Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A magyarság Európában, Európa a magyarságban

Nehéz meghatározni Szabó Zoltán írásainak a műfaját. Publicisztikája jelentős, sőt kiemelkedő, de tévedés lenne őt publicistának mondani. Két első könyve szociográfia, de olyan, hogy többnyire úgy minősítik: írói szociográfia. A jelző, az írói csakis a szépírói formula rövid formája lehet, amely maga is más minőségek rövid formája: olyanoké, mint költői, elbeszélő, képekkel érzésekre ható, stílusában egyedi hangú. Kritikái viszont többnyire esszék, esszéi a szó eredeti jelentése szerint legendák, vagyis lelkigyakorlatot segítő olvasandók. Útirajzai vallomások, olykor szinte Ágoston vagy Rousseau módján: bensőségesen személyesek, és hitvilágot sejtetnek hol retorikus, hol leíró eszközökkel.
Szabó Zoltán valóban tudott szépen, jól, sőt nagyon jól írni. A stílus eleganciája és könnyedsége mellett elemző írásait is a képzelet és az érzések igen széles spektruma, illetve skálája jellemzi. Érvényes ez a kötetbe válogatott írásokra: a publicisztikára, az esszékre, a kritikáira és az útirajzokra, illetve a tájakra ébresztő lírai prózára. Gondolkodó ember volt, de sohasem elméleti, mindig az egyedi ember, hely, helyzet, feladat érintette és érdekelte. Tudott nagyon ironikus, sőt szarkasztikus lenni, leírásaiban és utalásaiban viszont közvetlen, aprólékos, érzékletes, ha úgy tetszik, gyakorlatias volt. Mindig a tennivalókra figyelt, konkrét feladatokat igyekezett szolgálni írásainak nemcsak tárgyával, megírásuk módjával is. Megtartotta cserkészkorából az egyszerű, de olykor igen sokat megkövetelő fogadalmat, hogy: Megteszem, ami tőlem telik.
Az 1930-as és 40-es években gyakran utalt az akkori – nyilvánvalóan magyar – cserkészmondásra is: magyarabb magyart, és bár ez nagyon általánosnak, szinte semmitmondónak tűnhet, az ő számára konkrét dolgokat és meghatározó hozzáállást jelentett. Hasonló mondható az írásaiban gyakran emlegetett Európáról is. Írhatta volna: európaibb európait, és az azt jelentette volna, amiről annak idején gyakran írt: a vén Európának vége, meg kell újítani. Európát és a magyarságot egymástól elválaszthatatlannak tartotta, kétszeresen is. Egyfelől az európai népek és országok közé ágyazottság, a földrajzi elhelyeződés okából, másfelől a nemzetté alakulást meghatározó keresztény szellemiség miatt. Ebben a kettősségben élte ő meg magyarként Európát: Ha nem is mint apát, de mint tanítómestert, aki hozzánk ugyan kegyetlen volt, de ki tagadhatja, hogy általa lettünk azzá, amik lettünk.
Kevés magyarul író ember foglalkozott annyit a magyarsággal, mint Szabó Zoltán. Nehéz olyan írását találni, amelyben ne ejtene legalább szót róla, sok írásában – 1945 előtt, de 1947 után is – ez a fő téma, fő gond, az elsődleges ügy. Társadalmi kérdésekre igen érzékeny volt, falukutatóként kezdte, és határozott változást követelt. A parasztság helyzetét hangsúlyozta első helyen anélkül, hogy az ipari munkásságról megfeledkezett volna; elkötelezettsége József Attiláéhoz állt talán legközelebb. Amikor az 1930-as években arra ösztökélt, hogy a parasztságot földhöz és tanulási lehetőséghez, parasztinternátusokhoz kell juttatni, célja nem egyszerűen egy társadalmi igazságtalanság felszámolása volt, hanem a nemzet megerősítése is. Úgy hitte és mondta, hogy a népet be kell engedni a nemzetbe, enélkül a nemzet nem lesz elég erős a megmaradáshoz két pogány között.
A magyarság szónak, gondoljuk meg, két alapjelentése van. Az egyik mennyiségi, számokkal mérhető: magyarokra, magyar emberekre vonatkozik, a másik viszont egy minőségre, tulajdonságra, amely révén egy-egy ember magyar. József Attila verssorában: adj magyarságot a magyarnak tömören adódik egymás mellé a szó két jelentése, ahogyan a rákövetkező sor is – hogy mi ne legyünk német gyarmat – azt fejezi ki, ami Szabó Zoltánnak is elsődleges gondja volt az 1930-as években.
Élete végéig különválasztotta a társadalmat és a nemzetet. Országot és államot meghatározóan az előbbihez sorolta. Érthetően. Egy-egy országnak társadalma van, nemzete nincs, de a nemzet évszázadokra fennmaradhat, még akkor is, ha az országot más nép, vagy más népek kebelezik be. A magyar nemzet Szabó Zoltán szerint azokból állt, akikben nemcsak az volt közös, hogy magyarul beszélnek. A magyarság volt bennük közös – ha jó, ha silány. Ha silány volt, akkor ő Kölcseyt idézve attól tartott, hogy a magyar hamarosan névben él csak, többé nincs jelen. A nemzet szót, amikor hangsúlyozottan, annak kulturális jelentése szerint használta, arra utalt vele, ami adott emberekben közös volt. Ilyen szemlélet szerint a nemzet közösség, nem társulás; a társadalom áll társulókból, akiknek meg lehet és meg is kell szabniuk társulásuk szabályait, jogokat és kötelességeiket, a kormányzás mikéntjét és a hozzá tartozó intézményeket.
A társadalom–nemzet kettős – apánk az állam, de anyánk a nemzet – kezdettől fogva arra is szolgált Szabó Zoltánnak, hogy – Németh László kifejezésével – a magyar oldalt előbbrevalónak tartsa a jobb- és a baloldalnál. Volt ebben oka annak, hogy ő maga nemigen tudta besorolni magát se jobbra, se balra, ami azzal járt, hogy a baloldaliak gyakran jobb-, a jobboldaliak többnyire baloldalinak tartották. Egyik se volt? Egyik sem, mondanám, mert mindkettő. A magyar oldal – ebből lett később magyar összefüggésben, nem az egykori svájciban, sem a mai szociáldemokratában a harmadik út – szükségképpen előzte meg a másik kettőt, ha az azokhoz tartozók mindenekelőtt magyarok voltak, magyarként álltak oda. Szabó Zoltán ódzkodott a nemzeti egység kifejezéstől, nyilván azért, mert – az 1956-os forradalom napjait kivéve – a nemzeti jelző politikai jelentése szerint értődött, lehetett volna országos is, az pedig uralommal és uralkodással kapcsolt fogalom. A nemzettel kapcsolatban teendőkről és feladatokról tudott, nem jogokról és kötelességekről. Ódzkodhatott azonban az egység szótól is, hiszen a nemzeti egységnek egyöntetű határozatokban és mozdulatokban kell kifejeződnie, míg a nemzet, ha jelentése kulturális, ha tájak népeire-embereire vonatkozik – szükségképpen többféle. Minőség szerint mindegyik magyar ember egyaránt magyar, de nem egyféleképpen és nem is kétféleképpen; a magyar oldal, ahogy Szabó Zoltán gondolta, maga sokoldalú, illetve többoldalú volt, nem csupán kétoldalú.
A magyaroldalúság előtérbe helyezése egy további meggondolásból és, igen, megérzésből is ügye lehetett Szabó Zoltánnak. Ő a magyarság megerősítéséhez az ősöket hívta segítségül, a holtakat ébresztette, és Balassi, Zrínyi, Pázmány, Kölcsey meg a többiek nem is lehettek jobb- vagy baloldaliak. (Két oldalra tagozódásról a 18. század végi francia forradalom, Magyarországon pedig talán csak az 1867-es kiegyezés óta lehet beszélni, bár A két szomszédvár című versében Vörösmarty már jelzett egy olyan szindrómát, amelynek sajnos jövője lett.)
De hát mi is a magyarság, mint minőség, Szabó Zoltán szerint, és mivel gondolta ő azt mélyíteni, erősíteni? Milyen volt az a magyar nemzet, amelybe 1945 előtt beengedni, bevonni akarta a népet, és ami – egy jóval későbbi kijelentése szerint – az 1956-os forradalomban létrejött? Meghatározásai, mint minden meghatározás, csakis általánosságok lehettek, nem érdemes azokat kutatni, vizsgálgatni. Minőségeket amúgy sem lehet máshogy meghatározni, mint tautologikusan; a narancs ízét vagy illatát még körülírni is reménytelen. Írásaiban a jelzőkre, azok többesére, valamint az idézetekre, az utalásokra és az evokációkra kell figyelni; szavakra, képekre, példákra, ahogyan megöröklődtek és ahogyan az éppen szóvá tett összefüggésben, adott szavak közti helyükön hatottak.
Az 1939 tavaszán meghirdetett Szellemi Honvédelmet egy sokrétű, mindenekelőtt társadalmi reformmal akarta megalapozni. A háború kitörésével ez lehetetlenné vált, akkor művészettel és irodalommal kívánta szolgálni – olvasással, zenehallgatással; tájaknak, városoknak, épületeknek szavak révén is megélt látványaival. Ha holtakat ébresztett, és azt írta: cihelődnek a halottak, valóban emberekre gondolt, nem pusztán szövegekre. Társakhoz szóló, nagyon is egyéni hangú emberekre, akik a nemzetnek nevezett közösséghez tartozónak érezték és tudták magukat. Magából a megszólalásból, az egyéni és sajátos hanggal szólás folyamatában lehetett szerinte érezni és érteni, hogy mi a magyar és milyen legyen, most, amikor, ha nem is rút szibarita váz volt, alásüllyedt egy Trianon utáni középosztályban, passzív és tehetetlen parasztságban, majd egy nómenklatúrában és pártállami tömegben.
Egy angol szerző, Benedict Anderson arról írt könyvet, hogy a nemzet a 19. században sokfelé mintegy regények nyomán alakult képzelt közösség volt. A képzelt ebben a kifejezésben határozottan más, mint a képzeletbeli, ami azt jelenti, nem valós. A képzelt közösség, Anderson szerint, valós volt, de olyan, amilyennek képzelték. Időtlennek, ahogyan az egyén képzeli magamagát, annak tudatában, hogy csecsemő is volt, iskolás is, serdülő is, és így tovább. Mivel nem is képes mindenre emlékezni, narratívákat, elbeszéléseket készít arról, amire már nem emlékszik, de tudja, megtörtént vele. A képzelt közösséget efféle egyénnek képzelték és képzelik gyakran ma is, valakinek, akinek egységes története van. Annál is inkább, mondja Anderson, mert a történetírás maga is ilyenné formálódott – szerinte – a francia Michelet-vel, aki így, ilyennek írta meg például a francia forradalom történetét. Michelet az ilyen történetekbe írta bele az egyes meghalt embereket, történeteiket, méghozzá azzal a kifejezett szándékkal, hogy vele a halottaknak továbbélést, egy második életet adjon.
Ezt a két példát, a nemzetét mint képzelt közösségét és az írás révén második életre keltett halottak példáját érdemes felidézni Szabó Zoltánnal kapcsolatban. Mindkettő emlékeztet az ő gondolataira, és éppen a gondolatok hasonlósága teszi lehetővé az ő gondolatai és szándékai másféle és egészen egyedi jellegét.
Nem kétséges, hogy a nemzet Szabó Zoltánnál képzelt közösség. Képzelt, hiszen az egyes embereknek, az egyes magyaroknak képzelniük, vele elkerülhetetlenül érezniük is kell azt a nemzet szóval jelölt közösséget, amely nemcsak a most élőkből áll, és amelyhez tartozónak magukat érzik, nemcsak tudják. Amikor valaki sajátjának érzi, amit képzel, az éppolyan kevéssé képzeletbeli, mint ő maga. A spanyol Almodóvar egyik filmjében hangzik el egy idevágó mondás: Mert akkor autentikus egy ember, ha olyan, amilyennek megálmodja magát. A társakkal érintkezés erősíti a képzelt közösség érzékelhetően is valós erőterét. Ősökkel érintkezni persze csak írásaik és az általuk érintett holmik, épületek, tájak révén lehet, de az érintkezés és az emlékezés együtteséből egyesül egy-egy lelkes elmében – hol másutt? – a képzelt és a valós. Feltehetően nehéz a debreceni nagytemplomban nem tudni és érezni, nem arra gondolni és pillanatokra sem képzelni, hogy Kossuth ott mondta ki a trónfosztást 1849 áprilisában.
Szabó Zoltán azonban másképp gondolta és sejtette a nemzetet, ezt a képzelt közösséget, mint Benedict Anderson. Ő nem regényekre, hanem többnyire versekre és megszólalásokra hivatkozik, versekből és megszólalásokból – levelekből, naplókból, röpiratokból – idéz, mindig olyat, amit egyvalaki, egy valós ember valamikor megélt és mondott. Mindig egy itt-és-mostra vonatkoztat, tereli a figyelmet. Amikor holtakat ébreszt, nem azért teszi, hogy azok egy második életet éljenek. Segítségül hívja őket valami éppen adódó tevékenységhez, amelyet ő saját végzendő feladatának tud és érez. A dolgok és megdolgozandók valóságvetülete fontos, az, ami egy-egy olvasóban az olvasás valós folyamata után, az ő saját tevékenységében indulhat meg, egyebek közt az elképzelés erejéből, virtusából. Meglévőktől képzeli magát el egy megvalósíthatónak vélt és remélt cél felé.
A lírai ebben az összefüggésben az epikával ellentétben az itt-és-most-idejű megjelenítést és a megjelenés válfaját és módszerét jelenti. A szubjektívet, vagyis az én-nel – és a mi-vel – szólást a 20. században, különösen annak a második felében éppolyan kritika érte, mint a vallomásos lírát, és nem is oktalanul. Ám, ahogy egy ember a szerelmesének csakis így mondhatja, ahogy neki – és szerencsés esetben annak is – szüksége van: Szeretlek – a közösségekre is így, ilyen evidenciával kell érezni. Különbség van aközött, hogy Mi, magyarok és Mi, magyarországiak, bár még az utóbbi is lehet egyfajta közösség – az együttlakóké. A különbség talán abban található, és ezért érdemes itt szóba hozni, hogy a közösség nem fizikai térben és időben van, hanem lelki-szellemi tájon, újabb keletű kifejezéssel, a mentális térben, ami egyáltalán nem olyan, mint a fizikai. Egy nemzet nem létezik úgy, mint egy fa, egy szikla, egy épület, egy ember. Tartama van, önideje. Tart, amíg tart és megtart. Ez pedig azt jelenti, hogy az a nemzet, amit Szabó Zoltán erősíteni és védeni akart a szellem erejével, csak egy-egy emberben és egy-egy alkalommal szólítható meg. Megszólíthatóság és érzés tekintetében nem lehet az emberen kívül, nem terjedhet túl rajta. Maradandó is csak úgy lehet, ha kiben-kiben újra meg újra megújul. A megújulásban változhat is, hiszen minőségét az is minősíti, amilyen helyzetben és feladatok között újul meg.
Az ilyen nemzet nem gondolható totalitásnak, nem szolgálható totálisnak hitt eszközökkel, nincs fizikai kiterjedése. Ezért a szónak egy furcsa értelmében, egyidejűleg több helyen és akárhol lehet. Szabó Zoltán így gondolkodott és érzett, ezt bizonyítani lehet egy előadáson elhangzott szavaival, amelyek 1977-ben, a Genfi-tó mellett hangzottak el egy konferencián, amelyet ő diétának mondott: Mivel mi, akik itt vagyunk, egy nemzetbeliek vagyunk, mi tehát, itt és most, nemzet vagyunk; noha azt nem mondanám, hogy a nemzet mi vagyunk.
Ódivatúnak tűnhet a vallomásos, én-nel te-hez szóló beszéd és vers-evokáció, mi több, nem kétséges, hogy Petőfi és Juhász Gyula versei is ódivatúak – lennének, ha ma írták volna őket. De hát tudjuk, hogy nem ma, ezért másképp olvassuk őket, mint a most írottakat. Éppen ez a felismerés fontos Szabó Zoltánnál, aki Juhász Gyulát még idősebb kortársának tudhatta, Kölcseyt vagy Zrínyit viszont nem. Ahogyan József Attilánál török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely a múltnak már adósa, mai magyarok, úgy a különböző korok és korszakok is együtt és együvé kavarognak – nem a fejben – a szívben; ezen az ódivatú helyen, aminél azonban újabb egyelőre nem nevezhető meg. A nemzet ilyen helyen található, csakis ilyen helyen, és csak tartammal gondolható, semmiképpen sem mérhető folyam és folyamat. Másfelől Szabó Zoltán egyes embereket idéz írásaiban, és ha megszólít valakit, egyes embert szólít meg, egy-egy emberben a nemzettársat, nem mást. 1939-ben, 1941-ben vagy 1977-ben még jelenlévőket szólíthatott meg, most azonban már ő maga is úgy szól, mint az írásaiban ébresztett Zrínyi, Kölcsey. Nem ódivatra kell hát gondolni, éppen az ellenkezőjére, egy új, érdemleges, ha úgy tetszik, modern gondolatra arról, hogy mi is a nemzet. Az lett volna részben ódivat, részben huszadik századi borzalom – hiszen a 19. század gondolataiból gyakran lett borzalom, amikor a huszadikban huszadikiként használták őket –, ha államosította volna a nemzetet, attól ő azonban, gyakori és határozott tanúsága szerint, borzongott és borzadt.
1945 és 47 között igyekezett hazugság nélkül figyelni és mondani, mi történik. Részt vett a közéletben, folyóiratot is indított és szerkesztett, hamarosan egyre nehezebb körülmények között. Hazugság nélkül egyre inkább csak hallgatni lehetett. Félig-meddig menekülés is volt, amikor kultúrattaséként Párizsba került, ahonnan aztán, tisztségéről leköszönve, Angliába emigrált.
Nehéz volt megtapasztalni, még ma is nehéz megmondani, mi kezdődött, mi történt ebben a két-három évben az országban, ahol 1944 és 1945 tavasza között a társadalom összeomlott. Szabó Zoltán ezt megjósolta, azt viszont, ami társadalmilag történt, valójában a mai napig nem sikerült még csak felvázolni sem. Ő akkor csak várakozó álláspontra helyezkedhetett. A földreform és a népi kollégium megvalósult, az a középosztály, amelyet ő olyan keményen és keserűen bírált, abban a változatában széthullott és megszűnt. Megváltozott a helyzet azzal is, hogy a német veszély elmúlt. A számára elsődleges ügy, a magyarságé, megmaradt, csak más, és nem világos körülmények között. Aztán sok minden világos lett és elkeserítő.
Pályájának harmadik korszaka valójában az 1956-os forradalommal kezdődött, és haláláig tartott. 1948 és 1956 októbere között csak 21 rövid írása jelent meg, és szinte mind recenzió volt. A forradalom nagyon fellelkesítette, és nemcsak a puszta tény, hogy megtörtént. Legfőképpen az is lelkesítette, hogy politikai pártok nem játszottak benne szerepet. Hogy az állam, illetve a fentről kormányzás ideiglenesen szinte megszűnt, és kiderült, a dolgokat lehet nélküle is intézni. A szerveződések alulról fölfelé alakultak, vagyis az emberek kis csoportokban kezdték kormányozni magukat. Amikor azt írta, hogy a forradalommal a magyar nemzet nem megnyilvánult, hanem létrejött, az éppen mondottakra is gondolt. Társadalmi kérdésekre nem. Később éppen a forradalommal kapcsolatban vélte úgy, hogy az igazi sérelem a magyarokban az embert, és nem az emberekben a magyart érte a megelőző években. Ezt egy olyan totalitarianizmus összefüggésében gondolta, amelyik – Orwell gondolatai nyomán, de az 1970-es évek elején, a párizsi 1968 után megjelent írásokban kifejtett vélemény szerint – a nyugati társadalmakat is fojtogatta. 1956 volt, mondta Szabó Zoltán, az első antitotalitariánus forradalom, vagyis a magyar forradalmat elölről és nem hátulról értelmezte.
Ebben az új helyzetben nyilvánvalóan nem földreformot és tanulási lehetőségeket kellett követelnie a társadalom meglévő keretei között, hanem szabadságot, míg a testvériség, azaz a magyarság ügyében új- és újfajta bajokra terelődött a figyelme. Amit az első korszakban írt tájról, szellemi határokról, szellemi honvédelemről és a múlthoz való viszonyról, szinte mind érvényes maradt, jobban meg se írhatta volna. Új probléma volt viszont az iskolákban terjesztett tudatlanság, a határokon kívül élő magyarok politikai sarkalatú kiiktatása még a szóhasználatban is, ami révén a magyar jelző a magyarországi szinonimája lett. Illyés idézett szavával a magyarok a zömbeliekre redukálódtak, számon kívül hagyva a zömön kívülieket.
Továbbra is a nemzet, mint képzelt közösség maradt elsődleges ügye, s ha másként szólt és érvelt, két okból tette. Nem akarta ismételni önmagát, és a szovjet fennhatóság alatt maradandónak ígérkező helyzetben más volt a tennivaló, a lehetséges tennivaló. Szabó Zoltán mindvégig a gyakorlati ember fejével gondolkodott, adott könyvekről, adott iskolákról, adott megnyilvánulásokról beszélt. Ha általánosított, azok alapján, vagyis induktív módon. Más volt a helyzet Nyugaton is. Új volt a nyugati demokrata országokban, az akkor új kifejezéssel fogyasztóinak mondott társadalmakban található egyre átfogóbb kontroll, és az ilyen összefüggésben is gondolt totalitarianizmus. (A globalizáció szó az elmúlt években többé-kevésbé ennek helyére került.) A nemzetiség ügye, úgy is mint az etnicitásé és a regionalitásé, mindenütt kezdett szóba kerülni. Ennek a társadalmi vetülete, az egyenjogúság kívánalma révén; bármiféle autonómiát követelni csakis a jogosság és az igazságosság nevében lehet, csakis egy-egy jogrenden belül. Sarkallni viszont közösségi, adott közösségekben meglévő igények sarkalltak, nem egyének, mint állampolgárok igényei. Ebben az értelemben talán mondható, hogy Szabó Zoltán sejtése az 1938–39-es években arról, hogy a jövő Európája a kis népek Európája lesz – beigazolódott, ahogy egyébként jogi szempontból is az Európai Unióban a nagy népek és a kis népek együttese megakadályozza bármelyik nagy nép hatalmi törekvéseit. A törvény előtti egyenlőség a fontos. Közösségnek, mint közösségnek, ezért – a szó nem jogi-politikai, hanem kulturális értelmében – nemzetnek nincs törvénykezése. Ha lenne, akkor se lennének a közösségek minőségük tekintetében egyenlők. Egy képzeletbeli közösség-törvény előtt mindegyik közösség más-más, nemcsak másik lenne, ahogy valójában más-más.
A Genfi-tó partján 1977-ben konferenciára, diétára gyűlt magyarok csoportja nemzet volt, mondta Szabó Zoltán, ha nem is a nemzet, és máshogyan volt nemzet, mint Szegeden vagy Dunaföldváron. Nem éltek-laktak együtt, mint egy-egy város vagy falu népe, mint egy-egy demosz – nemzetként, etnoszként viszont együtt voltak, megosztották egymással ott és akkor azt, ami közös volt bennük. Magyarságukat megosztották egymással, mint egykor egy másik csoport az egyetlen halat. Csak annak csoda vagy fantazmagória, hogy mind jóllaktak belőle, aki fizikai, négydimenziós halra gondol, feledvén, hogy a hal szó jelentését, mint bármelyik szóét, igen sokan oszthatják meg anélkül, hogy bármelyikük is megrövidülne. Ott és akkor, a Genfi-tó partján, társak között, Szabó Zoltán is emigrációban volt az országból, miközben magyarként töretlen része maradt a nemzetnek, vagyis a magyarság száműzhetetlenül maradt meg benne ott, ahogyan halála órájáig mindenütt. Róla is elmondható, amit ő éppen tíz évvel korábban a Rákócziról szóló esszéje zárómondataiban írt: Magyarországon volt olyan európai, mint idekinn. Idekinn volt olyan magyar, mint Magyarországon. Ugye érthető, hogy ezt odakinn írta, és az is, hogy ha idebenn írta volna, a két mondat fordítva szólna, de a lényegét tekintve ugyanazt mondaná.



« vissza