elsődlegességet felállítani. A mi felfogásunk szerint a felelős, autonóm egyéniség és közösség feltételezi egymást. A közösség a 21. századi Magyarországon erkölcsi kategória, és így is kell működnie.
Lehet, hogy a felvilágosodás idején, de a 19. század első felében már bizonyosan megfogalmazódott az a gondolat, hogy függetlenül az egyén teljesítményétől, képességeitől, a megítélését egyértelműbbé teszi pusztán az a tény, hogy egy közösséghez tartozik. Ezt a gondolatot annak idején Engelsnek tulajdonította a dialektikus materializmus, bár ő ezt egy Morgan nevű filozófustól vette. Ennek alapján aztán levezette azt is, hogy léteznek fejletlenebb társadalmak, és természetesen az is természettudományos szükségszerűség, hogy a feudalizmust felváltja a kapitalizmus, azt a szocializmus, és aztán majd jön a kommunizmus. Ezt a törvényt sulykolta belénk a rendszer. És ha ez természeti törvény – a történelmi materializmus szerint –, akkor az ehhez kapcsolódó csoportítélet az, hogyha valakit a fejletlen kapitalizmus szekértolójának, ügynökének minősítenek, akkor ez az ítélet fölötte áll minden erkölcsi megfontolásnak. Tisztelhetem és becsülhetem az egyént mint autonóm személyiséget, de fölmentve érezhetem magam akkor, ha egy általam megvetett közösséghez tartozása miatt elítélem, sőt el is pusztíthatom, csak azért, mert ő az úgymond letűnt kor társadalmi csoportjához tartozik. Ez adott fölmentést jó 100–150 éven keresztül emberi kegyetlenségek alól az olyan emberellenes politikai rendszerek működéséhez, amelyek a közösséget természeti tényként, és a történelem alakulását afféle természeti parancsként értelmezték, és ez által fölébe rendelték a közösség erejét az egyéneknek és az egyén erkölcsi megítélésének.
Bajban vagyunk természetesen, amikor az 1945 utáni álságos kollektivista társadalom mélyebb elemzésébe kezdünk. Nagyon sok mindent megőrzött ez a társadalom. Háttérbe szorított kis csoportokban, családban, egyházakban léteztek, működtek szerves, organikus, az ember személyes méltóságát, autonómiáját tiszteletben tartó természetes közösségek. De az egészet uralta a kis közösségeket figyelembe nem vevő kollektivizmus eszméje. Ezért van szükség a szavak megtisztítására most, a polgári átalakulás tizedik évében.
Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert a rendszerváltozás első éveiben az évtizedeken át hangoztatott kollektivista eszmék után az egyén mindenekfölöttisége és az individuum mással meg nem kérdőjelezhető joga került előtérbe. Érthető ellenhatása ez a hosszú időn át uralkodott álságos eszméknek. De ez is egyoldalú megközelítés, és éppúgy tévútra visz, mint az előző. Az elmúlt tíz évnek volt a feladata, hogy a közjó, a közösség fogalmát megtisztítsa, és ne hagyja odaveszni a szocialista állam romjai alatt, mert a szocialista állam összeomlása és eltűnése nem jelentheti azt, hogy a közjó, a közösség mint erkölcsi és politikaformáló kategória nem létezik. Bizony, tíz esztendőn át tartott, és talán még ma is tart ennek a fogalomnak a tisztázása, megerősítése, elfogadtatása saját magunkban és a magyar társadalomban is.
Ennek csak egyik eleme az államnak a társadalomban betöltött szerepe, amely szintén jelentős változáson ment keresztül. 1945 után az állam mindenható és mindent ellenőrző módon működött. Érthető volt az is, amikor a kilencvenes évek elején a minél kisebb, annál jobb állam logikájával indult el nagyon sok rendszerváltó mozgalom és értelmiségi csoport, szerves módon beleépülve egy európai liberális tradícióba. Most, a 21. század elején azonban már több tapasztalatunk van arról, hogy egy demokratikus jogállamban, piacgazdaságban mi az állam mással nem pótolható, másra nem hagyható szerepe. Mert a piac belső törvényszerűségei nem oldanak meg mindent. A magukra hagyott kisebb és nagyobb csoportok vagy egyének küzdelme, a közjó, a piaci szinten meg nem jelenő érdekek képviselete az állam egyik legfontosabb feladata. Erre a kérdésre a magyar társadalomban az elmúlt tíz évben megfelelő válasz érlelődött. Ennek megjelenítése a polgári kormány feladata, és ez a filozófia áll napi döntései mögött.
Az állami szerepvállalás csökkenésének fontos eleme az Európai Unió létrejötte, működése, melynek során az európai államok szuverenitásuk jelentős részét átruházzák egy adminisztratív, politikai szervezetre. Bizonyos gazdasági szabályzók, a biztonságpolitika jelentős része és sok más kérdés az Európai Unióhoz tartozik. Azonban egyre inkább körvonalazódik, hogy melyek azok a területek, ahol viszont az államnak nemcsak megmarad, hanem fokozódik a felelőssége, éppen azért, hogy a nemzeti közösséget egybetartsa, megformálja. Évtizedek óta folyik ez a vita az unión belül. Kezdetben nagyon rokonszenves volt, de ma már pontosan látjuk az árnyoldalát annak a szép jelszónak, amit az unió úgy fogalmazott meg, hogy az unió nem az európai nemzetek, hanem az európai polgárok uniója. Mert európai polgárok működnek az unióban, de szükség van az európai nemzetek kulturális megerősítésére, közösségeik megtartására is. Ebben az állam szerepe mással nem pótolható.
Azt, hogy mennyire nehéz volt megküzdeni ezzel az elmúlt tíz-húsz esztendőben, hogy milyen kettős erkölcs, kettős mérce jött létre, azt Kopp Mária nagyon pontosan felvázolta. Én csak két viccel tudom ezt illusztrálni. Az egyik nem is vicc, inkább egy szomorú történet erről a kettős erkölcsről. Velem esett meg, hogy garázst építettem életem első autójának. Nem tudták a segédmunkások a sódert behordani az utcáról, ezért beletűztek egy karót, és egy nagy kartonpapírra ácsceruzával ráírták: Ne lopd el, privát!. Ez az én szememben a nyolcvanas évek Magyarországának egyik szimbolikus üzenete, mindent elmond a közösségi erkölcsről, a tulajdonhoz való viszonyról, illetve arról, hogy mégiscsak működött egyfajta magánerkölcs. Mert a ne lopj a privát szférában továbbra is érvényes parancs volt, de a kollektivista közösségben felváltotta a ne bukj le erkölcse és parancsa.
A másik alapvicc az egyén felelősségéről a legkegyetlenebb viccek egyike. Kovács úrtól megkérdezik a hetvenes vagy nyolcvanas években, hogy miért nem ügyel a fogai épségére, miért nem csináltatja meg végre-valahára a fogsorát. Mire Kovács úr a kérdező szemébe néz, és azt mondja: – Ezeknek?
A viccben benne van az egész abszurd Kádár-korszak, a politikai ellenállásnak ez a fajta nevetséges formája.
Néhány szót szólnék arról, hogy miniszterségem idején miként próbáltunk megfelelni az oktatás-nevelés új feladatainak.
Az oktatás és nevelés harmóniája igen fontos, hiszen az éremnek két oldala van, nem működhet az egyik a másik nélkül, és soha el sem szakadhatnak egymástól. Ellenkező esetben arányaiban eltorzulhat, létrejöhet egy olyan oktatási rendszer, ahol a szakmai tudás átadása lesz a domináns, és az értékközvetítés, az emberformálás, a gyerek holisztikus szemlélete háttérbe szorul. Az elmúlt két évtizedben a magyar közoktatás ilyen folyamaton ment keresztül. A csökkenő gyereklétszám éles versenyre kényszerítette az iskolákat, ugyanakkor a versengő társadalom a családokat és az egyéneket is nagyon nagy teljesítménykényszer alá vetette, ezzel a mérhető teljesítmények vagy értékek elsajátításába kényszerítette bele. Ennek egyik következménye az volt, hogy elvékonyodott, sok helyütt megszűnt az iskola nevelő, személyiségformáló, képességfejlesztő funkciója.
Az a törekvésünk, hogy megerősítsük a magyar oktatás nevelő funkcióját, újrateremtsük azt a harmóniát, ami egy jó iskolát jellemez. Ennek számos eszköze van, a tartalmi szabályozástól, a tantervek újraformálásától az oktatási rendszer stabilizálásáig, törvényi szabályozásáig. Egészen odáig, hogy a pedagógusok kötelező óraszámába foglaltuk, hogy nem csak délelőtt kell foglalkozni a gyerekekkel, hanem délután, sőt hétvégén, meg szünetben is, az egyéni fejlesztés keretében, a szabadidő megszervezésében.
Volt néhány kitüntetett program is, mint például az etikaoktatás kialakítása. Ez laikus etika, nem rivalizál és nem pótolja az egyházak által szervezett hittan oktatását. De fontos, hogy minden gyerek, ha úgy tetszik kötelezően, a hetedik és a tizenegyedik éve között heti egy órában etikát tanuljon. Komoly vita volt efölött, ami érinti a jelen tanácskozásunk témáját is. Sokan mondták és mondják is, hogy a mai magyarországi társadalomban nem lehet normatív értékrendet állítani, és nem lehet azt az iskolarendszerben közvetíteni, mert igen sokféle értékrend létezik a magyar társadalomban: ’már’ és ’még’ értékrendszerek. Nem értek egyet ezzel az állítással, még akkor sem, ha tudom, hogy egy lezárt – mert az oktatás által közvetített – értékhierarchia mindig ütközik a magyar társadalom valamelyik csoportjának az értékmegfontolásaival. Ezzel együtt meggyőződésem, hogy a közoktatásban lehet és kell is normatív módon értékrendet közvetíteni. Ez azonban a munka kisebbik, majdhogynem könnyebbik része. Sokkal nehezebb elérnünk azt, hogy ez az értékrend belsővé váljon. Ez csak úgy lehetséges, ha ehhez az értékrendhez szubjektív, személyes és diskurzív viszonyt tudnak a gyerekek kialakítani. És itt nem elegendő pusztán a tételek kihirdetése. Értékütközések formájában, átélhető, élményszerű példákon keresztül, irodalmi, film, vagy a mindennapi életből vett kérdések megvitatásával érhető csak el, hogy gyerekeinknek legyen egyéni viszonyuk ehhez az értékrendhez. Hiszen az erkölcs szó magában foglalja a sajáttá váló értékrendet és annak követését is. Ezért hoztuk létre az etika tárgyat.
Természetesen gyerekeinknek nemcsak egy elvont értékrendhez vagy igazságrendszerhez kell kialakítaniuk a személyes viszonyukat, hanem történelmünkhöz is. Történelemoktatásunkban számos fehér folt éktelenkedik. Láttuk, átéltük ezeket, diákként vagy szülőként. Nem tudjuk valamennyi foltot eltüntetni, most is csak néhányra hívjuk fel a figyelmet. Ilyen 1956 kezelése a magyar történelemoktatásban, ilyen a holokauszt, a magyarországi zsidóság történelmének a kezelése, szemérmes vagy szemérmetlen elhallgatása, ilyen a kommunista diktatúra pusztításának tárgyalása.
Amikor az emléknapok rendszerét beépítettük a közoktatásba, nem pusztán formális ünnepségeket akartunk. A történelmi tények, amelyeket az emléknapok felidéznek, nemcsak arra alkalmasak, hogy a gyerekek információt kapjanak, hanem olyan erő van bennük, amely ki tudja építeni a mai fiatalok lelkében az erkölcsi tartást, a kiútkeresés erkölcsi parancsát, az alternatívakeresés készségét. Nincs más reményünk, csak ez. Nem mentenek meg bennünket sem a mikrofonok, sem a tömegtelevízió, sem a rádió, sem az internet azoktól az emberi borzalmaktól, amelyeket a 20. században átéltünk. Sőt, ha úgy tetszik, a 20. századi borzalmak éppen arról szólnak, hogy a technológia, amiről a 20. század azt hitte, hogy majd megmenti, fölszabadítja az emberiséget, nem ment meg bennünket semmitől, inkább csak elmélyíti az emberi borzalmakat. Tehát nincs menedék: sem a CNN, sem az MTV, sem más csatornák, de az internet sem fog bennünket megmenteni ezektől a csődöktől. Csak az emberek lelkében külön-külön fölépített emberi tartás, erkölcsi kiútkeresés. Ezt pedig nekünk kell létrehozni, adott esetben az emléknapokban rejlő erkölcsi erővel.
Végezetül: örömteli felismerésünk volt az oktatásirányításban, hogy a magyar társadalomban élő hagyományos értékőrzés, értékközvetítés iskolai feladata érdekes módon egybeesik egy nagyon rideg gazdaságpolitikai megfontolással. Azzal a modern munkaerő-piaci igénnyel, amely ma már nem konkrét szakképzettséget vár, hanem sokkal fontosabbnak tartja az iskolákból kilépő fiatalok adaptivitását, hogy képesek legyenek beilleszkedni bonyolult gyártási folyamatokba, munkahelyi környezetbe, hogy legyen együttműködési képességük, és hogy képesek legyenek folyamatosan kibővíteni, megújítani saját magukat. Adott esetben még megbocsátható, ha egy iskolából kilépő fiatal szakismerete hiányos, feltéve, hogy ezekkel az alapképességekkel és az egész személyiséget fölépítő értékekkel rendelkezik. A modern, magas technológiai színvonalat megvalósító gazdaság ezeket sokkal magasabbra értékeli, mint a hatvanas-hetvenes évek olcsó, betanított jellegű élőmunkára épülő magyar gazdasága.
Ez a két folyamat – a konzervatív, értékközvetítő oktatás és a munkaerő-piaci szempontokat figyelembe vevő gazdaságpolitikai igény – összekapcsolódik, és ma az oktatásunktól egyazon választ kíván. Ehhez kapcsolódik egy harmadik igény, amit oly sokszor hallunk ma: az információs társadalom új kihívása, amire fel kell készülnünk.
Már-már a könyökünkön jön ki az internet, meg az adatbázisok, szoftverek emlegetése. A divatszavaktól függetlenül a folyamat létezik, működik, és valóban átformálja nemcsak a gazdaságot, de a társadalmi folyamatok egy részét is. Ha valami, akkor ez hívja fel a legékesebben a figyelmet arra, hogy ma már a gyerekeink számára nem az a kérdés, hogy birtokában vannak-e valamilyen konkrét ismeretnek, ténynek, vagy sem. Egy régi görög mondás jut az ember eszébe, hogy mi a különbség a tudás és a bölcsesség között. A bölcs különbséget tud tenni a hasznos és a haszontalan tudás, a szükséges és a szükségtelen tudás között. Valójában a mai iskolában nem az a feladat, hogy tudást adjunk: bölcsességet kell adnunk, azaz meg kell tanítanunk a gyerekeket különbséget tenni a lényeges és lényegtelen információ között. Azaz nekünk, nevelőknek tanároknak az a legfőbb feladatunk, hogy a gyerekeink fejében ne egy gomolygó ismeretkazal, tagolatlan szénaboglya legyen, amikor az iskolából kikerülnek, hanem rendet tudjanak teremteni, össze tudják kötni a tanultakat, strukturálni tudják mindazt, ami eléjük kerül, és amit majd aktív életük során megtanulnak. Értelmes rend képét öltse számukra a világ, amiben el tudják helyezni önmagukat, lássák értelmesen a saját közösségük történelmét és súlyát. Világképet, világlátást, kultúrát kell adnunk, amibe a további 30–40–50 év alatt felgyülemlő tapasztalatok, ismeretek jól beilleszthetők.
Befejezésül, hadd tegyek pártpolitikusként még egy megjegyzést.
Az ember lelkében két nagy erő él. Az egyik a félelem, amely az emberrel a világot veszélyes övezetnek láttatja, és azt sugallja, hogy ne mozdulj, mert csak bajod lehet belőle, ne foglalkozz semmivel. A másik erő a világ dolgaihoz való pozitívabb hozzáállás, amelyik egy kalandokkal teli, de olyan helynek láttatja a világot, ami otthonunkká formálható, amelynek alakítása a saját kezünkbe vehető, ami ránk van bízva. Az egyik a félelem, a kilátástalanság, a másik a jövőbe vetett hit, bizalom. Egy nem és egy igen dúl minden ember lelkében – és bizonyos értelemben ez dúl a politikában is.



« vissza