Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Liberális kapitalizmus vagy szociáldemokrácia?

Gazdasági rendszerünk megvitatásában és alakításában részt kell vennünk, hiszen az a célunk, hogy a lehető legtöbb ember életminőségén javítsunk. Először is arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy e cél megvalósítására melyik rendszer a legalkalmasabb – a legkevesebb mellékhatással. A tervutasításos gazdaságot soha nem tekintettük járható útnak. A legrosszabb rendszerek közé tartozott, akár a gazdaság fejlődését, akár az emberek életszínvonalát vizsgáljuk. Végül össze is omlott.
De vajon szükségképpen azt jelenti-e a tervutasításos rendszer összeomlása, hogy a liberális kapitalizmus az egyedüli lehetőség? S voltaképpen miféle kapitalizmusról beszélünk? Nyilvánvaló, hogy gazdasági rendszerünk egy fejlődési folyamat eredménye, s átalakulása ma is folytatódik. A kapitalizmus ma világszerte más kapitalizmus, mint amilyenben nagyszüleink vagy akár a szüleink éltek. Most tehát – Fukuyama szavait némiképp módosítva – a gazdaságtörténet végéhez értünk volna? Vagy ez is csak egy szakasza a gazdasági fejlődésnek, amely a kapitalizmust éppúgy el fogja törölni majd, mint ahogy a megelőző gazdasági rendszereket eltörölte? Kapitalizmus lesz vajon az út végén, vagy átalakul a kapitalizmus valamiféle szociáldemokráciává, szociáldemokrata és kapitalista összetevők elegyévé? S végül: ezekhez az átalakulásokhoz miképp lehet haladó politikai oldalról viszonyulni?
A világban való tevékenységünket a világról való gondolkozásunk határozza meg. Azt mondjuk, hogy szeretnénk a világot bizonyos vonatkozásokban jobbá tenni. Ám sok tekintetben még a régi világhoz illő, elavult beidegződések szerint gondolkodunk. Miként a modern forradalmároknak talán legnagyobbika, Abraham Lincoln mondta: Ügyünk új, ezért magunknak is új módon kell gondolkodnunk. Ki kell szabadulnunk a múlt dogmáinak bűvköréből. Csakhogy Lincoln jelentős történelmi gondolkodó volt. A dogmák bűvköréből való szabadulás nem jelenti azt, hogy egyszersmind a történelemből is kibújhatunk. A bennünket bűvkörükben tartó eszmék közül való a kapitalizmus kivételes voltának, sőt történelemfölöttiségének gondolata, s ezzel párhuzamosan a kapitalizmus világraszóló győzelmének eszméje. Eszerint mivel az Egyesült Államok – Európától, Ázsiától, Afrikától és Latin-Amerikától eltérően – a szocializmustól mentes történelmi pályán fejlődött, a kommunizmus összeomlása után immár semmi nem állhatja útját az egész világra való kiterjedésének. Másfelől viszont ott van az a régi leninista elképzelés, miszerint a szocializmus lényegében azonos az állami tulajdon, a vezető párt és a központi irányítás különböző, esetenként talán letompított változataival.
A kapitalizmus tehát felülkerekedett, elsöpörte elődeit, sőt önjelölt utódait is. Ez a legszabadabb s legeredményesebb gazdasági rendszer, amelyet az emberiség valaha is létrehozott.
Piaci rendszerben az emberi jogokat meghatározza és korlátozza a tulajdonjog, s a kapitalizmus történelmi fejlődésével nemcsak a jövedelmek, hanem a társadalmi osztályok is mindinkább eltávolodnak egymástól. A fejlődés feltételeként a szabadság és hatékonyság szembekerül az egyenlőséggel és a méltányossággal.
A szociáldemokrácia elemei szerintem a következők:
– A piac társadalmilag számon kérhető és felelős.
– A piaci magatartást és következményeit szabályozza, módosítja, orvosolja vagy helyettesíti a politikailag meghatározott szociálpolitika, vagyis az a szféra, melynek alapelve az egy ember – egy szavazat, nem pedig az egy dollár – egy szavazat.
– A verseny kiegészíti és módosítja az osztó igazságosságát. A dolgozó nemcsak termelési tényező, hanem állampolgár, a munka ösztönzése pozitív, nemcsak negatív.
– Az emberi jogok átformálják és mindinkább meghatározzák a tulajdonjogokat.
– A társadalom meghatározó tekintélyének szerepében az állampolgári társas érdekeltség mindinkább átformálja a tulajdonosi érdekeltséget.
– A merőben egyéni nyereséget szolgáló magánbefektetést kiegészíti a társadalmi szükségleteket szolgáló közösségi befektetés.
– A magánbefektetést a társadalmi célú közbefektetés átirányítja, kiegészíti, illetve pótolja.
– Növekvőben van a non-profit szektor, valamint a szociális ellátásra, a politikaformálásra, a szükségletek szolgálására, sőt új szükségletek kialakítására irányuló kereső tevékenység.
– A szabadságot és az egyenlőséget, a szabadságot és a hatékonyságot, az egyenlőséget és az igazságosságot a fejlődés feltételeinek tekintjük, nem pedig egymás ellen ható, egymást kizáró tényezőknek.
A nyugati társadalom a huszadik században párhuzamosan haladt ezen a két vonalon. A huszadik század eleje óta, amikor az amerikai és a nyugat-európai kapitalizmus korporatív szakasza elkezdődött, a társadalom fejlődésében a kapitalizmus ötvöződik a szociáldemokráciával. A kettő összefonódik. Maga a nagyvállalat is ezt az ötvöződést jeleníti meg – nem holmi elpusztítandó kapitalista szörny, hanem demokratikus, szocializáló erőforrás.
Első helyen az emberek – hangzott Bill Clinton választási kampányának jelszava. Ez a mondat nagyon jól megjeleníti a kapitalizmus és a szociáldemokrácia ötvözetét: hogy a befektetés növekedésének és lehetőségeinek legfőbb forrása és piaca az ember, hogy az emberi jogokat és az emberi fejlődést illeti az elsőbbség, kivált az új, technológiai érában. Kifejezi azt a gondolatot, hogy a nagyvállalat mint emberi társulás nem kapitalista ellenség, hanem szociális erőforrás lehet. Magában foglalja azt az igényt, hogy legyen a jólét mindenki számára akadálytalanul elérhető. Megjeleníti a határok felismerésének és elismerésének igényét, hogy gátat vessünk az erőforrások, a környezet és az anyagi javak helytelen, tékozló és igazságtalan használatának. Magába sűríti egy olyan közerkölcs megteremtésének eszméjét, amely egyszerre fogja át a munka, a közszolgálat, valamint a személyi jogok és felelősségek szféráját.
Egyszóval: modern világunk egyaránt terméke a kapitalizmusnak és a szociáldemokráciának, a történelem két nagy társadalmi mozgalmának, a tulajdonviszonyok és az általános társadalmi viszonyok, s egyszersmind a hatalom és az irányítás kétféle formájának. Ideje megszabadulnunk attól az eszmétől, hogy ez a kettő egyszerűen szemben áll egymással, kölcsönösen kizárja egymást, vagy egymás után következik. Akár tetszik, akár nem, fel kell ismernünk, hogy történelmileg a kettő egymásba kapcsolódik, egymást metszi, összefonódik, összeütközésükben is egymást kiegészítik, és kölcsönösen szükségük van egymásra. E felismerés birtokában új módon kezdhetünk majd gondolkodni, túlléphetünk a kapitalizmus és szocializmus elavult, merev kategóriáin, s megteremthetjük az eszmék és programok újfajta szintézisét, ami szükséges és kívánatos ahhoz, hogy érdemben vehessük ki a részünket a ránk virradt új történelmi korszak feladatainak megoldásából.
Végső soron elmondhatjuk, hogy a modern világ fejlődésének nagy előmozdító ereje volt a liberális – vagy ha jobban tetszik: szociális – kapitalisták szövetsége a liberális szociáldemokratákkal. Az utóbbi évek sokat emlegetett pangása e szövetség átmeneti gyengülését, sok esetben megbomlását jelezte.

A közgazdászok tudják?

Gyakran úgy tetszik, mintha az új kelet-közép-európai demokráciákról folytatott viták soha nem akarnának véget érni. Ez azt mutatja, hogy az eltérő nézetek mögött a legkülönbözőbb szempontok rejlenek, és azoktól függ, hogy a vita egyes résztvevői mit tartanak fontosnak, és miről hajlamosak megfeledkezni.
A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy a politikai demokrácia lényegi elemét alkotják az egymással versenyző pártok részvételével zajló szabad választások, amelyeknek eredménye egészében véve a választók akaratát tükrözi, és lehetővé teszi, hogy a győztesek elfoglalják a vezető kormányzati pozíciók többségét. Egyesek minden olyan országot demokratikusnak tartanak, amely ezeknek a kritériumoknak megfelel, mások viszont további feltételeket szabnának, például arra is kíváncsiak, hogy a választások győztesei valódi hatalom birtokába jutnak-e, avagy vannak-e olyan fontos tisztségek, amelyeket nem választások útján töltenek be, illetve nincsenek alávetve választott hatóságok ellenőrzésének.
Vannak továbbá, akik a választások korrektségének megítéléséhez nemcsak a szavazatszámlálás tisztességes voltát vennék figyelembe, hanem a tájékoztatóeszközök használatát és a választói névjegyzék összeállításának módját is megvizsgálnák. A politikai demokráciának még viszonylag kevés tényezőre kiterjedő meghatározása esetén is lehet vitatkozni azon, hogy egy adott országot valóban demokráciának lehet-e minősíteni, vagy sem.
A demokrácia több tényezőre kiterjedő meghatározásának képviselői még szigorúbb kritériumokat alkalmaznak. Középtájon vannak azok, akik bár a társadalmi-gazdasági méltányosságra vonatkozó megfontolásokat nem vonnák bele a demokrácia meghatározásába, ám bizonyos, a korlátozottabb definíciók esetében figyelmen kívül hagyott tényezőket megfontolandónak tartanak – elsősorban az állampolgári jogok érvényesülésének és a jogrend hatékonyságának mértékét. E nézet alapján súlyos kétségek támaszthatók az államberendezés demokratikus jellege iránt egy olyan országban, ahol a lakosságnak csak bizonyos töredéke élvezi a formailag demokratikus alkotmányban biztosított jogokat és garanciákat.
A demokráciáról alkotott definíciók sokfélesége és a megbízható politikai tanácsadás korlátozott lehetőségei okozhatják, hogy a politikatudomány részben háttérbe szorult bizonyos közgazdászok nézeteivel szemben. Az utóbbiak a maguk szakterületén folytatott tudományos kutatásokból több-kevesebb egzaktsággal leszűrt eszmékre hagyatkozva – s gyakran nemzetközi bankokból startolva – nagyon is készségesen megmondják az új demokráciák kormányainak, hogy mi is a teendő.
Ne legyünk igazságtalanok: ezek a közgazdászok valóban meg tudták mutatni, hogy miképpen lehet csökkenteni az inflációt, vagy mérsékelni a költségvetési és a fizetési mérlegek hiányát. Csak azt nem tudják, és erre nézve egymással sem tudnak megegyezni, hogy miképp lehetne az ilyen rövid távú eredményeket ugródeszkaként használni a tartós fejlődés érdekében. Ráadásul az effajta nézetek legfőbb intézményi támogatói, élükön a Világbankkal, maguk is kezdik már észrevenni, hogy a gazdasági szabályozásra vonatkozó előírásaik milyen negatív következményeket vontak maguk után egyes országok fejlődésére nézve. A Világbank által elrendelt reformok például számos országban az állam kizsigerelését eredményezték, ami előreláthatóan kedvezőtlenül befolyásolja a hosszú távú gazdasági fejlődést.
Bár a társadalmi méltányosság kérdései mindinkább előtérbe kerülnek, nem sok elképzelés van arról, hogy az új demokráciák hátrányos helyzetű rétegein – amelyek gyakran a lakosság riasztóan nagy százalékát teszik ki – miképp lehetne hatékonyan s egyszersmind a társadalmi kirekesztés fokozása nélkül segíteni. Még kevésbé tudjuk, miképp lehetne segíteni a szegényeken anélkül, hogy ellenségessé tennénk a társadalom jobban szervezett és politikailag befolyásos rétegeit, amelyek gyakran – és joggal – a maguk helyzetét sem érzik sokkal szerencsésebbnek.
Az elkövetkező évek nagy feladata lesz, hogy ezeket a veszélyeket kimutassuk, fejlődésüket leírjuk, a kialakuló politikai egységeket definiáljuk, azon a nem túl sokatmondó megállapításon túl, hogy felemások, és időben mozgósítsuk a hazai és nemzetközi erőfeszítéseket az antidemokratikus tendenciák megfordítására. Ehhez igen nagy szükségünk van a valóban létező demokráciák kifinomultabb tipológiájára és elméletére.
Csábítónak tűnhet, de mégis körkörös okoskodás lenne a válság eredetét a piac megzavarásában keresni. Való igaz, hogy egy ország korlátozhatja a piaci válságot, ha nem követ rövid távú, gyors sikerre törekvő gazdaság- és pénzügypolitikát. Ám a történelem nem igazolja azt a vélekedést, hogy a szabályozatlan piac nem omolhat össze. Inkább azt sugallja, hogy a szabályozott piac működőképes. Az amerikai pénzpiac például a legnagyobb, legbonyolultabb, leghatásosabb tőkepiac a világon, s immár több mint hetven éve az. Viszonylag stabil árairól és meglehetősen ésszerű ügyleteiről híres. Ez nagyrészt a szigorú szabályozásnak köszönhető, a résztvevők rendkívüli önszabályozását is beleértve.
Az európai pénzügyi hivatalnokok védik a jelenlegi rendszert, de még ők is elismerik, hogy a nemzetközi szervezetek erőforrásai elenyészőek azokhoz a roppant méretű rövid távú tőkemozgásokhoz képest, ami a gazdaságok között zajlik. Némi rosszallással nézik azokat az országokat, amelyek hagyják, hogy a külföldiek diktálják a gazdasági feltételeket, olyan nemzetgazdaság-fejlesztő programokat sürgetnek, amelyek több rövid távú külföldi tőkét vonzanak, mint amennyit valóban fel tudnak használni, és nem fordítanak elég figyelmet a közvetlen külföldi befektetés növelésére.
Közel áll ehhez az az elgondolás, miszerint a kormányoknak hatékonyan kellene ellenőrizniük a rövid lejáratú tőke beáramlását, szigorú adó- és pénzügyi politikát kellene követniük, és mélyreható szerkezeti reformokat kellene végrehajtaniuk annak érdekében, hogy növeljék a hazai megtakarításokat, és csökkentsék a függést a külföldi befektetési tőkétől. Van ebben valami, de az egyik nagy német nyugdíjalap vezető tisztviselője szerint egy ország sem lehet olyan vakmerő, hogy egymaga akarjon korlátokat állítani a tőkének. A korlátozások csak arra késztetik a külföldi tőkét, hogy máshol telepedjen meg.
Nyilvánvaló, hogy azoknak az országoknak, amelyek a külföldi befektetők kegyeit keresvén a saját gazdasági jövőjüket elzálogosítják, érdekükben áll az óvatosság, hiszen végső soron az ország és a lakosság fizet, ha valami rosszra fordul. Ám a dráma többi szereplőjének is bőven akad tennivalója. Bármi lesz is a nemzetközi biztosítékok végleges formája, a következő összetevők látszanak a legfontosabbnak: Nemzetközi megegyezéssel létre kell hozni és fenn kell tartani egy szabályozási rendszert, amely biztosítja a befektetőket az olyan kockázati tényezők ellen, mint a gazdasági megtévesztés, az államosítás, a valuta átválthatóságának akadályoztatása stb. Másfelől e szabályozási rendszernek az egyes országokat is meg kell óvnia attól, hogy a külföldi befektetők kifosszák a piacaikat. Az amerikai belső pénzügyi piac azt bizonyítja, hogy ez a rendszer működik, és ésszerűen osztja el az erőforrásokat, ám esetünkben mindez csakis átfogó nemzetközi megegyezés útján jöhet létre.
Másodszor, maguknak az érintett államoknak is rendkívüli okosságot és józan ítélőképességet kell tanúsítaniuk a külföldi tőke beáramlásának, illetve a rövid távú, közvetett befektetés és a hosszú távú, közvetlen befektetés arányának szabályozásában. Ésszerű gazdaságpolitikát kell kialakítaniuk, az eredményekért politikai felelősséget kell vállalniuk.
Nyilvánvaló, hogy leginkább egy demokratikus rendszer alkalmas effajta aktív részvétel gyakorlására a gazdaságban. Az ilyen rendszer jeleníti meg a társadalom különböző összetevőinek akaratát, lehetővé teszi, hogy a dolgozók, a fogyasztók és a vállalkozások jobban beleszólhassanak a politika alakításába és az irányításba, s végül nagyobb hatalmat ad és fokozott védelmet biztosít a gazdasági ingadozások által leginkább befolyásolt rétegnek: az állampolgároknak.
Végül még egy fontos tényező: maguknak a befektetőknek – akár a nyílt végű befektetési alapokra gondolunk, akár a kormányok, vállalatok, szakszervezetek által ellenőrzött óriási nyugdíjalapokra – sokkal józanabbul, fegyelmezettebben és több szakértelemmel kell meghozniuk a beruházási döntéseket. Egyszóval: alá kell vetniük magukat valamiféle önszabályozásnak. A politikai és társadalmi szempontok egyre inkább meghatározók lesznek a beruházásokban. A döntések megalapozásában egyre kisebb szerepe lesz az elemzők ökonometrikus számításainak, s egyre nagyobb az intelligencia kreatív használatának és a döntéshozók szociális érzékenységének. A jelenlegi tendenciák ebbe az irányba mutatnak. Az állami nyugdíjon felül az Egyesült Államokban számos szakszervezeti nyugdíjalap működik, amelyek nem csak a jövedelmezőségre összpontosítanak, hanem döntéseik szociális, gazdasági és környezeti hatásaira is ügyelnek. Tanulmányok mutatják, hogy az ilyen gazdasági megfontolások alapján születő beruházások csak fél százalékkal biztosítanak kisebb nyereséget, mint azok, amelyek a hagyományos célra, a részvényesek profitjának maximalizálására irányulnak.
Egy ilyen rendszer ideális esetben mindkét fél kockázatát arra korlátozná, ami a piacnak egyébként is velejárója, vagy legalábbis kényszerítené a résztvevőket, hogy magukra vállalják a kockázat rájuk eső részét. A politikai demokrácia és az okos gazdaságpolitika elősegíti e feltételek megteremtését az egyes államok és állampolgáraik számára, ámde tagadhatatlan, hogy végső soron valamilyen nemzetközi erőfeszítésnek is létre kell jönnie.

Demográfiai robbanás és globális fejlődés

A világ népessége a huszadik században kétszer is megduplázódott, és az ENSZ 2001. február 28-i jelentése szerint jelenleg meghaladja a 6,1 milliárd főt. Ami a jövőt illeti – állapítja meg a jelentés –, 2050-ben a világ népessége valószínűleg eléri a 9,3 milliárdot, és ezen belül az egyes földrészek össznépességen belüli arányai is tovább változnak. Így 2050-ig Afrika népessége 152%-kal, Ázsiáé 48%-kal, Latin-Amerikáé 55%-kal, Észak-Amerikáé 39%-kal, Óceániáé 52%-kal fog növekedni, míg Európáé 17%-kal csökken. A népesség nemcsak látványosan gyarapodott, hanem 20 százaléka, azaz 1,3 milliárd ember él végletes szegénységben, további 1,5 milliárd ember nem jut alapvető egészségügyi ellátáshoz, a világ népességének 25 százaléka pedig írástudatlan.
E sajnálatos állapotnak számos oka van. A gazdag államok túlnyomó része nem teljesítette az ENSZ által előírt kötelezettségét, hogy a GDP-je 0,7 százalékát a fejlődő országok megsegítésére fordítsa. Jó ideje segítségcsömör állt be ezen országok túlnyomó részében, így a segélyek mennyisége tovább csökkent.
A fejlődő országok támogatását a gazdag országok részéről főleg stratégiai és kereskedelmi megfontolások befolyásolták. A Szovjetunió összeomlása óta nincs olyan égető szükség a szegény országok megsegítésére, hiszen a rivális rendszer, amely elcsábítaná őket, már nem létezik. A segélyek helyett haszonérdekeltségű kereskedelmi kölcsönök jelentek meg. Az OECD támogatási szintje az elmúlt húsz évet tekintve most a legalacsonyabb. Az Európai Unió nemrég csökkentette a 70 legszegényebb afrikai, karibi és csendes-óceáni ország támogatásának mértékét.
Egy német közgazdász becslése szerint az ipari országok lakói 19-szer több alumíniumot, 18-szor több vegyszert, 14-szer több papírt, 13-szor több vasat és acélt használnak, mint harmadik világbeli társaik. Ennek következtében egyes harmadik világbeli közgazdászok már fel is vetették azt a kérdést, hogy ha valóban modern és progresszív dolog, hogy egy családban három autó legyen, akkor miért elmaradott és haladásellenes az, hogy egy családban három gyermek legyen? Azzal érvelnek, hogy a gyermekek számának csökkenése önmagában véve nem biztosítja a források igazságosabb elosztását, sem az egészségesebb környezetet, sem a társadalom egészének jólétét. Egy, az egész világot – gazdagokat és szegényeket egyaránt – átfogó, egységes megközelítés szükséges az olyan égető, földünket mérgező problémák hatékony megoldásához, mint a demográfiai robbanás, a lealacsonyító szegénység és a környezetszennyezés.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) múlt évi jelentése szerint a munkaerőpiac 30%-a – kb. 800 millió ember – munkanélküli vagy alulalkalmazott. A jelenlegi foglalkoztatottsági helyzet morálisan elfogadhatatlan, gazdaságilag pedig irracionális. Óriási pazarlás az erőforrásokkal, s tovább mélyíti az emberi szenvedést.
A jelenlegi politika megváltozása nélkül a munkahelyek szaporodásának lehetősége kevés kivételtől eltekintve világszerte kilátástalannak tűnik. A jelen forgatókönyv szerint a növekedés nem lesz elégséges ahhoz, hogy meggyógyítsa Európa munkapiaci betegségeit, megállítsa a szegénység és alulalkalmazottság elterjedését a fejlődő országokban, vagy megelőzze Afrika marginalizálódását. A nyugat-európai országok két számjegyű munkanélküliséggel néznek szembe. Csupán néhány országban van 5% alatt a munkanélküliség. Svájcban 2001 júliusában volt a legalacsonyabb: 4%, ezt követi az USA 4,5%-kal, Ausztria, Japán és Norvégia 5%-kal. Az ILO szerint a fejlett országok munkanélküliségét a következő évtizedben felére lehetne csökkenteni, ha nemzeti és nemzetközi szinten a makro- és mikroökonómiai elemek megfelelő kombinációját alkalmaznák, ami fokozott gazdasági növekedést eredményezne. Ha a fejlett országokban gyarapodik a munkahelyek száma és a jövedelmek növekednek, az a fejlődő országokra is előnyösen hatna. A közép- és kelet-európai munkaerőpiacok az elmúlt időszakban hatalmas megrázkódtatásokat szenvedtek el, és ki vannak téve a rugalmatlanságnak és piaci torzulásoknak, ezért a munkanélküliség aránya itt meghaladja a gazdaságilag hatékony és a politikailag elfogadható mértéket. Bár eleinte a közép- és kelet-európai munkanélküliség többnyire a magasan képzett munkaerőnél, illetve a szakmunkásoknál mutatkozott, a válság mélyülésével a nem képzett munkásokra is kiterjedt. Mint a fejlett piacgazdaságokban, a munkanélküliség ma ezen országok legtöbbjében is a képzetlen munkaerő körében a legmagasabb.
Bár nincs olyan szerencsénk, hogy kristálygömbbel rendelkeznénk, próbáljuk azért megjósolni, mi fog történni gyermekeinkkel és unokáinkkal a jövőben – mondjuk 2050-ben. Immár tanúi lehettünk a kommunikáció és a szállítás virtuális forradalmának; változások sorozatának, amely lehetővé teszi, hogy a termelés a világ bármely részén folyhasson, termékei pedig a világ túlsó felének piacaira is eljuthassanak. Ezek a technikai előrelépések gyökeresen megváltoztatták az emberek életét, és olyan magas színvonalra emelték azt, amely méltán bámulatba ejtené akár száz évvel ezelőtt élt elődeinket is. A technika fejlődésének tempóját ismerve nem nehéz elképzelni, hogy a jövőben a termelés rendkívül magas szintje és az anyagi javak korábban ismeretlen bősége fog uralkodni. Csak azt nem látni világosan, hogy ez a gazdagság milyen módon lesz elosztva. Ha a jövedelem elosztásában oktalan és érzéketlen politika érvényesül, akkor félő, hogy a gazdaság kiegyensúlyozatlansága nem kívánt, és általában veszedelmes politikai visszahatásokat fog eredményezni mind az egyes országokon belül, mind a nemzetközi színtéren. Ha a folyamatot az egyes országok erős demokratikus intézményei meg nem gátolják, a jelenlegi konzervatív dogma, miszerint a piac – és csakis a piac – képes az erőforrások hatékony elosztását meghatározni, tovább fogja növelni a szakadékot az egyes országok szegény és gazdag rétegei között. A probléma gyökere a munkáért való harc lesz, amely sok országban súlyos szegénységet eredményezhet, és tömeges kivándorlást a világ szegénység sújtotta országaiból a virágzó országok felé.
Ha a politika oldaláról nézzük a dolgot, az üzletemberek által annyira kedvelt szabad és nyitott piac sajnos nem egyenértékű a politikai demokráciával. A konzervatívok sokszor azt mondják, hogy a növekedés legfontosabb előfeltétele a fegyelem, nem pedig a demokrácia. A jövőre nézve nyugtalanító jel az, hogy a kormányok mennyire nem hajlandók tudomásul venni a kapcsolatot a szakszervezeti jogok – a demokratikus eljárás kulcselemei – és a nemzetközi gazdasági növekedés között.
Ami a népesedést illeti, 2050-re a Föld népességének 50%-os növekedésével kell számolni. Ez a növekedés szükségessé fogja tenni az oktatás, az infrastruktúra, az egészségügy és a közszféra szociális területein a szolgáltatások fejlesztését. Azoknak, akik a központi szolgáltatások csökkentése mellett érvelnek, azt mondom, hogy épp az ellenkezőjére volna szükség: óriási ösztönzés, hogy minél több és minél jobb minőségű állami szolgáltatást biztosítsanak.
A szakszervezeteknek központi helyet kell elfoglalniuk a problémák megoldásában, mert társadalmi öntudattal tudják telíteni a növekedésről, a tőkeáramlásról, a foglalkoztatásról és ezer más kérdésről szóló elkerülhetetlen vitákat, amelyekkel a munka világának 2050-ig szembe kell néznie. A gazdaság fokozódó globalizációját és a multinacionális cégek működését figyelembe véve, ezek a kérdések a következőket fogják érinteni:
– Lesz-e elég új munkahely ahhoz, hogy a szegények és gazdagok közötti távolság csökkenjen?
– Ha nem lesz elegendő új munkahely, elég bölcsek lesznek-e majd utódaink ahhoz, hogy megvalósítsák a képződő jövedelmek, a technika fejlődése és a tőkebefektetések révén keletkezett javak újraelosztását?
– Vajon a jövedelmek újraelosztását jobban meg tudná-e oldani a bölcs kormányzati politika, az oktatás és az egészségügy fejlesztése, a művészetek és az irodalom pártolása, s végső soron a szabadidős tevékenységek támogatása?
Kérdés tehát, hogy kellő bölcsességgel ellenőrzésünk alá tudjuk-e vonni azokat a gazdasági és társadalmi erőket, amelyek nagyon jó dolgokra vezethetnek, hogyha jól bánunk velük, viszont óriási bajba sodorhatják utódainkat, ha eldobjuk a gyeplőt.



« vissza