Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A csodák megtörténnek

A politika mély erő az életben, a személyi sorsnak emberfelettire tágított térfogata. De vannak csendes idők, mikor a személyi sors hangsúlyozottabb s a politika lappangóbb, színtelenebb. – írta Naplójába Márai Sándor 1946-ban. Valószínűleg az ilyen csendes idők utáni vágyakozást jelzi, hogy a kilencvenes évek agyonpolitizált világában a történelmi és politikai érzékenységéről híres magyar dokumentumfilm-gyártás egyre gyakrabban fordul a műfaj által sokáig megközelíthetetlennek hitt privát szféra felé.
A februári filmszemlén a dokumentumfilm kategória fődíját Almási Tamás Sejtjeink című filmje kapta. A siker – ahogy mondani szokás – borítékolható volt, hiszen Almási az elmúlt években már két briliáns filmet is készített az emberi sorsok, az érzelmek valóságáról. (Szívügyeim 1996., Szerelem első hallásra 1999.) A Szívügyeim egy szívátültetésre váró, majd a műtétben életét vesztő férfi és orvosai heroikus küzdelmét mutatja be. A szerelem első hallásra pedig egy vak férfi és egy látó asszony szerelmének története. Elsőre siker-, sőt giccsgyanús téma, de a rendező elkerüli az érzelgősség buktatóit. Az érzelmek valóságát, dialektikáját, összetettségét, ellentmondásosságát láttatja. Két, a rájuk mért megpróbáltatásoktól nem mindennapi ember kapcsolatának olykor iszonyatos nehézségeit, egészében talán fel sem tárható mélységeit igyekszik felmutatni a derű, a boldogság percei mellett. Puritánul, eszköztelenül, és olyan katartikus erővel, hogy a néző nem kerülheti meg az önvizsgálatot, mit tenne, mennyire lenne képes hasonló helyzetben.
Új filmjében, a Sejtjeinkben Almási az élet legintimebb területére, a házasság, a szerelem, a fogantatás gyönyörűséges-gyötrelmes világába követ három házaspárt. A harmincas éveikben járó házaspárok, amikor megismerjük őket a filmben, már túl vannak életük egyik nehéz szakaszán, a reménykedés hosszú évein, amikor mindennél jobban szerették volna, hogy gyermekük szülessen, rendesen, mint mindenki másnak. Beletörődtek, hogy nincs más esélyük, s most a lombikbébiprogramtól remélik a természetes úton nem sikerült gyermekáldást. Azóta, hogy 1978-ban megszületett az első lombikbébi, már több mint egymillió gyermek született mesterséges megtermékenyítés útján. Magyarországon is nagy jelentősége van a módszernek, hiszen minden tizedik házaspár, illetve élettársi kapcsolat meddő. Bár a meddőséggel kapcsolatos előítéleteket csak nagyon finoman érinti a film, de azért az kiderül, hogy akinek nem lehet gyereke, arra kimondva-kimondatlanul mégis valami stigma kerül. Egyre jobban kilógok a családból is, mintha vádolnának, hogy neked nem lehet gyereked. – fogalmazza meg ezzel kapcsolatos érzéseit egy fiatalasszony. Átéljük a három fiatal pár kálváriáját, s valami megismételhetetlen közelségbe kerülünk velük, hiszen legbensőbb gondolataikat osztják meg velünk. Két és fél évig forgatta a filmet a rendező, addig szinte együtt élt a szereplő családokkal. Kísérte őket újra és újra a kórházba, az újabb és újabb beültetésekre, leste velük a hőmérőt, hogy belázasodik-e a torokgyulladást kapott fiatalasszony, hiszen a beültetett petesejtre egy hőemelkedés is végzetes lehet. A filmben beigazolódik a mondás, miszerint az emberek két dologért képesek mindent megtenni, hogy legyen, illetve ne legyen gyerekük. Itt a gyerek utáni vágyat, küzdelmet látjuk. A reménykedéssel váltakozó kétségbeesés, ahogy a sikertelen beültetések után erőt vesz rajtuk az elég, nem csinálom tovább érzése, hogy azután valamelyikükben mindig felülkerekedjen az erő, az újrakezdés vágya – mindez szokatlanul erős érzelmi töltést ad a filmnek. A filmet nézve a néző vagy sír vagy nevet, vagy a körmét rágja a szereplőkkel az eredményre várva, de egy pillanatra sem szűnik meg együtt lélegezni a szereplőkkel. S aztán a szülések, és a boldogságba vegyülő tragédia, hogy orvosi hanyagság miatt egy a terhességért évekig küszködő, egészséges ikreket kihordó anyának csak az egyik gyermeke születik élve. Nincs az az amerikai szuperprodukció, ami jobban rabul ejti a nézőt, mint a három pár küzdelme a gyermekért.
Almási rendkívüli érzékenységét, empátiáját dicséri, hogy a film indirekten, mégis erőteljesen mutatja be, hogy a gyermektelenség, majd a lombikbébiprogramban való részvételhez szükséges testi-lelki erőfeszítés hogyan teszi próbára a házastársi kapcsolatot. Különös, hogy míg természetes úton lehet gyermeket foganni és kihordani lélekben egyedül is, addig a mesterséges megtermékenyítéshez igazi társ kell, jóllehet úgy tűnhet, hogy itt a technikai feltételek a dominánsabbak. És sajnos igaz, hogy olyan apróságokon, mint a tenyésztőedény kellő hőfokon tartott alja és a manipuláció közben néhány tizedfokkal lehűlő felszín közötti hőmérséklet-különbség elég lehet ahhoz, hogy a megtermékenyítés elmaradjon, vagy a majdani embrió csökkent életképességű legyen. Az évről évre látványos technikai fejlődés következtében a szakemberek szerint nemsokára kivédhető lesz a mesterséges megtermékenyítéskor igen gyakori, majdnem ötvenszázalékos ikerterhesség is, hiszen a biztonságosabb technikai megoldások miatt, már nem lesz szükség több embrió beültetésére.
A filmből ki is derül, hogy nemcsak az orvos, de az asszisztensek, laboránsok hihetetlenül precíz, felelősségteljes munkájára van szükség. Ez igazi csapatmunka, ráadásul minden résztvevőnek kicsit pszichológusnak is kell lennie, hogy tartsa a lelket a párokban egy-egy sikertelen beültetés után, hogy legyen erejük az újrakezdéshez. S ez nem könnyű, hiszen legtöbbször –mint a filmben is elhangzik – nincs rá válasz, hogy egy beültetés esetleg miért nem sikerül. Az első nyolc próbálkozás szakmailag ugyanolyan esélyt jelent, más jellegű probléma, hogy a társadalombiztosítás jelenleg csak öt próbálkozást támogat, pedig a lombikbébiprogramban való részvétel anyagilag is próbára teszi a házaspárokat, és meglehetősen le is szűkíti a vállalkozók számát.
A csodák nem velünk történnek – mondja egy elkeseredett pillanatában Györgyi, akit az isten is arra teremtett, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Talán ő kerül legközelebb hozzánk, mert neki nem sikerül. S amikor már végleg elsirattuk, s csak abban bízunk, hogy ez az asszony ki fogja bírni, és saját gyerek nélkül is képes lesz teljes életet élni, a vége főcím feliratából értesülhetünk, hogy természetes úton terhes lett és feltehetően boldog anya. A csodák mégis megtörténnek.
A film szemlélete egyébként is Szécsi Margit gyönyörű versét idézi. Úgy néztem magamra mindig, / ahogy csodára nézni illik. / csodára, az ember fiára, / szemeire, nyírott hajára. / Az emberi érzelmek hihetetlenül széles skáláját mutatja, sőt élteti meg a nézőkkel a film. Sarkítottan dramatikusan szerkesztett film a Sejtjeink, hiszen majd minden jelenetben eldől valami, ami a szereplők számára sorsfontosságú. Még a mellékmondatok is drámákat hordoznak. Amikor Koncz doktor úr az ötödik sikertelen próbálkozás után azt mondja Györgyiéknek, menjenek haza, pihenjenek, éljenek egy kicsit, abban benne van, hogy akik a gyermekáldásért a mesterséges megtermékenyítésre is vállalkoznak, az esetek többségében heroikus vállalkozásba kezdenek, aminek nem sok köze van az úgymond normális élethez. Igaz, hogy Almási Tamásnál többnyire már a témaválasztásban benne van a siker lehetősége, de azért ez kevés volna empátia, alázat, munkabírás és tehetség nélkül.
Filmjének rendezője és operatőre is egyben s ezt nyilván az indokolja, hogy ilyen intim közelségbe kerülni emberekkel, ennyire részévé válni az életüknek csak egy mini stábbal lehet.



« vissza