Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az ábrázolás ábrázolása

Ha a képzőművészetre gondolunk, meglehetősen ritka, hogy a sport, pláne a futball művészi téma legyen. Kicsit el is gondolkodik az ember: vajon mi történt itt, hogy az egykor oly megbecsült, köztiszteletnek örvendő testkultúra ma alig találja helyét a művészet berkeiben. Kiveszett, elpárolgott volna belőle mindaz, ami nemessé tette, és korunkkal együtt mára talán kommersszé, alantassá vált?
Az első pillanatban fel sem tűnik az embernek, hogy Türk Péter grafikáin focistákat lát. A ceruzarajzok fonalszerű, sűrű hálói cseppet sem emlékeztetnek a férfias sportág harcos elemeire. Pedig, ha jobban odafigyel a néző, különbséget téve vonal és vonal közt, lassan alakok rajzolódnak ki, majd különböző mozgásfázisok válnak szét, míg végül felbukkan maga a sportszer is, az ide-oda pattogó labda.
A grafikák sportújságból felnagyított fotók papírlapra vetítésével és átrajzolásával készülnek. Nem ritka, hogy egy lapon akár 10–15 fotó is összesűrűsödik. Persze, a jelenetek alkalmazása nem tetszőleges pillanatok véletlenszerű halmozását jelenti, hanem minden esetben egy viszonylag jól behatárolható mozdulat, azaz a téma, a test test elleni küzdelem variánsait ábrázolja a művész. Az egymásra rajzolt alakzatok nem esetleges halmozás eredményei, hanem gondosan átválogatott fotóanyag felhasználásával születnek. Ezért aztán nem is meglepő, hogy a létrejövő kompozíciók összhatásukban mindig zárt egységet alkotnak, miközben a fotók eredeti témája is a felismerhetőség határain belül marad.
A grafikák körvonalai legtöbbször egyetlen mozdulat kikockázott mozgásfázisaira emlékeztetnek; mintha az átrajzolás elemei egyetlen fotósorozat darabjaiból származnának, egyazon időben, egy vagy két játékossal. A változatosságban rejlő azonosság így éppen azokat a vonásokat emeli ki a játékból, melyek annak szabályaiból, törvényszerűségeiből fakadnak. Ki gondolná, hogy egy olyan sokoldalú sportág, mint a labdarúgás mozgásszabadsága is viszonylag jól behatárolt? Szabályai jól látható törvényszerűségekre redukálják a játékosok mozdulatait, épp ez eredményezi az egyes rajzolatok rokonságát és hasonlóságát. A fázis-sorozatok képzete, élménye is ezért merülhet fel a nézőben.
Hasonló problémával Türk már korábban is foglalkozott. 1995-től több sorozatot készített az átrajzolás technikával. Kezdetben Hogart Aranyifjú sorozatával, később Cézanne-, Chardin-csendéletek egymásra rajzolásával kísérletezett. Az úgynevezett Chardin-naplón – mely tíznél több grafikát foglal magába – ceruza helyett még tussal dolgozott. A ceruzánál egységesebb, homogén tónushatású rajzokon az általa feleslegesnek minősített részleteket fedőfestékkel szedte vissza. Az így létrejött kompozíciók, akárcsak a focistáknál, egy jól körülhatárolható sémát mutatnak, mely a csendéletek horizontális szerkesztése nyomán leginkább tájképekre emlékeztet. Emellett a csendélet műfajában rejlő – a futballnál változatosabb – lehetőségekből születő kompozíció szinte felismerhetetlenné teszi a grafika valódi témáját, a Chardin- és Cézanne-csendéleteket.
A Hogart-sorozat tanulsága művészettörténeti vonatkozásokat is rejt magában. A főként zárt, perspektivikus terekben játszódó Aranyifjú epizódok egymásra vetített képeiből születő grafikák a megtévesztésig emlékeztetnek a futurizmus dinamikus, lendületes térképzési sémáira. E Türk-grafikák áttanulmányozása során még inkább világossá válik: a futuristák művészi programja leginkább a mennyiségi fokozás eszközét alkalmazta. Türk grafikáin a sok egyediből egy általánosabb épül fel, mely magába sűríti az esetlegességek széles spektrumát. Az átrajzolás additív módszere egy új önálló egységet teremt, mely az eseti jelenségek eredménye. Ez a problémakör korábban is foglalkoztatta a művészt. A 70-es években készült arcképeit kicsinyített portrék raszterszerű alkalmazásával hozta létre. A sok kicsi egy addig nem létező portré vizuális alapját képezte. Igaz, ennek a fokozásnak akkor még politikai éle is volt, mára ez a szándék már alapvetően módosult.
Türk a tapasztalással, az empíria lehetőségeivel és metodikájával foglalkozik. A külvilágot az érzékszervek útján szerzett tapasztalat felől közelítve kutatja nemcsak a látás természetét, hanem a látvány szellemi dimenzióit is. Az évek során többféle egyéni módszert dolgozott ki, például fotogram-készítés lyukprojektorral, láthatatlan írásnyomok előhívása porfestékkel stb. a kép keletkezési folyamatának vizsgálatára. Most kiállított munkái a leltározás kimerítő és akkurátus módszerével kapcsolódnak a fenti művészi kérdéskörbe. A magas fokú precizitást, nem kevesebb időt és türelmet igénylő eljárás Türk szinte panteisztikus gondolkodását, az élet jelenségeinek, apró – sokak számára fel se tűnő – mozzanatainak szeretetét, megbecsülését tükrözi. Ez a különös, jellemző rácsodálkozás és érzékenység jellemzi munkáit, még ha megoldásai sokszor száraznak és szikárnak is tűnnek. Ennek oka inkább a kép természetének és az ábrázolás létrejöttének belső viszonyából fakad, mely mind ez ideig Türk életművének központi kérdését alkotta.
A labdarúgás művészi szempontból látszólag érdektelen témáját is óriási belefeledkezéssel és odaadással dolgozza fel. A türelmes átrajzolás mennyiségi fokozása egy ponton túl megszünteti a kép és az ábrázolás között meglévő viszony egyértelműségét, szabadabb teret engedve a rajzolatok kusza, de mégis felismerhető játékának. Végül azt vesszük észre, hogy a játékkal feltáruló lehetőségek valami egészen másra utalnak. Lehetőséget nyújtanak az egyedi mögött megbúvó általános; a profán dolgok mögött meghúzódó szépségek felfedezésére is. Türk az ábrázolás ábrázolásával képes olyan viszonyt teremteni, mely szétfeszíti a rögzült társítások szűk csatornáit, szélesebb mederbe terelve a gondolatok folyását. Fantáziával, élménnyel tölti fel a hétköznapok jelentéktelen történéseit – a maga alázatával és szerény eszközeivel. Kerülve a szenzációt és a felhajtást, helyettük olyan eszközökhöz folyamodik, melyek spontaneitásukban, kéznél levő egyszerűségükben a képteremtés elemi lehetőségeit aknázzák ki.
A futball visszanyeri szépségét, átnemesesül és valami olyan tartalommal egészül ki, mely bár a sport presztízsét visszaállítani ugyan nem képes, de tiszta és átgondolt mondandójával újszerű viszonyt teremt napjaink profán világával. Visszalop valamit abból a megbecsülésből, amely egykoron a sporttal, a testkultúrával együtt járt. Persze annak csak szellemi oldalát erősítve: a lélek megmenekül, míg a testnek még várni kell.
Türk Péter kiállítása (2001. október 26. – december 5.) Pintér Sonja Galéria



« vissza