Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ottlik és Ottlik 1. rész

 

Ami biztosan van

 

Nos, ami biztosan van, az a regény. Negyvenkét éve jelent meg az Iskola a határon, nyolc éve a Buda. 1999-ben látott napvilágot könyv alakban a Továbbélők, ez a meglepően jó, hagyományos regény. Hiányoznak belőle az Iskolából ismert modernista fortélyok, de Ottlik összetett valóságfelfogása, cselekményszövésének néhány szála, későbbi írásainak realista és parabolisztikus jellege csírákban már felfedezhető benne. A három regény értelmezve, relativizálva, építve, pontosítva egymást: biztosan megvan.
Ami ellenben biztosan nincs meg, az az Ottlik-oeuvre értő befogadása. A jelentős mennyiségű bibliográfiai címszót, a bírálatok, ismertetések, nyomdafestéket kapott asztali beszélgetések többségét nem a mélység, hanem az Ottlik-mű körüli kötelező jelenlétrevü kényszere szülte. A számos elemzés között kézbe vehettünk nagyobb lélegzetű munkákat: Szegedy-Maszák Mihály pedáns monográfiáját, továbbá Kelecsényi László könyvét Ottlik életeiről. Kelecsényi egyetlen textúrává szövi nagyvonalú és élvezetes interpretációjában a regényíró életét és művét. Az utóbbi évek legizgalmasabb, legvitatandóbb munkája viszont tanulmány, Szántó Gábor András műhelyéből, A regény mint új, s inkább Újszövetségi műfaj címmel. Ebben a szerző Rónay László Kegyelemtanának nyomvonalán elindulva egy metanarratíva, jelesül az Újtestamentum hatását, jelképrendszerét tárja fel az Iskola alaprétegében.
Ottliknak azonban legendásan nincs szerencséje a hivatásos ítészekkel. A kritikai élet szánalmasságát jelzi, hogy hallgatását ünnepelték, majd regénye jelentőségéről hallgattak. Jó szándékú félreértők, élelmes sztárcsinálók, beérkezett tanítványok közül elegendő Esterházyra hivatkozni, aki érzi a valódi mérce hiányát. Nem véletlenül szokott ünnepibb pillanatokban prímszámokkal szolgálni a mesternek. A gesztus értelme azonnal megvilágosul, ha eszünkbe jut, a nevezetes számok csak eggyel és önmagukkal oszthatók. Kosztolányival szólva: És önmagamat önmagammal / mérem / Szavam ha hull, tömör aranyból / érem. / Mindegyik képmásom, mint királyé / s a peremén / a gőgös írás: / én.
Az ottliki ego – amint ismeretes – halmaz: Északfok, titok, idegenség, lidérces messze fény, ám amellett, hogy sorsának királya, világjobbító kultúrhérosz, nem több annál a budai ürgénél, aki O. G. néven a történelem kiszolgáltatottja, és különböző szövegekben hol Medve Gábor, hol Both Benedek néven, megkettőzött elbeszélő-énként tűnik fel. Az irodalmi sandasággal karöltve őgyelgő tudatlanság megkérdőjelezte az Iskola szerzőségét, mondván: Ottlik (Both) eltulajdonította Medve (Örley István) naplóját. A feltevés nem pusztán nívótlansága miatt bosszantó, de morális ostobasága is kihívó. Az olyan etikai, alkotás-lélektani küzdelmet folytató írók, amilyenek közé Ottlik sorolható, becsületbe vágónak érzik az efféle álmítoszok terjesztését. Az írás ottliki éthoszáról van szó természetesen. Ottlik még önmagát sem volt hajlandó plagizálni, megismételni azt, amit egyszer már papírra vetve megoldott, nemhogy lopni. Az Iskola szereplőinek nincsenek pontos megfelelői az életben, erről Sándor Károly (a regények Szeredyje) tanúskodott. Ottlikkal kapcsolatban érvényét veszíti a valóság és fikció ellentétpárjának használata. Művészetének lényege a realizmusra való állandó, szinte rögeszmés törekvésben ragadható meg. Ez a realizmus azonban véletlenül sem a(z úgynevezett) valóság verbális visszatükrözése a kész műben, hanem a definiálhatatlan ottliki realizmus, a nyelvi valóságmodell megteremtésére irányuló szándék. Egyébiránt Örley és Medve között – Ottlik nyilatkozatából tudjuk –, némi megtévesztő külsőségen kívül, semmi lényegi hasonlóság nincs: Both Benedeknek adtam kölcsön Örley tulajdonságaiból: a Medve Gáborénál nagyobb realitásérzékéből, a környezetbe való jobb beilleszkedő képességéből, szóval István józanabb, bölcsebb lényéből egy adagot.
Medve nem Örley, nem is Ottlik, az Iskola pedig játszódhatna Kismartonban vagy Sankt Pöltenben. (Előbbiben Musil, utóbbiban Rilke koptatta a padot.) A szerző az Iskolában következetesen kerüli a város – Kőszeg – megnevezését, bár a regény topográfiai leírásai útikönyv pontosságúak. A helyszín látszólag esetleges, valójában azonban az 1532-ben zajlott különös ostrom döntően befolyásolta Ottlik történelemszemléletét. A Budában megváltozik a helyzet, ott nevén nevezi a kisvárost, a szombathelyi országutat, de a valóság mindig többletet kap: kegyelmi, transzcendens dimenziót. Inkább metaforák, mintsem földrajzi helyszínek. Amennyiben Ottlik teljes munkásságát, vagy Balassa Péter motívumkutatásának eredményét (Ottlik és a Hó) ismerik a hangoskodók, annyiban nem kerülnek forgalomba primitív plágiumvádak. Az 1939-es évben három jelentős írást jelentetett meg a szerző, amelyek szándékukban tartalmazzák mindazt, amit megvalósulásként ismerünk az Iskolában, majd a Budában. Ám jóval előtte, amikor még húszéves sincs, felfigyel a nyelv ambivalenciájára, a köznyelv használhatatlanságára. Nem mondja, hogy világa határai egybeesnek nyelve határaival, hanem nekifog egy új, használható, jól definiálható nyelv létrehozásának. Álgörög kifejezéseket eszkábált – mesélte Réz Pálnak –, és csaknem belefulladt céduláiba. A kísérlettel természetesen kudarcot vallott. A probléma azonban élete végéig elkíséri az írót. Következő látványos vereségének jegyzőkönyve A Hegy Lelke (1939) című novella. Ismét a világ (nyelvi) megragadhatóságával küszködik. Előbb azt tapasztalja, hogy a dolgok elsőre nincsenek meg. Az emlékeiben őrzött kisvárosra semmiben sem hasonlít a valóságos. A dolgoknak nincs lényegük, csak formájuk van – szögezi le. Semmi sem öltheti fel a létező jelzőt, csupán felidézheti a valóságban. Semmi sincs sehogyan. (Legokosabb hallgatni.) A novella utolsó mondata – a Semmi nincs sehogyan – némileg emlékeztet Becket (anti) ars poeticájára, miszerint nincs mit kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs erő kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége. Ugyanebben az évben lát napvilágot A Drugeth-legenda, amiben valami valamiképpen azért csak van. A Hegy Lelkében a leírás a hallgatás mélyrétegeibe vezet, az elbeszélhetőség nehézségeinek (későbbi) néma zónáiba, A Drugeth-legenda viszont szerkezete miatt fontos. Kezdetlegesen, egyszerűbben ugyan, de felfedezhető benne az Iskola alapstruktúrája. A Legenda elbeszélője megszólaltatja elbeszélőként unokabátyját, Ervint, aki elbeszéli a közszájon forgó Drugeth-történetet. Mikor a végére ér, így szól: Tudod, valószínű, hogy e sok mendemondából semmi sem igaz. Itt még nem kiegészít, pontosít Ottlik, a relativizáló szándék azonban egyértelműen jelen van.
Az életmű elemzői többnyire egyetértenek abban, hogy A Drugeth-legenda az Iskola előképe, ahol az ottliki polifónia már megszólal. (Szegedy-Maszák a plágiumvád közvetett cáfolatát látja benne.) Az elbeszélésben, ha villanásnyira is, de feltűnik a későbbi nagy téma, a szabadság. Egyelőre nem mámor, kötetlenség, csak lázadás. Miután a mindenfajta rendbontást elítélő Drugeth Balázs rebellissé válik, váratlanul magyarul kezd el káromkodni. A finom szobatudós, az aulikus tanár pártütő ősei vaskos kifejezéseit használja, környezete, a morva-fehértemplomi katonaiskola megdöbbenésére. Az Iskola a határon hősei ezzel szemben a (nyelvi) szabadság ellenkező irányát választják személyiségük legbelső zónájának megvédésére. Elutasítják a cőgerájban általánosan elfogadott durva beszédet, a nyelvben – szociolingvisztikai szinten – megjelenő elnyomó jelleget. (Barthes a nyelvnek ezt a tulajdonságát – egy másik dimenzióban – fasisztának nevezi: a fasizmus nem azt jelenti, hogy megakadályoznak valaminek a mondásában, hanem hogy mondására kényszerítenek. V. Klemperer pedig arra figyelmeztet: a győztes nyelvét nem lehet büntetlenül beszélni, az ember belélegzi, és már aszerint is él.) A szabadság és a nyelv, valamint megfordítva: a nyelvi szabadság – ideértve az alkotás-lélektani korlátok kérdéskörét – végigkíséri Ottlik pályáját.
A kilenc kínai szintén az 1939-es év terméséhez tartozik. A novella a benne burkoltan, talán az alkotó által sem teljesen szándékosan alkalmazott alkotás-lélektani fogás miatt érdemel figyelmet. A főszereplő egy szerelmi csalódást követően úgy érzi, élete szétesett: Soha semmihez nem tud már többé fogni. (Ottlik 1956-ot, majd felesége halálát követően jut ismét erre a mélypontra.) Végül a novella hőse nem adja fel. Szétvágja az asztalon előtte heverő képeslap rejtvényét, majd meglepve tapasztalja, az eredetileg kilencnek látszó kínaiból tíz lett. Nehéz megállapítani, milyen fokú ebben az írásban Ottlik parabolisztikus törekvése, mennyiben átgondolt a későbbi tudatos megfogalmazás, miszerint a világhoz mindig hozzá kell adni valamit, hogy elviselhető legyen. Mindenesetre a ‘39-es évben publikált novellák magvaiban ott szunnyad a későbbi művek teljessége. Ami biztosan van, az a művész, Ottlik, aki a mű eredete.

 

Kártyavár szavakból

 

Ottlik nem fogalmakban, hanem halmazokban gondolkodott. (Ezért nem sikerült regényelméletének R-jeit, azok pontos tartalmát tisztáznia.) Számára a szavak többsége mögött érzések, benyomások, képek sokasága tolongott. Néha előfordult, hogy szabatosan meghatározott valamit, de általában a maga sajátos halmazait építette. Többnyire egy-egy szóhoz rendelt különböző, emlékeiben őrzött impulzusokat. Ilyen a Budában – Hilberttel kapcsolatban – a kláriság, ami a gyerekkor mélyén derengő el-nem-felejthetőt jelenti. Tartalmazza az ibolyákat, a gyantás fenyők illatát, a részeg káposztalepkék röptét, a hajdani, gyöngyvirágillatú délutánt, Klára nyakának szagát, a mámoros remegést. Röviden: a nők közötti ősotthonosságot, a paradicsomot, a lét mélyén lévő sértetlen világot. Hasonlóan hozzácsatol Ottlik Medve sapkaviseletéhez, a Medve-sapóhoz bizonyos dolgokat: az egyéniség megőrzésére irányuló szándékot, a kincstári szabványtól való eltérést, a szabadságigényt, továbbá az elöljárók ellenszenvét kihívó önkéntelen magatartást. Ugyanilyen az Iskolából ismert, Trieszti Öböl névvel jelölt benyomáshalmaz. Ez a pszichés menedék képzeletbeli, transzcendens elemekből épült, a valóság ellen.
Az író hatásosan használta a hiány jelenlétét is, ha kellett. Szándékosan nem nevezi nevén a lényeget – az erkölcsi önfeladást – a Buda egyik fejezetében, amelyik az Iskolát értelmezi. Így, a hiányos fogalmazással megsokszorozza a mondat erejét, hatásfokát: Mikor bevett Merényi a csapatba (bekknek) és magukkal vittek éjszakánként a padlásra is (az órához), az új jókedvemben semmi nem hiányzott a boldogsághoz, csak a régi rosszkedvem. De az hiányzott. Íme: az Ottlik-féle hiányos halmaz.
Másik mesterfogása a Drugeth-legendától kezdve (a Továbbélőkön és az Iskolán át) a Budáig követhető. Különböző hétköznapi és ontológiai, legtöbbször szétválaszthatatlanul eggyé vált helyzetekben vizsgálja meg a fenomének, például a szabadság mibenlétét, gondosan kerülve a definiálás kísértését, amiről még bőven lesz szó.
Törekvése párhuzamba állítható Frege kísérletével, aki úgy igyekezett újraértelmezni az absztrakt számfogalmat, hogy olyan halmazokat rendelt egymás mellé, amelyek előfeltételezik azt. (Tulajdonképpen a mennyiség absztrakcióját.) A filozófiatörténészek szerint az absztrakt tárgyról való beszédig jutott, és kimutatta: az absztrakciós lépések nyelvi átmenetként foghatók fel. Ottlik az elvonatkoztatásokat megpróbálta az érzésekre visszavezetni. A Buda nagyszabású vállalkozás annak bizonyítására, hogy a nyelvi absztrakción túl van valami, jelesül az érzés. A regényben – a Serpolette negatívjai című részben – az író váratlanul kilép a szavak korlátai közül. Nem elég már a Továbbélőkből és az Iskolából ismert gesztusnyelv (a baráti ülepen billentés), amivel a szereplők közölték a közölhetetlent. Itt minél biztosabban megvan valami, annál pontatlanabb. Minél inkább pontosítod, annál kevésbé van meg biztosan. A lét hipotetikus, a szavak használhatatlanok, az igazság még ellentmondásként sem fogható fel. Kosztolányival kapcsolatban fejtegeti Ottlik, hogy a boldogságnak nem ellentéte a boldogtalanság, sem a szeretetnek a gyűlölet: inkább válfaja, határesete, összetevője.
A Buda említett szövegrészében, ha már így állnak a dolgok, feljogosítva érzi magát a verbalitáson túllépő matematikai nyelvvel, képletekkel történő tisztázásra. Konstansokról kezd beszélni, majd különböző görög és latin betűkkel jelölt értéksorokat rendel melléjük. A bizonytalanság tovább nő. (A háttérben Heisenberg bizonytalansági tétele dereng fel.) Ottlik gondolkodása mögött gyakran kirajzolódik a modern fizika és matematika néhány alapelve. Azért döntött – az egyetemen – a matematika mellett, mert szerinte anélkül nincs filozófia, filozófia nélkül nincs költészet, irodalom. Módszerének hasznossága vitathatatlan, ám mindössze alkotás-lélektanilag van jelentősége, az olvasót nem érdekli – és tökéletesen igaza van. A francia Roubaud, aki végzettségét tekintve szintén matematikus, Ottlikhoz hasonlóan vonzódik a halmazokhoz. Egyik verseskötete címéül a halmazelmélet viszonyjelét (Î) választotta. Az utalás nyilván ráirányítja a figyelmet új összefüggésekre, költészete minőségét azonban, akárcsak Ottlik prózájának értékét, a magas szintű gondolatiság adja. Az író világa annyiban létezik, amennyiben nyelve, szavai segítségével létre tudta hozni. Minden más kitérés, zsákutca, meghátrálás a feladat elől.
A modernitás igyekezett ugyan a tudományok és művészeti ágak közötti korlátokat legalább részben lebontani, ám a gyakorlatban a lehetőségek csaknem a kezdetektől változatlanok. Az író a nyelvvel és a formával (a szerkezettel, az időhasználattal, a cselekményvezetéssel) hat változatlanul, függetlenül attól, hány ábrát biggyeszt szövege közé. Ottlik a nyelv ingoványa fölött töprengve végül megfogalmazza, hogy csak arról érdemes írni (azt szabad megfesteni), ami szavakkal nem közölhető. A festés néha az írás szinonimája nála, máskor meg a valóság megközelítésének nonverbális módja, akárcsak a matematika. A különbség a kettő között jól érzékelhető: míg a festészetről szólva mindig megmarad a nyelvi, irodalmi közegen belül, addig a matematikai jelrendszert önmagában, transzformálás nélkül, legföljebb némi kommentárral kiegészítve használja. Az ingovány szó választása viszont telitalálat: a süppedékes közeg elnyeli az érzést, mielőtt megfelelő kifejezést találna rá. A dolgok ezért vannak meg csak másodszorra.
Megesik, hogy a szerző látszólag tévúton jár. A Hajónapló című elbeszélésben (Hamvashoz hasonlóan) álszavakat talál ki, hogy az önmagával szemben támasztott követelményeknek eleget tehessen. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség szava – például – a Szei lesz. A Hé indulatszó pedig tizenegy jelentést kap. Ezeket Ottlik gondosan felsorolja. Végül engedve az ifjúkor kísértésének, a kifejezéshalmazt étának kereszteli el, végső jelentésként. A Budában (és a Hajónaplóban) alkalmazott kettős, hármas zárójelek valószínűleg a mondanivaló árnyalataira, dimenzióira, vagy önellentmondásaira hivatottak felhívni a figyelmet, ha már az író nem adhatja meg egy-egy szónak az összes jelentését (oldalakon keresztül). Ottlik nem azokat a tapasztalatokat akarja irodalmi szinten újrafogalmazni, amelyeket a köznyelv hordoz. Becsvágya, hogy nyelven inneni tartalmakat emeljen be szövegeibe. A nyelvet az igazság megnyilvánulásaként értelmezhető útként veszi igénybe – Lévinas fordulatával élve. Az igazságot viszont önellentmondásos egésznek tartja, minden egyértelműen megfogalmazható igazságot pedig hiányosnak, töredékesnek. A fogalmak – nevezzük így: – homogén veritástartalmát elutasítja, miközben olyan szavakat keres, amelyek a matematikai szimbólumok szabatosságával fejezik ki a lényeget. Amikor bizonyos kifejezéseket (szeretet, halál) jelentéstanilag egynemű alakzatnak tekint, akkor megfeledkezik egy-egy szónak a szintaktikus, pragmatikus vonatkozásáról. A nyelv szemantikai használatát tapasztalati úton sajátítjuk el. Az absztrakt pontosság valójában az irodalmi nyelvnek sem sajátja. Polányi Mihály úgy véli, el kell fogadnunk a fogalmak meghatározhatatlanságának kockázatát, mert csak a definiálatlan tartalmú szavaknak lehet kapcsolata a valósággal. A kockázat ellensúlyozásaként bíznunk kell abban a képességünkben, hogy észleljük ezt a kapcsolatot.
Szerencsénkre Ottlik a gyakorlatban, írás közben korántsem olyan következetes, mint teóriái megfogalmazásában. A beszéd mellett nála egyenértékűen jelenik meg a dialógus legkülönösebb formája, a hallgatás. Néhány társadalomtudós – Büchlertől V. E. Franklig – a mellett teszi le a garast, hogy párbeszéd csak akkor jöhet létre, ha belépünk a logosz világába. (Büchler az állatkedvenceket hozza fel példaként: beszélünk hozzájuk, de nem valamiről.) Ottlik munkássága lényegét tekintve kívül van a kijelentés érvényességi körén. A határmenti iskola – egészében – nem a logosz nyelvi tere. Éppen ellenkezőleg. A növendékek azt tapasztalják – bár megfogalmazni természetesen nem képesek –, hogy a beszéd kiesve a logoszból parancsszavakká, utasításokká, értettemekké változott. Ami ezen a nyelvi szférán túl található, az gyanús, civil dolog, itt érvénytelen. Ezért életbevágóan fontos Medve számára, hogy anyja értse a néma gyerek, azaz fia szavát. A nyelv – Heideggertől tudjuk – locsogásként megszüntetheti önmagát, és elhallgatásként, a némaság döbbeneteként, ugyancsak beszédes lehet. A nyelv összekapcsolása a logosz világával törvényszerű, de ez nem zárja ki a metakommunikáció elképesztő, létszükségletként jelentkező formáit. Műszeres vizsgálattal kimutatták, a csecsemők testén szemmel észrevehetetlen áramlások futnak át, ha beszélnek hozzájuk; függetlenül attól, értik-e a szavak jelentését. A Frigyes-kísérlet pedig arról tanúskodik, hogy a nyelv, az emberi beszéd megvonása az újszülöttek halálához vezet. (A 13. század első felében élt császár áldozatairól van szó, akiket tápláltak és tisztába tettek a fáma szerint, de nem beszéltek hozzájuk, mert II. Frigyes arra volt kíváncsi, milyen nyelven szólalnak meg, melyik a világ legősibb nyelve.) Az Iskolában Medve némaságával – látszólag gyanútlanul – átsétál a logosz világába, mivel valamiről hallgat. Mégpedig félreérthetetlenül arról, hogy itt nem jó, mert nincs többé szeretet. Rabságban tartják, értelmetlen dolgokat követelnek tőle, ebben a közegben lehetetlen élni. Anyja érteni fogja őt, biztos benne. Ottlik fogása mesteri: a beszéd kiesett, a hallgatás belépett a logosz birodalmába, a szeretet és a szeretetlenség megtapasztalásával. A tragédia az, hogy anyja a döntő pillanatban nem érti a néma gyerek szavát. Zavar támad, átmenetileg nem beszéli azt az érzelmi nyelvet, amire életbevágóan szüksége volna a kis főhősnek.
A nyelv eredetét tekintve ősibb a logosznál. Gehlen a lényegre tapint, mikor azt írja, a nyelv a hang merőben kommunikatív, még gondolat nélküli létében gyökerezik. A tudomány fényt derített rá, hogy a magzat az anyaméhben, a hatodik hónaptól válaszol az őt ért akusztikus ingerekre. Nyugodtan állíthatjuk, a beszéd nem pusztán logoszba ágyazott kommunikáció, hanem emberi létünk egyetemes alapja. Ezt az éltető, csak velünk együtt elpusztuló alapot – Ottlik úgy véli – a némaság aurája veszi körül. Lehetetlen áthatolni rajta, mivel a létezőket meg tudjuk ugyan nevezni, ám magát a létet nem. (A lét legföljebb van.) A lét végső oka önmaga. A megnevezhetetlent és megnevezőt (vagy: Megnevezőt), a szavak előtti kezdetet ezért azonosítják saját magával – Lao-cétől János evangélistán át Ottlikig – mindazok, akik a létezés szakmában dolgoznak. Az Istennél lévő Ige, a logosz, az örök Tao, melyre nincs örök szó, az a nyelvi fundamentum, ahonnan nem lehet mélyebbre jutni. Szavakkal bonthatatlan ez a réteg. Ottlik utolsó művének legtöbb fejezetében itt áll meg. Azután újrakezdi.

 

Ablak a világra

 

A Budában Bébé ereje végső megfeszítésével festi képét, a metaforikus Ablakot, a totális halmazt, amely a modern logikával ellentétben olyan halmaz, ami tartalmazza önmagát, az író nagy gyönyörűségére. Irodalmi-esztétikai szótárral fogalmazva: a regény az általa feltárt világgal együtt saját leírását is magában foglalja. Ottlik játszott az öntükrözés lehetőségével. Bébé nagy spanyol festőként, miként Velázquez az Udvarhölgyek című képén, megörökíti arcmását az Iskolában – lelkesednek szemfüles elemzők. Szép, érdekes, a korigényt maximálisan kielégítő fogások ezek. Nem hagyják hidegen az irodalomtörténészeket. Fontosabb azonban, hogy az összmű, de különösen a Buda mögül mindig ugyanaz az arc tekint az olvasóra. Az író legjobb oldalain meghitten, görcsös elszántság és tolakodás nélkül osztja meg legbelső világát, önmagát olvasóival. Őszintesége szinte párját ritkítja a magyar irodalomban. A nagy vallomások, kíméletlen feltárulkozások gyakran nem többek exhibicionizmussal kevert önigazolásoknál. Ottlik azonban nem élete rejtegetni illő momentumait tárja elénk, hanem hitelesen tudósít vereségeinkről, gyávaságunkról, a szeretett másik iránti elkeseredett gyűlölködésünkről, a napjainkba visszatérő névtelen, üres szomorúságról, számkivetettségünk végső, néha megoszthatatlan magányáról. A Buda lapjain – a Szeretet című fejezetben – beszámol arról az éjszakáról, a lélek legsötétebb éjszakájáról, mikor Köln felé robog vele a vonat. Fülketársa kiparancsolja cigarettafüstje miatt a folyosóra. Bámulja a Rajna-part mesevilágát. Egyetlenegyszer sem írja le a magány szót, sőt szinonimáit sem használja. Mégis az egyedüllét dermeszti mondatait. Szavaival elviszi az olvasót a nyelv, a kimondható, vagy még inkább a sejtethető határáig, majd ott elengedi a kezét. Önmagában kell a befogadónak megtalálnia azt az érzést – ami biztosan van –, de nem vezetnek hozzá szavak. Legföljebb így mondjuk: oldhatatlan magány. Formabontása a lényeget nem érinti. Az igazán nagy művek az Iliásztól máig az ősi epikai csapáson haladnak, ott, ahol az első lépéseket a mítoszok mesélői tették meg. (A hasonlatnál maradva: az útvonal nem változott, legföljebb a lábbeli más és más korszakonként.) Ottlik az Iskolában tökéletes egyensúlyban tartja a hagyományt és a modernitást. A Budában viszont megbomlik az arány. A modernitás fogalmába belopózott a fejlődés gondolata, majd nyomában az újat akarás szuszogása. Története ugyan van a művészetnek és az irodalomnak, de ez korántsem fejlődéstörténet. Nehéz lenne megmondani, mi fejlődött Shakespeare-től Brechtig, Leonardótól Chagallig, Dantétól T. S. Eliotig. Minden jelentős alkotás Ablak a világra.
Ottlik a modernisták többségével szemben nem elvett, hanem hozzátett a valósághoz valamit. Ahhoz a valósághoz – a köznapi értelemben –, amit véletlenül sem próbált meg száműzni írásaiból, alárendelve önmagát tiszavirág-életű programoknak, néhány heti népszerűség és korszerűség jegyében. Közelíthetünk ugyan munkáihoz a modernizmus irányából, értelmezhetjük esetleg a dadaizmus nyelvromboló szándékának rokonsága felől regényeit, ám ezen az úton nem jutunk messzire. Öntörvényű műve – minden maradandó íráshoz hasonlóan – újraolvastatja magát a folyamatosan felmerülő, addig ismeretlen szempontok alapján. Könyveit abban a lelki oldottságban kell kézbe venni, amit ő oszoljban történő sétálgatásnak nevez. Fölösleges kényszeredetten párhuzamokat keresgélni közte és a francia új regény között, vagy filológiai egyezések után kutatni ott, ahol alkati azonosságról van szó (például Rilke és Ottlik bizonyos szövegrészeiben). Erről egyébként Tandori Dezső szépen és meggyőzően szólt már. Ottlik észjárása közelebb áll a matematikuséhoz, mint az irodalmáréhoz, a hagyományt tekintve. Beszédmódja azonban irodalmi, hiszen nem azt a beszédmódot nevezzük-e irodalminak – tehetjük fel a kérdést G. Hartmannal együtt –, amelynek viszonyrendszerében a szavak nem válnak azonnal asszimilálható jelentésegységekké, hanem szavak, sőt hangok maradnak? (Jusson eszünkbe Schulze vakkantása – Ottlik kifejezése –: Peh és a Mgye, a többi, előbb látszólag hétköznapi, majd sajátos ottliki jelentéstartalommal feltöltődő szóval együtt.) A kezdeti bizonytalanságot követően, viszonylag elfogadható szemantikai határok között, az olvasó különösebb nehézségek nélkül befogadja az író szövegét. Mégpedig azért, mert élményei verbalitás előttiek ugyan, de megegyeznek a szerző által elébe tárt, szavakból felállított világéval. Sosem a konkrétumokról van szó természetesen, sokkal inkább az általános, a lét lényegét érintő tapasztalatokról. Az ottliki beszédmódban (vagy nyelvjátékban) elrejtőző és feltáruló igazság érvényessége azonban a valóság, a győzelem és vereség, a magyar történelem, a szeretet, a bátorság és gyávaság, a szabadság – és sorolhatnám még hosszan – kérdésének újraértékelésekor válik nyilvánvalóvá.
(Folytatjuk)



« vissza