Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Történelemmentes tudat

Koffeinmentes kávé, alkoholmentes sör, cukormentes kóla, történelemmentes tudat. Light, ahogy az angol mondja. Valami ilyesmi jutott eszembe, amikor Török Ferenc Moszkva tér című filmjének tapsoltam a 32. Magyar Játékfilmszemle vetítésén. Tapsoltam igen, sokadmagammal, mert valami nagyon szokatlant láttam. Könnyed és őszinte film a Moszkva tér. Minimalista, mondhatnám, de épp az az érdekes, hogy semmiféle trendbe nem illeszkedik. Egyszerű történet, ami valahogy mégis fogva tart.
Véletlen, hogy éppen akkor néztem meg újra a filmet s akadt meg a tekintetem a főcímlistán Simó Sándornak, a Hunnia Filmstúdió vezetőjének nevén, amikor halálhírét közölték. Simónak még erre is volt energiája, hogy ilyen kétesélyes dologgal bíbelődjék, mint egy főiskolai vizsgafilm nagyjátékfilmmé küzdése.
Alighanem ő volt az utolsó, aki a fiatalok pályakezdését szívügyének tekintette. Aki csalhatatlanul megszimatolta a tehetséget, érkezzék bármilyen irányból. Nagyon eltérő karaktereket menedzselt, Szőke Andrástól Salamon Andráson át Török Ferencig, hogy csak az utóbbi évtized felfedezéseiről beszéljek.
Simó kevés, de jelentékeny filmet rendezett (Szemüvegesek, Apám néhány boldog éve, Franciska vasárnapja), de életművének szerves része volt stúdióvezetői tevékenysége is: ma producernek neveznék. Pedig egy jó stúdióvezető több volt, mint a producer. Simó halálával már nem vezet senki stúdiót, műhelyt többé úgy, ahogy azt Újhelyi Szilárd, Nemeskürty István, Köllő Miklós vagy Dárday István. Hiszen a film ma nem ügy, hanem produkció. Török Ferencnek szerencséje volt, hogy még összetalálkozhatott Simóval.
Vajon mit látott meg az ezredváltás korának mozidivatjától annyira idegen, semmi kis történetben a sokat megélt mester? Mert a rendszerváltás nevezetes évében, 1989 áprilisában épp 18 éves Petya történetében nincs semmi különös. A Moszkva térről induló enyhén rizikós házibulik, érettségi vizsga némi üzemzavarral (mert kiszivárogtak a tételek), még rossz minőségű kazettákon másolt pornófilmek, de mégis hamvas diákszerelem. Ezek töltik ki a főszereplő életét. Az sem zavarja különösebben, hogy születésnapjára a nagyapjától rámaradt felhúzós svájci órát kapja, míg van olyan osztálytársa, aki Porschéval furikázik.
Mégis, ez a szimpla élethelyzet képes visszaadni, visszahozni a rendszerváltás évét, éveit, mert bár az annalesekbe 1989 került be a fordulat éve-ként, a nyolcvanas évek, kiváltképp a második felük, már a változás, és talán nem is elsősorban a rendszer változásának évei voltak. Legfeljebb nem tudtunk erről: úgy, ahogy azt az akkori fiatalok, a mai harmincévesek megélték. Benne van, bár szó nem esik róla, apáik, nagyapáik történelemből – háborúkból, forradalmakból – szőtt világának teljes elutasítása. Számukra a történelem legfeljebb érettségi tétel, de az is csökkentett számban, mert kiderült, hogy a történelemkönyv valóságtartalma sem százszázalékos. Ebből a generációból már a vadkapitalizmus gyermekei kerültek elő, főleg, azok közül, akik jó helyre születtek.
A film kevés eszközzel, félreérthetetlenül, de nem didaktikusan jelzi, hogy a rendszer a társadalom egy része számára már 1989 előtt megváltozott: anyagi vagy kapcsolati tőke formájában. (autókereskedő apuka, a Sorbonne-on tanulás esélye).
A változás a leginkább felkészületlenül talán a nagyszülők korosztályát érte. Nagy Imre és társai temetésének napján még főzni is elfelejt Petya nagyanyja. A televíziót nézve megél valamit, amiről unokájának fogalma sincs. Nemcsak azért, mert a történelemkönyvek valóságtartalma megkérdőjelezhető, mert ők születtek bár 1971-ben, az egypólusú világ gyermekei. Ők végképp nem hihettek abban, amiben már a szüleik sem. A fényévnyi távolságot, amely ezt a generációt elődeitől elválasztja, pontosan fejezi ki az a jelenet, amelyben szerelme, Zsófi, közli Petyával, hogy kihagyja a felvételit, mert a Sorbonne-ra fog járni. Csak annyit mond az ámuló fiúnak, hogy miért, te itt maradnál? E generáció számára az itt élned, halnod kell imperatívusza már kétségbe vonható. Nem is értik a kérdést, amely apáik, nagyapáik számára a legfontosabb választás volt. Egy hamisított vonatjegy, és övék a világ Bécstől Amszterdamig, sőt tovább. Petya ugyan hazajön Párizsból, ahová Zsófi után ment, mert megérzi, hogy baj van a nagyanyjával. De, mint azt az epilógusból megtudjuk, a többiek nem sietnek haza. Miért is, amikor itt még csak gyerekcipőben jár a kapitalizmus, az igazihoz képest csak szánalmas másolat.
Vártuk, évek óta vártuk a filmet, a filmeket, amelyek megmutatják, mi is történt valójában velünk abban a különös, elvarázsolt évben. De a filmek – Fekete Ibolya Bolse Vitáját kivéve – nem foglalkoztak a rendszerváltással. Következményei, különösen az elszabadult kriminalizáció fel-feltünedeztek a filmvásznon, de hogy valójában ki mit élt át és hogyan, arról nem sok szó esett. A Bolse Vitát a Kádár-korszakot tudatosan megélő rendező a szabadság bűvöletében készítette, s a film szükségképpen tükrözi a kor mámorát, s a szabadság utáni vágyat.
A Moszkva tér visszafogottan, könnyedén, pici humorral egy másik nemzedék életérzését szólaltatja meg. Azét, amelynek 1989-ben legnagyobb élménye legfeljebb a bilincses iskolák pusztulása volt, nem lévén átélhető tudása másfajta bilincsekről. Török Ferenc tud mesélni, földhözragadtan is, s a filmkészítés sem okoz neki különösebb nehézséget. Színészei is kitűnőek, talán Pápai Erzsi nagymamáját lehet kiemelni, aki teljes életet, sorsot mutat meg néhány jelenetben. Ami feltétlenül megkülönbözteti a korábbi idők hazai pályakezdőitől, az a könnyedség, elfogulatlanság: nem akar tíz filmre valót belezsúfolni első filmjébe. Ennek oka vélhetően az, hogy nem kellett évtizedeket várnia a debütálásra.
Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a Moszkva téren is sikere lesz-e a Moszkva térnek? A plázákban mozizó fiatalok is értékelik-e Török természetességét, őszinteségét? Biztató, hogy a februári filmszemlén nemcsak a legjobb első filmnek járó díjat, de a közönség díját is megkapta.



« vissza