Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Politikai látványkonyha és stratégiai átalakulás

A választások előtti nyárra kialakult a politikai küzdelmeknek az a ritmusa, ami már a kampány heveny állapotának közeledtét jelző folyamatok rendszerébe is beilleszkedett. A parlamenti szünetek általában kiváló feltételeket teremtenek a máskor kevesebb teret nyerő politikai erők látványpolitizálásához: a politikai show-biznisz bajnokai ilyenkor villoghatnak igazán. Ez már harmadik éve megy így: a május-június körül megerősödő kormányoldallal szemben az ellenzék augusztus-szeptemberben szerez előnyt. (Ez is jelzi, hogy a közvélemény alakításában a reálfolyamatok szerepe kisebb, mint a médiáé.)
Ez a nyár azonban változást is hozott. Az előző két évtől eltérően a kormányoldal nem vonult szabadságra, nem engedte át a nyilvánosságot ellenfeleinek, akik viszont idén is tudatosan készültek a politikai közbeszéd irányításában való térnyerés időszakára. Így a politikai verseny a nyáron tovább élesedett.
A hangnemet a lassanként mind hisztérikusabb hangú ellenzéki revansizmus határozza meg, immár kiegészítve azzal a szólammal, hogy e stílus gerjesztői mennyire óhajtják a visszafogott, méltóságteljes, tartalomcentrikus politizálást. Mivel azonban a politikai diskurzusban egyre nagyobb szerepet kapó marketingszakemberek jó munkát végeznek, a botránypolitizálás nem indulatokra épül, hanem valóságos stratégiája van. Már nem csupán a kormányoldal lejáratása a cél, hanem az is, hogy még kívánatosabbá és meggyőzőbbé tegye a Medgyessy Péterre kiosztott miniszterelnök-jelölti politikai imázst. Az ő pártpolitikailag majdnem semlegesnek, higgadtnak és emelkedettnek tűnő figurája épp azt a figurát mintázza, amelyre az MSZP politikai piackutatói szerint a közvélemény vágyik: ma ő alakítja a nyugodt erő szerepét.
A stílusváltás így egyszerre jelent eldurvulást és finomkodást. Ezt a médiaszerkezet átalakulása éppen úgy indokolja, mint a pártok programja (amennyiben van nekik ilyen) iránti társadalmi közömbösség. A nyáron enyhülésre vágyó választópolgár nem kíváncsi a politika elméleti alapvetéseire, a pártok esetleges kormányzati működésének vezérfonalát jelentő dokumentumokra. Ilyenkor a szokottnál is kevésbé érdekli maga a politika. A politikus még ekkor sem közömbös számára. A személyi kérdések (mondhatnánk kevésbé fennkölten: a bennfentesség illúzióját kínáló pletykák) kellemesen bizsergetik, egy-egy botrány (még ha nem is igazolható) e kókadtság idején is stimulálja a közvéleményt.
A hangnem kialakításában, a fő csapás irányának kialakításában érzékelhető a társadalmi kutatások szerepe. Komoly fölmérések bizonyítják, hogy a pártválasztásban a legtöbbet a bennük bízom szempontja jelenti. Az MSZP ezt már 1998-ban is tudhatta, a felejthetetlenül szürke kampányának vezérszólama, a Bízzon benne! ajánlás azonban tábora bővítésében nem bizonyult sikeresnek (bár a benne bízók bizalmát vélhetően elmélyítette).
A jól látott tény hibás interpretációja is része volt az akkori vereségnek. E hiba korrekciójának szándéka már 1998 nyarától látható, a logika világos. E szerint ha a bizalom kiemelkedően fontos, és ezt nincs értelme vitatni, de a párt pozícióját a saját bizalmi tőke növelésével építeni bizonytalan és hosszadalmas, akkor a konkurencia iránti bizalom aláásása hozhat látványos eredményeket. (Különösen olyan közegben, ahol a médiaviszonyok a hosszú távú negatív kampányt folytatóknak kedveznek.) Maga az ellenzéki szerep önmagában eleve előnyt jelent, mert az e helyzetben kínált támadási felület összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a kormányzati felelősséget viselő hatalomé. Az ellenzék nem dönthet autópályákról, nem felügyelhet állami vállalatokat, kevésbé környékezhető meg lobbiérdekek jegyében. S a (nehezen viselt) ártatlanság állapotából a visszaélésekkel való (akár alaptalan) gyanúsítások erkölcsi igazolást is kaphatnak azzal, hogy éppen a közélet tisztaságának védelme a legfőbb ellenzéki feladat.
Ezt a játékot az ellenzékbe került baloldal (magukat liberálisnak nevező segédcsapataival) már három éve elkezdte. A népszerűségi mutatók szerint nem eredménytelenül, de ennek ellenére mindeddig nem tudtak megsemmisítő győzelmet aratni. Az ellenzék által kirobbantott ún. korrupciós jellegű botrányok többnyire bizonyítékok hiányában fulladtak ki, ami pedig bizonyítható volt, abban a hatalom nem feltétlenül mint vétkes, hanem mint bűnüldöző, illetve a jogszerűséget biztosító szervezet jelent meg. És ami a legfontosabb, minden erőfeszítés ellenére sem sikerült kialakítani azt a képet, amely a szocialistákról természetes módon alakult ki a társadalom jelentős részében: hogy esetükben a korrupció rendszerszerű.
Más kérdés azoknak az ügyeknek a sorsa, amelyek közvetlenül nem jogellenesek, de az állam hatalmi eszközeinek politikai-ideológiai célok érdekében való felhasználásával jelentős mértékben befolyásolják az erőviszonyokat, s határozottan fenyegetik a birtokon belül lévők érdekeit. Nem véletlenül kapott az autópálya-építésben kialakított döntés megkülönböztetett figyelmet, s ezt nemcsak a beruházás nagyságrendje indokolja. A döntés kivonása a közbeszerzések köréből lehetővé tette, hogy a beruházásban hazai kis- és középvállalkozók is szerephez jussanak. Ez a nemzeti középosztály fejlődését kívánja segíteni, de a munka jelentős profitjának idehaza tartásával a nemzetgazdaság egyensúlyának javításában is közrejátszik. Ráadásul az itthon maradt pénz mozgása a növekedés gyorsításának is eszköze. Így, viszonylag szerény összegek aktivizálódása nemcsak a jobbközép kormányzat társadalmi bázisát erősíti, hanem a társadalom szerkezetét is kedvezően befolyásolja. Azzal pedig, hogy a korábban (hosszú távú hatásai miatt és morálisan is erősen kifogásolható módon) kialakult monopóliumok szerepét csökkenti, egy új egyensúlyi helyzet kialakítása felé mutat, magának a demokráciának az erősítését is szolgálja.
Az a kormányzati törekvés, amely a gazdasági és politikai hatalom Horn-időkben látott összeépülésének, erőkoncentrációjának megbontására, visszaszorítására irányult, megannyi más esetben is botrányokat indukált (Nemzeti Színház, társadalombiztosítás, metróépítés, APEH-vezetés stb.). Ezek az ügyek jelentik az alapját a kormány hatalmi visszaéléseiről, erőpolitikájáról, klientúraépítéséről megfogalmazott ellenzéki vádaknak. Csakhogy (ellentétben a Horn-időszakkal!) az Orbán-kormány működésének három éve során nem bizonyosodtak be a közélet kriminalizációjáról szóló vádak. Sőt, jó néhány olyan ügy került napvilágra, amelynek szálai világosan az előző kormány hatalomgyakorlási modellje felé vezetnek (egyes olajügyek, Dunaferr, MiG-felújítás).
Tekintve, hogy nem valós politikai tartalmat fejeztek ki, hanem kifejezetten a közvéleménynek szólnak, az ellenzéki vádaskodás kudarcai nem enyhíthették a lejárató kampányok hevességét, lévén azok bizonyítékok nélkül is hatékonyak. És ismervén a szavazótáborok elkötelezettségi fokát, az MSZP-nek kevésbé kell tartania a politika iránti általános bizalomvesztéstől. (Hogy ez a MIÉP helyzetét miként javítja, arról már itt is sok szó esett.)
A botránypolitizálás túlzásai oda vezettek, hogy a mesterségesen gerjesztett ügyek ellaposodtak. Jó példája volt ennek az első nagy roham kifulladása: az APEH elnöke ellen indított rohamban nagyszabású, köztörvényes bűnökkel vádolt célszeméllyel kapcsolatosan a kezdetben oly vehemens támadók ma, egyre halkabban, csak erkölcsileg kifogásolható üzleteket emlegetnek. Hasonló a helyzet az úgynevezett Orbán-bányákat (a többes szám ellenére ez egy bányát jelent!) illetően is. A vádaskodásokat szintén nem sikerült bizonyítékokkal alátámasztani, s a drámai pénzügyi tranzakciók koholmányából lassanként annyi marad, hogy egy vállalkozó a maga szállítói monopóliumának elvesztése miatt támadja az ő árai alá ígérő konkurenciát. A támadás lassanként visszájára fordul, s egyre valószínűbb, hogy a korrupció, vagy hatalmi visszaélés vádja nem a mai, hanem a Horn-kormány idején kinevezett menedzsmentet illeti… De a klientúraépítés, a hatalmi szempontok jegyében juttatott megbízások ellenzéki vádjának logikai konstrukciója szinte kikezdhetetlen. Az egyik alaptétel szerint állami megrendelést csak kormányközeli vállalatok kapnak, a második alaptétel pedig kimondja, hogy minden cég, amelyik állami megrendelést kap, kormányközelinek tekintendő. (Mindez nem fedheti el, hogy a kérdés kezelésében a kormányoldal PR politikája nem bizonyult sikeresnek. Nem volt szerencsés a válaszadás késlekedése, ma sem előnyös, hogy családján keresztül a miniszterelnök ma is folyamatos személyes támadásoknak van kitéve.)
A kormány–ellenzék relációban a Fidesz-ellenes, 1989-tól közforgalomba került vádak felfrissítése, újrafogalmazása napi gyakorlattá vált. A kiemelt célpont Orbán Viktor maradt, amikor másokat támadnak, akkor is ő az, akit kompromittálni akarnak. A mellékfrontokon való támadások (Kövér, Pintér Sándor, Elek, Schmidt Mária, Simicska, Orbán Győző, Schwajda György, Deutsch Tamás, Torgyán, Szabadi, MIÉP, Vasárnapi Újság, MiG-felújítás, Zámoly stb.) idején rendre fölmerült, hogy Orbán Viktornak kell elhatárolódni, bocsánatot kérni, személyi konzekvenciákat levonni.
A baloldal és a sajtó diktatórikus-erőszakos Orbán Viktor-képe Nagy Imre újratemetésétől datálódik, Németh Miklós akkor beszélt először félelemkeltő hangnemről. Az Orbán magatartásának stílusjegyeit egyoldalúan interpretáló ellenfelek nem kívánnak a valósággal szembenézni: ezt 1998-ban a Horn–Orbán vita sem tette számukra szükségletté, holott a későbbi miniszterelnök visszafogottsága, önmérséklete döntő szerepet játszott felülkerekedésében. Új szerepében stílusának határozottsága kétségkívül szokatlannak számított, de fokozatosan elfogadottá vált. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a korábbi hatalomgyakorlók számára pusztán az, hogy nem ők irányítják az országot, önmagában is maga után vonja, hogy a mások hatalmát autoriternek érezzék, minősítsék. Ahogyan ezt tették az Antall-kormány működése idején is.
Sajátos jelenség, hogy a miniszterelnök személyének lejáratásával a kormány leváltását célzó kampány a parlamentarizmus lejáratását is jelenti. Nem is egészen véletlenül. Ez ugyanis nem csupán stiláris vagy taktikai kérdés. (Más kérdés, hogy a vádakra Orbán nem szolgált rá, s a rendkívüli médianyomás ellenére lényegében meg tudta őrizni népszerűségét, s pártjával együtt nagyjából azonos a helyzete azzal, ahogyan 1998-ban választást nyert.)
A támadások közvetve kifejezik a miniszterelnök kormányzati szerepének növekedését, a magyar politikai rendszer rejtett módosulását. Az ellenzék pontosan mérte föl, hogy a jobbközép meghatározó politikusa Orbán, s ezért minden támadható ügyben az ő felelősségét hangsúlyozva próbálták lejáratni. Ebben a politizálásban egyre nagyobb szerepet játszik, hogy a baloldal többsége fölismerte, hogy az 1998-as választásokon nem egyszerűen vesztett, s nem egyszerűen a jobbközép nyert. A választás ki nem mondva Orbán Viktor győzelmét hozta, aki az előző nyolc évben előbb saját pártján, majd oldalán ért el abszolút sikert. E győzelem dinamikája segítette az országos választásokon is győzelemre. A személyes siker e modellje, bár hasonlít, nem teljesen azonos azzal, hogy egy párt keres magának egy jelöltet és azt a maga első embereként (nagyjából) egységesen támogatja, abban a reményben, hogy sikeresen szereplésével az adott politikai csoport kerül nyertes pozícióba.
Orbán Viktor kormányfői hatalom összpontosításának elsődleges feltétele az volt, hogy a mögötte álló erők tudták, hogy a személynek kulcsszerepe van a sikerben. Nem az első ember igazodott a párthoz, hanem a párt a vezetőhöz.
Az ellenzéki pártok vélhetően importált tanácsadói csak 2001-ben érték el, hogy az MSZP is megtalálja a maga lehetséges politikai megasztárját, s Medgyessy Péter fölléptetése, piaci bevezetése láthatóan profi munka, szakmailag példásan felépített produkció. Az MSZP-n belüli váltás, a személyre szabott politikai kampány jelzi, hogy a párt választási stratégiájának kidolgozásában korszakot váltott. (Kérdés, hogy ezt mezei hadai miként tolerálják, megértik-e, vagy pedig fölléptetik a korábbi beállítódásaiknak megfelelőbb módon politizáló valamelyik favoritjukat…)
A választások végkimenetelét illetően világszerte egyre inkább döntő, hogy a társadalom számára melyik személyi alternatíva az elfogadhatóbb. A szavazás a korábbiaknál kevésbé szól arról, hogy a bal- vagy a jobboldal, a szocialisták vagy konzervatívok kormányozzanak: a választó inkább arról dönt, hogy kit akar (esetünkben Medgyessyt vagy Orbánt) a miniszterelnöki székbe ültetni.
A politikai harcnak azonban vannak tartalmasabb tételei is. Éppen ezek a hangos és igen káros, de tartalmilag nem sokat mondó, művileg gerjesztett botrányok hivatottak elfedni azokat a nagy jelentőségű folyamatokat, amelyek a jobbközép kormány működésének lényegét jelentik.
Az Orbán-kormány működésében a rendszerváltás folyamatának kiteljesítésére, az eurokonform társadalom, társadalmi szerkezet kialakítására való törekvés dominált.
Az Orbán-kormány rendkívül nehéz feladatra vállalkozott. A hatalmi struktúrák 1990-ben több okból is elmaradt átalakítására tett kísérletéhez valójában nem álltak rendelkezésére megfelelő eszközök. A joggal vélelmezhető, a pártállam politikai és gazdasági vezetőinek sérthetetlenségét garantáló, 1989–90-ben született nagyhatalmi illetve kétoldalú megegyezések a rendszer átalakulása ellenére is közvetlenül a múlthoz kapcsolták az ország közállapotait. Ugyanebbe az irányba hatottak a gazdasági determinációk. Az előző rendszer informális hatalmi berendezkedése (gazdaság, kultúra, média, apparátus) az MDF vezette koalíció idején nem volt megtörhető, s szerepe az 1994-es választásokat követően, a Horn-érában legitimmé vált. 1990-és 1994 között az egykori hatalmi elit döntő mértékben a gazdasági szférába húzódott. Ezt követően nem meglepő, hogy az ország szakadásai (jövedelmi kategóriák, regionálisan, a köz- és a versenyszféra között, stb.) között megjelent az is, amely a gazdaságot kiszakította a társadalom működésének rendszeréből. Ebből adódott, hogy a Horn-kormány számára a makrogazdaság (nemcsak) statisztikai sikeressége elkülönült, a közállapotok egészétől elszakított céllá vált.
Ezzel az általános (kulturális, demográfiai, mentális stb.) válság a makrogazdasági adatok viszonylagos javulása ellenére tovább mélyült. Az 1998-as választás azt mutatta, hogy ezt a helyzetet a lakosság nem tartja elfogadhatónak.
Ezt a közhangulatot érzékelte, s az ebben rejlő megbízatást elfogadva a Fidesz nem csupán a balliberális kormányzat leváltására vállalkozott, hanem a rendszerváltáshoz vezető, s a demokrácia első két választási ciklusában megmaradt (több összefüggésben tovább mélyült) válsághelyzet felszámolására, a hatalmi struktúra korrekciójára, nemzeti újjáépítésre is.
E vállalkozás kondíciói nem voltak kedvezőek. A jogállamiság körülményei között megőrzött kiváltságok korlátozására nem kínálkozott alkotmányos lehetőség, a társadalom a lassanként évtizedes válsághelyzetbe belefásult, nemcsak a diktatúra évtizedeinek reménytelenségét görgette maga előtt, hanem a demokráciában való csalódás is terhelte. Az az új politikai nyelv és stílus, amit az 1998-as kormány hozott, felrázta a társadalmat, s gyakrabban hátrányos, mint kedvező világgazdasági feltételek közepette kiderült, hogy az ország átalakulásának folyamata korszakhatárhoz ért. Természetesen a gazdaságé is. A nagyszabású tőkebeáramlás, a világgazdaság felé nyitás döntő eredményeket hozott, s noha a szó szoros értelmében vett hazai gazdaság változatlanul stagnált (illetve arányában talán még tovább is zsugorodott), s az új kihívásként jelentkező globalizációs nyomásnak nem tudott ellenállni, a korábbiakban több ízben is drámai mértékű elszegényedés folyamata megállt, s lassanként megindult a társadalom konszolidációja is.
Elődjeitől eltérően az Orbán-kormány szembenézett a globalizáció kihívásával, s a korábbi integrációs stratégiát megőrizve határozott lépéseket tett a nemzeti érdek képviseletére, a nemzeti identitás megőrzésére, a pártállami évtizedekben és a fogyasztói társadalomban üldözött vagy negligált, nélkülözhetetlen spirituális értékek méltóságának visszaállítására.
Az Orbán-kormány tehát többet vállalt, mint egyszerűen a kormányzást. Többet kellett vállalnia. Az ország egy történelmi mértékű átalakulás közepette megtorpanni látszott, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megindult változások elakadni látszottak. A Horn-kormány működése jellegzetesen a kései szocializmus gondolkodásmódját tükrözte, a politika egyfajta gazdaságcentrikus igazgatási mechanizmusra szűkült, a demokratikus intézményrendszer tartalmi fejlődése megakadt, a drasztikus és a tervezettnél sokkal súlyosabb következményekkel járó restrikciós pénzpolitika miatti reálbércsökkenés széleskörűen minden korábbinál erősebbé tette a kádárizmus állóvize iránti nosztalgiát. Az egyéni kezdeményezési készség visszaesett, a központi hatalom jóindulatába, mint egyetlen esélybe vetett hit erősödött. Ez nem csak a közhangulatot jellemezte, hanem a maga módján intézményesült is. Részben a törpe- és kisvállalkozások ellehetetlenülésében (ezzel összefüggésben a törvényi szabályozáson való túllépésben, feketülésben) mutatkozott ez meg, részben az érdekvédelem lobbiharccá válásában, informális alkuk működésében fejeződött ki. Növekedett a segélyekre épülő életstratégiát követők aránya, a hatóságok ideológiai és politikai megalapozottságú erélytelensége miatt rohamosan terjedt és egyes régiók legfontosabb mindennapi problémájává vált a megélhetési bűnözés, ami a közbiztonság drámai romlásához, a súlyos bűncselekmények számának drámai gyarapodásához vezetett.
A Fidesz számára a koalíció megalakítása, a kormányzásban való együttműködés láthatóan együtt járt egy korábban kevésbé ismert értékrend integrálásával, saját nemzeti-konzervatív fordulatának elmélyítésével. Ez a gondolati-ideológiai átrendeződés nem mentes a problémáktól: az egykori liberális vonások elhalványodása a párttal szimpatizáló fiatal generációban ambivalens érzelmeket kelt. De ezen a körön kívül a keresztény-nemzeti gondolatkörhöz való szoros kapcsolódásban a hagyományos jobbközép (ex-MDF, ex-KDNP, stb.) a neofita túlbuzgóság megjelenését is érzékeli. Ebből a szempontból értékelik az Antall-kormány idején elhangzott kijelentéseket, s változatlanul kísérti a pártot az egykor az ő lapjaként elkönyvelt Magyar Narancs, és néhány egykori parlamenti fellépés (trianoni emlékezés, egyházi iskolákkal kapcsolatos kijelentések stb.) árnya.
A történelem úgy hozta, hogy az ezredforduló a jogfolytonos magyar államiság millenniumát is jelenti, s ez egybeesik a rendszerváltozás bő évtizede megindult folyamatának első, döntő fázisát befejező időszakkal. Egyidejűleg került sor valóságos és szimbolikus korszakhatárok átlépésére. A magyar társadalom ünnepei természetesen hatották át egymást, s ez a közhangulatban is érzékelhető volt, bár sem a hivatalból örvendezők, sem a főállású fanyalgók reflexiói ezt nem fejezhették ki, a közérzület átalakulása nehezebben elemezhető, mint az elvben ezt tükröző média közleményei. Az persze igaz, hogy a lakosság számára az inflációs adatok, a reáljövedelem alakulása, a fogyasztási lehetőségek stb. közvetlenül fontosabbnak mutatkoznak az önbecsülésnél, a tradíciókhoz való viszonynál, a spirituális értékek iránti igényeknél. De ezek jelenléte erősen érzékelhető, amiként az is, hogy a társadalom képe egyre nyugodtabb, oldódni látszik az az arcokról-levegőből sugárzó feszültség, ami az utóbbi évtizedet jellemezte. Ezt a változást persze alátámasztja a munkanélküliség csökkenése, a dinamikus GDP- és reáljövedelem-emelkedés, a fogyasztói bizalmi index javulása. Mindez kedvező alapot teremt a további átalakuláshoz, de ennél többet jelent. A társadalom lelki konszolidációja, rehabilitációja is kedvező fordulatot vett, s végső soron bármely kormányzat számára ez lehet a legfontosabb cél, amikor a közvetlen feladatok megoldásakor különféle eszközöket működtet.
Ugyanakkor itt található a jobbközép politika és gondolkodás legfontosabb problémája is. A gazdasági, társadalmi, szellemi élet működtetésében elért sikerek nem feledtethetik el, hogy éppen egy fejlődési szakasz lezárását éljük. Nemcsak az említett történelmi fordulókról van szó, hanem a jelenről, amely a maga módján ugyancsak drámai kihívást jelent. A millenniumi ünnepségek (a nemzetállam születésére emlékezés) idején is tudnunk kell, hogy a nemzetállamok korszaka lezárult. Láthattuk, hogy a nemzeti szuverenitás visszanyerését arra használta mindhárom demokratikusan választott kormány, hogy egy (a történelmi hagyományoknak megfelelő) szövetségi rendszer keretében e szuverenitás jelentős részéről lemondjon. Az ellentmondás feloldása, az új paradigmára épülő nemzetstratégia kialakítása azonban olyan feladat, amely nem köthető választási ciklusokhoz és politikai pártokhoz.



« vissza