Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Árral szemben

A kilencvenes évek magyar képzőművészetében megsokasodtak azok az új képfajták, melyek jórészt a 20. század végének informatikai, kommunikációs forradalmához köthetők. Elsősorban a számítógépes technológiák, valamint a fotó és a videó műfajával kapcsolatba hozható új művészeti jelenségek az addigiaktól eltérő, teljesen új helyzetet teremtenek műtárgy és közönsége között.
Az alapvető változás okai elsősorban az új képfajták sajátos, belső tulajdonságaiban rejlenek. A digitalizált kép eddig nem tapasztalt mértékben távolodott el az általa láthatóvá tett motívumtól és témától. A digitális kép akár egy számítógép ügyes programjával is elkészíthető, oly módon, hogy a képen ábrázolt tárgy, vagy téma egyetlen elemének sem kell a tárgyi valóságban megfelelést lelnie. Az ábrázolt motívum és annak képe közötti viszony már semmi másra nem utal, mint a képet létrehozó médium létére, természetére.
A jelenségben rejlő sajátosságot a képnek az ábrázolás tárgyától való ellenőrizhetetlen elszakadása jelenti. Ez sem új keletű jelenség. A természetes észlelés közvetlen módjának történelmileg a teleszkóp és más optikai műszerek, valamint a természet matematizálása – mely Galilei nevéhez köthető – vetett véget. Az előbbiek megjelenése a természetes észlelésbe vetett hit fokozatos elvesztését jelentette, míg az utóbbi egy másfajta igazságot mutatott fel. A látás igazságát többé nem a szem szavatolja, hanem a műszerek és az azok hitelességét állító tudományos értekezések. Ugyanezzel a folyamattal párhuzamosan kialakult az észlelés logisztikája is.
A kiállítás címadó kifejezése a 19. századi képzőművészet történetének egyik meghatározó terminusa. A jól ismert jelenség azt a festészeti szemléletváltást jelöli, amikor a művész műteremhez kötött munkáját részben vagy teljesen a szabadba, a megfestett téma eredeti közegébe helyezi át. A műtermi munka laboratóriumi sterilitását a természet közvetlen közegével cseréli fel az alkotó. Kiiktatva munkájának évszázadok alatt felhalmozott gyakorlati hagyományát – a festmény motívumának elszigetelését közegétől –, eredeti életterébe helyezi vissza megfigyeléseinek tárgyát.
Ez a folyamat első pillantásra a látás feltételeinek és viszonyainak a 17. században felerősödő módosulásával ellentétes mozgásnak tűnik. A plein-air festőinek szabadba vonulása mégsem eredményezte a természetes észlelés közvetlen módjának visszaállítását, sőt inkább – gondoljunk csak az impresszionisták optikai kutatásaira – maga is gyorsította a természettudomány analitikus szemléletének további erősödését.
Így van ez Konkoly Gyula művészetében is. Noha mai alkotásainak kiindulási pontja a fotó, stílusa mégis a plein-air, a természetelvű festészet felé közelít. Munkáiban nem alkalmazza az új képfajták nyújtotta lehetőségeket, sőt, inkább elzárkózik azoktól. Talán, amint 19. századi elődei a műteremből, ő a digitális édenből menekül. Festői korszakok nyomában jár, az impresszionisták és nagybányaiak természetelvű festésmódját kutatja – napjainkban.
Konkoly vonzódása a különböző történelmi korstílusokhoz, művészekhez szinte egész életművében kimutatható. Tiziano, George de la Tour, Rembrandt stílusától Monet tavirózsáinak fellazított látványfestészetéig számtalan festői szemlélet inspirálta alkotásait. A művészettörténeti stílusok vagy neves festők törekvéseinek újraaktivizálása Konkoly festészetének ízig-vérig pop-artos alapvonásaival egészül ki. A megidézett stílusok, mesterek között – ahogy Keserü Katalin írja – … kell léteznie egy rejtett művészettörténeti kapcsolatnak, amit eddig csak ő vett észre. Ez tán az intenzív festőiség (érzékiség), ami fény, szín, forma, anyag (festék és más) együtteséből, vászonra kerülésük módjaiból születik … Ez a festői látásmód hol frivol humorral, hol a festői részletek – a festék és más, a gesztusok – erőteljes, néhol már-már szinte visszatetszést keltő, zavarba ejtő túlhangsúlyozottságával párosul. Konkoly mindig képes aktualizálni, valami érzéki többlettel elhalmozni kiindulási pontjának látványát, legyen az akár Monet tava, vagy akár a szeme elé táruló fóti mező.
Konkoly technikáját nyugodtan nevezhetjük virtuóznak. De képeinek tökéletes kidolgozottsága mindig magában hordoz egyfajta provokatív élt is. Nagyméretű vásznait távoli nézőpontra komponálta. A képek alá lépve alakjai, motívumai feloldódnak a méretek viszonylatrendszerében. Kiütköznek laza, néhol egészen vehemens gesztusai. Hol a plasztikus anyagszerűség, hol a szinte már lazúros, áttetsző finomságú ecsetkezelés válik szembetűnővé. Képeinek egységes összhatása állandó konfliktusban áll festésmódjának és anyaghasználatának ösztönös diffúz sajátosságával. Műveit éppen ez a részleteiben feszítő, de összhatásában tökéletes koherenciát alkotó látvány, tulajdonképpen egy vizuális csapda, teszi kifogyhatatlan élmények hordozójává.
A természet képe Konkoly festményeinek viszonyrendszerében túlhaladja az egyszerű rögzített látványszerűséget. Nem csupán a természet, a táj tökéletesebb megragadására tesz kísérletet, hanem túllépve a mimézis elvén, a festő rendelkezésére álló lehetőségek kihasználásával többletjelentéssel látja el megfestett témáit. A műveit jellemző, folyton váltakozó lüktetés által a természet virulens jelenségeire rímelő jegyekkel bővülnek munkái. Képei a természet képének meghaladásából erednek. Forrásuk a táj látványa, melyhez rendre visszanyúl.
Ahogy Rubens, Velázquez, vagy Delacroix, úgy Konkoly is képes volt egyéni látásmódját a látványból, a fényből, a színből felépíteni. Szemlélete az öntörvényű festői hagyományokhoz kapcsolja művészetét, melyek önálló, évszázados, vaskos kulturális gyökerekkel rendelkeznek. Ehhez a tradícióhoz köthető például az olajfestés technikája, vagy az elődök munkáit tanulmányozók és az azok munkáit is túlszárnyalni vágyó életművek sokasága is.
Konkoly – miként a plein-air művészei –, mondhatni, árral szemben úszik. Hiszen napjaink új képkultúrájából ez a hagyomány szinte már teljesen kiveszni látszik. Az új képfajták természetrajza, az ábrázolt motívum és kép viszonyának felborulásával, önreprezentálásra szűkülő lehetőségeivel nem is törekedhet az ábrázolás tárgya és a kép közötti kapcsolat bemutatására. S ha kísérletet tesz is a festészet hagyományainak beolvasztására, szándéka rendre kimerül a technikai fogások elsajátításában. A festményt saját képére formálja, mert önmaga lehet csupán mondandójának egyedüli témája.
Festményeivel valamit visszalop ebből a megmerevedni látszó hagyományból Konkoly. A táj látványának, valamint az abból születő képnek a viszonyára épülő mozgalmas festőisége eleven lüktetéssel tarkítja motívumait. Eszközeivel állandó változatosságot tár a nézelődni vágyó elé, aki nem kíván különbséget tenni igaz és szép között.
(Plein-air – Konkoly Gyula kiállítása. Műcsarnok 2001. december 12. – 2002. január 13.)



« vissza