Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Virágasszony

Örülök, hogy itt állhatok Önökkel Berki Viola kép-univerzumában, Violácskáéban, ahogy Nagy László mondta nekem mindig. Eljöttem, pedig friss mézgaként nyúló betegségem, lázas hő-ingem szobafogságra ítél, korlátoz a létben, indulatom is megbilincseli, annyira, hogy íróasztalomhoz ülvén egy szó leírása is annyira fáj, mint egy nyitott idegszálú lukas fog. Berki Viola nagy festő! Ezt a jelzőt nem a szokvány és udvariasság mondatja velem. De ez a szó a hódolat és igézet, a megigézettség pecsétje azon a profán Biblián, ami Berki Viola művészete. József Attila, akit mindig szegénynek sajnáltak, pedig Ő volt a leggazdagabb előttünk és köztünk, mindig azt kereste a róla szóló bírálatokban, hogy leírták-e róla, hogy nagy költő? Nem hiúság volt ez, de szellemi mindent-tudásának keserű izgatottsága és várakozás-reménye a gyász-sötét, sivár valóságban. Miért kellene hát mellőznünk ezt a tiszta szót: a nagyot? Berki Viola festészetének jellemzőit, módszerét, irányát, látomás-összegét értelmezzék, osztályozzák, boncolják, rendszerezzék azok a szakemberek, akiknek ez a dolga. És ha igazuk van, vagy nincs igazuk: rájuk is érvényes a kimondott szó. Az elemzés tisztessége és tisztasága, vagy tévedése. Hiszen el kell viselni magunkat. Én csak meghajlok művei, csillagpont fénytorlódása és szellemlénye előtt. Szellemlénye vízparázzsal átitatott, mint a köd-legyintés. Emlék-álma a képzelet fénysebessége, gyors fénytestecske, ihlet-korpuszkula. Berki Violára gondolva sokszor jut eszembe Marc Chagall, akinek életmű-kiállítását Nizza fölött láttam a hegyekben, a Maeght Alapítvány székházában: a kopár tisztelgő sáskazöld cári közkatonától az öregkori rózsaförgeteg vásznakig, amelyek csipkéi, fodrai, szirmai édesek voltak és úgy ragadtak a néző szemre, mint gyerekkorban a búcsúban vett törökméz-kocka az ujjakra, a fogak közé. De Ő: Chagall. Berki Viola képei illatosak, mint a tavaszi kert, szín-kötésükben bársonyosak, mint a képzelt Mennyország! Illatosak, mint az angyalok szeme. Egy francia filozófus, filozófus-költő a tizennyolcadik században: Julien Offray de la Mettrie Az ember mint növény címmel könyvet írt. Engem meghatott szellemi légtornász-röpte, a kiszámíthatatlan levegő-bukfenc, ez a bátor, halálos előre-szaltó a két vasdúc között kifeszített kötélen. Hiszen nincs védőháló-rugóasztal alatta! A gyökerét a földbe eresztő növény, aki ember. Micsoda bohóc-játék! Micsoda mese-varázslat! És ha lehet, akár a képzelet több ezer celzius-fokán Embernövény, Növényember, miért ne lehetne Virágember is. Mert Berki Viola aki volt: virágember volt lénye különösségében és léte egészében. Igen, Virágember. Emberként virágszerű létezés volt Berki Viola szerkezetileg, selyemszerűleg, úgy áramlott benne az emberség, mint virágszárak, viráglevelek kapilláris-edényeiben a fénnyel arannyá viselt víz. Ebben a virágasszonyban a szeretet, a jóság, a világkíváncsi halál-mosoly változott, mert általa, szín-örvény végtelenné, az a való világ, amely egyetlen mindenünk. Az éji űrben mi csak a sötétet látjuk a szétszórtan és zátonyosan dadogó csillagok között. Pedig a világegyetem színes! Ehhez a Színes Mindenséghez volt hűséges Berki Viola. Műve virágoskertjében ácsorogva azt mondhatjuk: a hűség festője volt Berki Viola. A befejezhetetlen és örökké nyíló hűséghez volt hűséges ebben a késsel hadonászó, egyre zordabbá omló, kiszámíthatatlan, mert skrizofén világban.
(Elhangzott Berki Viola emlékkiállításának megnyitóján 2001. október 14-én az Ernst Műzeumban.)



« vissza