Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Szobrászportré írásban

 

Hadik Gyula

 

Unokája kérdezte tőle, mi a csillagképe. Nem tudta. Megállapítottam: skorpió, hirtelen haragú, mérges, ugyanakkor vajszívű, a részletek nagy megfigyelője.
Hadik Gyula Nagykikindán született, 1925-ben. Anyja wagneri alkat volt, operettprimadonna lélekkel, apja nagy kártyás, mulatós. Mikor bátyját büntetésből a spájzba zárták, odasúgta neki, kiabálj hangosabban, akkor hamarabb kiengednek. Ez a jószívűség. Anyja az Új Időket járatta, nem divatlapokat, így a kis Gyula Herczeg Ferenc lapjának illusztrációit lapozgatta háromévesen. Felnőtt korában anyjával beszélgetett Wigelandról, a norvég szobrászról. Anyja felnevetett, hisz ő már régen ismerte az Új Időkből. Ez az emlékezés. Hadik mindenre emlékszik, még óvodástáskájának lakkozott papírjára és a mákoskiflire is, amit vitt benne az óvodába. A felnőttek sokszor elhallgattak, mikor megjelent, erre azt szokta mondani: olyan csönd van, mint a zenében a szünet. Ez a megfigyelés.
A négy elemit Nagykikindán végezte Hadik, majd Szegedre került gimnáziumba. Moziba nem járhattak, de a kis Gyula elszökött, és egy remek filmet látott Kisfaludy Stróbl Zsigmondról, akihez éppen Molnár Ferenc ment modellt állni. Óriási hatással volt Hadikra az egész, de csak később kezdett mintázni. Kedvenc történetem az, mikor dr. Bíró művészettörténész Benozzo Gozzoli Három királyok című képét mutatta, a kis Hadik megkérdezte: nem hasonlít ez Molnár C. Pálhoz? A Délibábban Molnár C. képeket is látott. Gondolom, a tanár nem örült a kínos kérdésnek, de biztosan örült a jó szemű gyereknek. Ez a jószeműség.
A háború alatt Hadik feljött Pestre, és beiratkozott a jogra, hogy ne vigyék el katonának. Kóborolt az országban, Szombathelyen agyagot bányászott, amiből megcsinálta első fejét, amihez már vázat is készített. Aztán mégsem a jogra járt, hanem a bölcsészkarra, Gerevich és Genthon tanították. Saját bevallása szerint a művészettörténetet azért tanulta, mert túlságosan ösztönösnek érezte magát. Ezt az ösztönösséget akarta jobban megérteni és tudatosítani. A főiskola előtt egy szabadiskolába akart járni, be is fizette a tandíjat, de azt a tanárok elitták. Nem lett semmi a szabadiskolából, de itt találkozott Andrássy Kurtával, aki megígérte, hogy foglalkozik vele. Mindjárt elé tett egy gipszfejet, hogy rajzolja. Egy másik alkalommal egyszer csak megérkezett egy kis ember baltával, és a nyelével korrigálni kezdte Hadik agyagfejét, majd kifelé azt mormogta: nem azt kell csinálni, amit már egyszer megrágott valaki. A kis ember Medgyessy volt. Ez a szerencsés találkozások ideje. Devich Sándor, a zenész Devich testvérek apja, rajztanára volt, majd a Szépművészeti Múzeum restaurátora lett. Ő mutatta meg Hadiknak a könyvtárat és a nagy gipszmásolatokat, amik azóta eltűntek. A Colleoni és a Gattamelata teljes posztamenssel együtt állt ott. Hadik nagyon szerette őket. Andrássy Kurta műtermében ismerkedett meg László Fülöppel, akit festő Stróblnak neveztek. A közelben dolgoztak Zala, Ligeti, Lányi. A Képzőművészeti Főiskola két évéről (1947–49) Hadik csak annyit mondott, hogy aki nem ordított a csordával, az rosszul járt. Ő undorodott a csordaszellemtől, ösztönös nemessége folytán. Mikor harmadévre be akart iratkozni, indok nélkül kitették. Akkor még elment a diákbizottságba kérdezősködni, meg Stróblhoz, a mesterhez, aki csak ennyit tudott mondani: fiam, ami itt zajlik, az borzasztó.
Hadiknak állást kellett szereznie, mert akkoriban, ha három hétig nem helyezkedett el valahová, kényszermunkára vihették. Egy erdővel álcázott fegyverüzemben dolgozott, ahol öt év után hűségigazolást kapott, mert ott annyi időt senki sem bírt ki, holott 2500 ember dolgozott. Lassan villanyszerelő szakmunkássá fejlesztette magát. Így többet lehetett otthon, restaurálhatott, vagy bedolgozhatott az Alap Stúdióba.
1963-ban volt először Nyugaton, egy nagy német–francia–holland–belga–olasz–osztrák–svájci úton, ekkor 38 éves volt. Addigi tudását próbálta összehasonlítani a valósággal. Későn volt már ez, vagy nem volt még későn, örök kérdés marad.
1956-ban hároméves gyerekének vásárolt ajándékot egy játékboltban, ekkor találkozott Vígh Tamással, aki gipszöntési és faragási munkákat ajánlott fel neki. Később Martsa Istvánnak dolgozott 1960-tól 1978-ig, húsz szobor felnagyítását, gipszöntését, faragását végezte el.
Mindezek után rákérdeztem: te magadnak mit csináltál, Gyula, mikor és hogyan? Mindig a mások munkáját csináltad, mint egy egyiptomi rabszolga, hogy bírtad ezt? Gondolom, nehezen. Erre nem válaszolt, tovább mesélt. Először kis ólomfejeket csinált írókról. Az ólom volt a legolcsóbb: gipsznegatívba beleönteni a házilag olvasztott ólmot, és kész. Aztán jöttek a kiállítások Jánossy Ferenccel, Pirchala Imrével. Első köztéri munkája Julianus barát, amit 73-ban tervezett és 83-ban állítottak fel. Kerényi már golgotákat csinálhatott ebben az időben. Mások ilyeneket mondtak Hadiknak: én modern szobrász vagyok, minek menjek a Louvre-ba! Ez a két oldalról történő bekerítés. Merre menekültél, Gyula?! Egy másik történet ad választ. Feleségével festette a lakást, egyik kezében ecset, másikban festékesvödör, miközben a létra megcsúszott. Ő sem az ecsetet, sem a vödröt el nem engedte, így ráesett a lecsúszó létrára. Hadik nem enged el semmit magától, nem menekül sehová…
Egy másik mese a véletlenekről szólt. Cèzanne időnként kidobálta képeit az ablakon, egy-egy kép fennakadt a fákon. Egy év múlva megnézte a messzelátójával: nem is olyan rossz, mondta, és tovább kezdte festeni a képet.
Ki számított a két világháború között szobrásznak, kérdeztem. Vass Viktor, Stróbl Zsigmond, Sidló, Szentgyörgyi, Bory. A fiatalok közül Boda, Borbereki, Grantner, Antal Károly, Búza Barna, Turáni Kovács László, Szabó Iván, Medgyessy, Pátzay. A 30-as években két tábor uralkodott, az egyik Medgyessy körül csoportosult, a másik Somogyi és Kerényi körül, akikért Pátzay vállalt felelősséget. (Pátzay még börtönben is volt Ferenczy Noémi helyett, Noémi munkásmozgalmi ügyei miatt.) Pátzay még az én főiskolás időmben is (1963–67) próbált korrigálni Somogyinak. A mester nem szólt, inkább hozzánk menekült.
A lassúságról szóló történet Maillol-lal kapcsolatos. 10 év különbséggel állította ki az Asszony collier-val és az Asszony collier nélkül-t, ami teljesen egyforma volt. Maillol szeretett sokáig dolgozni egy témán, mondta Hadik. Miskolcon, a Torzó kiállításon egy kolléga csak úgy odatett néhány gipsznegatívot, ami egy élő testről vett le… A modernség is lehet unalmas, ha kifogyunk az ötletekből, mormolja Gyula.
A fiataloknak egy ötlet köré csoportosul az életműve! Látszatra könnyebb nekik, de a szellemet beletenni a műbe ma sem egyszerű! Ma minden néző azt mondja: ezt én is meg tudom csinálni, így érzik magukat közel a műhöz. A régi néző tisztelte a művészben azt, amit ő nem tudott megcsinálni. Jó volt ez, vagy rossz, nem tudjuk pontosan, sóhajt Gyula. Laborcz úgy fogalmazta meg a modern művészt: ha rááldozza az életét a művészetre, az se baj, ha rossz. Bernáth nem szerette a bolond művészeket, Van Goghot elismerte, de Csontvárynak csak három képét tudta elfogadni…
Hadik Gyula normális, egészséges ember. Nyugatról visszanézve látta, a magyar művészet nem jó helyen toporog. A szocreál!… Frissnek és valódinak kell lenni, gondolta, nem ügyes iparosnak. Kiválasztott néhány jó magyar művészt, és portrékat csinált róluk: Adyról, Csontváryról, Medgyessyről, Csokonairól, Berzsenyiről, Balassiról, Mikszáthról. Jánossy Ferenc hazajőve külföldről, azt mesélte, ha honvágya volt, kiment az erdőbe, mert az erdő mindenhol egyforma. Hadiknak a jó művészet ez az erdő.
Egy sorsszerű villámcsapás kidöntött egy fát, amiből Hadik őskori bálványokat kezdett faragni baltával, ahogy azt régen szokták. Baselitzet emlegetem, őt nem szereti. Amit Mesteroviè csinált fából, az márványszerű. A Hadik-szobrok aránya a született és a stúdiumok segítségével keletkezett arányérzékből tevődik össze. Nagyot nevettünk azon, mely korban hányszor fért bele a fej a testbe: hatszor, hétszer, nyolcszor. Az ősbálványok feje talán négyszer fér testükbe… A szobrok festéséről szólva vitába keveredtünk, vajon az óvó szándék vagy a szuggesztivitás növelése a fontosabb. A szuggesztivitásról töprengve újabb mesét hallottam: Daidalosz megmintázta Héraklész mellszobrát. Héraklész, aki megfojtott egy oroszlánt, legyőzte Hydrát, a háromfejű Cerberust láncra fűzve szelídítette meg, zavarba jött saját szobra láttán, és köveket kezdett felé dobálni… Hadikot a kertben talált fa először korpuszra emlékeztette, majd Philemonná alakult munka közben. Gondolta: ha Csontvárynak lehet a Magányos cédrus az önportréja, akkor neki is lehet az a Philemon, tizenöt éve él egyedül, szeretett felesége nélkül. Ifjúsága fekete színeit és a művészet égkék színét együtt akarta látni szobrán.
A portrékról való beszélgetésben derült ki, milyen mély és pontos Hadik látása. Nagy Balogh és Rembrandt olyan mélységeket tárt fel, amit kevesen. Rubens pontosan kiszámította, mennyibe került az ő munkája, mennyibe került a segédeké. Igaz, saját segédmunkáját kicsit többre értékelte, de még így is korrekt számításokat végzett. Rilke hiába imádta Rodint, Rodin mégis kidobta, mert szerinte nem dolgozott eleget, mint titkár… Hadik nem Rubens, hanem az, aki megfestette a képet és aztán Rubens aláírta. Nagy Balogh, aki az egész napos kubikolás után hazament, és akkor kezdett festeni, művészettel foglalkozni.
Hogyan bírta ki Hadik Gyula a főiskoláról való elutasítást, a fegyvergyárat, a villanyszerelést, a gipszöntéseket és a szobornagyításokat másoknak? Mennyi nagynak kikiáltott embernek segített reggeltől estig? Hogyan bírta ki azt, hogy nem vett részt semmi disznóságban, inkább vállalta az ismeretlenséget, mint az etikátlanságot? Sugárzó személyisége minden eszköz nélkül tanítja az etikát. Kicsit jobban szereti a szépet, mint a csúnyát, ez már a korával jár, de kicsit jobban szereti az őszinte embereket, mint a nem őszintéket. Élete legfőbb célja az etikusság és a szeretet, amit nagyon nehéz összeegyeztetni, mert hiába szeret valakit, ha az nem etikus, akkor nem barátkozik vele. Viszont, ha valaki etikus, ami egyre ritkább manapság, akkor automatikusan szereti, mert tudja, hogy szeretnie kell. Ezt súgják ösztönei, amire nagyon büszke.
Hadik Gyula mostanában álmodott valami olyat, hogy csak apró részletekre emlékszik, semmi nagy dologra, és ettől úgy megijedt, úgy felélénkült, hogy azóta egyfolytában nagy dolgokról gondolkodik.



« vissza