Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Széchenyi - démonai nélkül

A filmkritikus álma, hogy ne tudjon semmit a filmről, amit a vásznon lát. Lehetőleg még a rendező nevét sem. Ez persze ritkán adatik meg, hiszen a film – tetszik, nem tetszik, áru, aminek bizony kell a cégér. Olykor egy-egy fesztiválon lehet részünk ebben az élményben, amikor az ember tévedésből másik vetítőbe nyit be, mint ahová a program alapján készült. Esetleg a televízió előtt, amikor a távirányítót nyomkodva bukkanunk valami otthagyhatatlanra. (Ilyen élményben vagy másfél éve Sahnazarov A telihold napja című filmjét elcsípve volt részem.)
A Hídember ilyen értelemben nem tartozik a kritikus álmai közé, hiszen filmről, magyar filmről ennyit ritkán írtak és beszéltek: a film születésének és forgatásának példátlan sajtó- és médiavisszhangja korántsem csak a filmről szólt. Végül is a legtermészetesebb dolog a világ bármely országában, hogy jelentős történelmi személyiségekről és eseményekről reprezentatív filmek, vagy (újabban) filmsorozatok készüljenek. Az pedig, hogy A Hídember minden idők legdrágább magyar filmje, pontosan jelzi a magyar film szégyenletes szegényházi körülményeit, hiszen ennyi pénzből (6–7 millió dollárnak felel meg a film költsége) egy hasonló kiállítású amerikai filmet el sem kezdenek forgatni.
A film utóélete egyébként nem látszik igazolni az ellendrukkerek aggodalmait. Az első héten 34 000 nézője volt, s ezzel maga mögött hagyva a nagy amerikai forgalmazók filmjeit vezette a toplistát. S nem egészen egy hónappal a bemutató után már több mint 152 000 nézőnél tart. S végül egy ilyen típusú filmnek mi más célja lehetne, mint hogy becsalogassa a moziba a nézőket akkor is, ha magyar filmet játszanak. Föld Ottó, a Mafilm – nemrég elhunyt – egykori igazgatója mondta még a nyolcvanas években, művész- és közönségfilm ádáz csatájáról szólva, hogy a magyar filmgyártás akkor van rendben, ha egyszerre tudja megcsinálni A kőszívű ember fiait és a Szegénylegényeket.
A Hídember a rendszerváltás után nálunk is kialakult úgynevezett produceri filmgyártás terméke, amennyiben a film ötlete nem az író vagy a rendező, hanem a producer, Hábermann Jenő fejéből pattant ki, s ő keresett a téma filmesítéséhez alkalmas alkotókat. Kétségtelen, hogy Bereményi Géza posszibilis választás, hiszen írói és filmes életművében, sőt nem jelentéktelen szövegírói teljesítményében is kitüntetett szerepe van a történelemnek. Több mint figyelemreméltó debütálására 1985-ben a Tanítványokkal, épp a film friss történelemszemléletének, a Horthy-korszakot új szemmel láttató jellegének köszönhette. Az Eldorádó második, önéletrajzi fogantatású filmje, a történelemnek kiszolgáltatott emberről szintén meggyőző, nagy erejű alkotás.
A Hídember azonban vélhetően nem Bereményi Széchenyi-képét mutatja. Tudniillik épp korábbi, analitikus, stilizáló, emelkedetten ironizáló hajlamának nem látjuk nyomát sem. A Hídember Széchenyije olyan, mint a Napló megjelenése előtti közkeletű Széchenyi-kép. Valószínű, hogy Jókai Mór sem ismerte Széchenyi Naplóit, amikor megformálta klasszikusan romantikus hősét, Szentirmay Rudolfot Széchenyi grófról. Ha ismeri, minden bizonnyal más prototípus után néz, vagy úgy tesz, akár a film alkotói, akik egyszerűen nem vesznek tudomást – s különösen a film első kétharmadára, a Döbling előtti évek ábrázolására jellemző ez – nem is annyira a Napló tényeiről, mint a Naplóból sugárzó életérzésről. A szorongásnak, a kételkedésnek, a sértődékenységgel vegyes túlérzékenységnek, az önbecsülés hiányának vagy éppen túltengésének, vagy a nemritkán felbukkanó esztelen, korláttalan indulatoknak a létezéséről. Mindezt lefaragják Széchenyiről, mint a szobrász a vésővel a felesleges anyagot, s marad egy kicsit izgága, lobbanékony, némiképp különc, de nagylelkű, áldozatkész, mély érzésekre is hajlamos hős, aki nem sajnálja hazájától az az anyagi áldozatokat, s Akadémiát, Kaszinót, Lánchidat és angol wc-t honosít meg elmaradott, de hőn szeretett hazájában. S aki egyszer csak – szinte minden előzmény nélkül, hiszen betegségről az al-dunai maláriajárványt nem számítva nem esik szó – fékezhetetlen idegrohamot kap. Hajlamról, fiatalkora óta leküzdhetetlen aggályairól, rettegéséről, a démonizált betegségekről nincs szó, így esetleg a forradalmi események feltartóztathatatlanságával hozható összefüggésbe a betegség.
A végső idegösszeomlás pillanatában Széchenyi azt kiabálja: Mindent tudok. Én vagyok mindennek az oka! Én vagyok Magyarország gyilkosa! Nem lehet megállítani. Én kezdtem el. Nem kellett volna megbolygatni! Már senki nem állíthatja meg!
Önvádja azonban – pusztán a filmre hagyatkozva – kevéssé érthető. Az előzményekből, Széchenyi látványosan, akcionalizáltan felvázolt életútjából, ahol vannak ugyan utalások arra, hogy ő Magyarország sorsát a Habsburg-birodalmon belül képzelte-szándékozta jobbítani, nem derül ki, hogy valóban teljes mélységében ismerte az elvadult, barbár országot, a nemesség fizikai és morális züllöttségét. Nem hitte, mint Petőfi, hogy Magyar vagyok, legszebb ország hazám,/az öt világrész nagy területén. Magyarságszemlélete inkább Ady Endréét előlegezi. Széchenyi, állandóan utazva az országban és sokat járva külföldön, pontosan, kíméletlen tisztánlátásra ítélve látta az ország tényleges állapotát. Sajátságos, Magyarország a legkevésbé tetszik nekem mindama országok közül, amelyet ismerek. Ha Sopronból Bécsbe utazom, az ausztriai rész jobban tetszik, ugyanígy, ha Pestről megyek Bécsbe, és csinosabb is sokkal. Midőn Sárospatakon át Lengyelországba mentem volt – Duklán által –, kiváltképp feltűnt nekem Lengyelország kultúrája, összevetvén a mi barbárságunkkal – írta Naplójába.
Sőtér István mutatott rá a Napló 1982-es kiadásának előszavában, hogy Széchenyi hazaszeretete nem szépít és mégsem csökken ettől. Az országot és a népet mindennél különbnek csak a későbbi korszakok önelégültsége akarja láttatni… Amikor az ország elmaradottságáról írott sorait olvassuk, a döblingi esztelen és túlhajtott önvádaknak némiképp igazat kell adnunk: a magyar forradalom robbanó anyagához kétségtelenül hozzáadtak valamit Széchenyi lesújtó fölismerései, s az a szándék, hogy ezt a népet a maga sorsára, helyzetére ébressze. Az ilyen ébresztésnek sorsszerűen forradalomba kellett torkolnia.
Mivel a filmből nem derül ki, hogy Széchenyi országismerete alapos, mély megtapasztalásra épül, gesztusai a felemelésre, a jobbításra, külföldi minták meghonosítására inkább egy gazdag fantaszta és különc, aufklerista cselekedeteinek tűnnek, semmint egy felelősen gondolkodó államférfi tetteinek.
Hirtelen, sugallatszerű elhatározásnak tűnik magyar nyelvű felszólalása is az országgyűlésben, s ugyanígy Wesselényihez pártolása is. Vívódása a Habsburg-dinasztiához való hűség és a valóságos magyar állapotok diktálta cselekedetek között csak jelzésszerű.
A film akkor és addig van elemében, amíg a fiatal arisztokraták életét élő, vágyaitól, ösztöneitől semmit meg nem tagadó fiatalembert ábrázolja, aki nem a lányos mamák álma, roppant vagyona ellenére sem. Kinagyít egy-egy romantikus vonást, például végzetesnek bizonyuló kapcsolatát sógornőjével, Carolinnal, akinek halálában élete végéig felelősnek érzi magát. Meglehetősen romantikusan ábrázolja a film Crescencéhez fűződő állhatatos és legyőzhetetlen szerelmét, s egyszerűen hallgat arról, hogy amikor ez a szerelem 12 év után beteljesül, nagyon hamar konfliktusokkal teli házasság lesz belőle. Clam ezredeshez fűződő barátságát, majd ellenségekké válását is mintha már olvastuk volna egy Jókai-regényben. A legmeggyőzőbben felvázolt figurának talán Metternich tűnik, az abszolutizmus felkent híve, a szabadságmozgalmak esküdt ellensége. Darvas Iván kitűnő az okos, ravasz, számító, de bizonyos határig személyes vonzalmakat is megengedő, nagy formátumú politikus megjelenítésében, akinek szakértelmét még aggastyánkorba érve is felhasználja a fiatal Ferenc József. Jó választás a két külföldi színész szerepére Irina Latchina (Crescence) és Marius Bodochi (Clam). A magyar politikusokat alakító színészeknek (Wesselényi) Cserhalmi György, (Kossuth) Nagy Ervin, sajnos nem nagyon van mit játszaniuk. Élőképekben ágálnak, illusztrálnak közhelyeket. Álnaiv kérdés, hogy Széchenyi szerepére lett volna-e alkalmasabb színész Eperjes Károlynál, hiszen a film ellentmondásoktól, démonaitól, profetikus szenvedélyétől elválasztott Széchenyijét korrekten alakítja. Hogy a Naplóban megismert és ezer kérdést nyitva hagyó, rendkívül ellentmondásos személyiséget el tudta volna-e játszani, azt nem tudjuk meg.
Lehetséges, hogy Bereményi radikálisan meg tudta volna újítani a Széchenyi-képet, ahogyan Németh László újította meg drámájában. Ezúttal azonban egy nagyszabású, képes történelemkönyvre – ami végül is a történelmi film leggyakoribb formája – volt igény, dekorativitással, patetizmussal, heroizmussal, akciókkal. Talán a fordulat és a feszültség kevesebb, mint a műfaj klasszikusaiban, és hiába tájékoztatják a nézőt szöveges információkkal, néha úgy tűnik, a könyvből itt-ott hiányzik néhány oldal. A tájékozatlanabb nézőnek például nem egyértelmű, hogy valóban, a már évtizede tébolydában élő Széchenyi írta-e a rettegett műveket, értelmezheti úgy is a jelenetekből, hogy ez a feltevés csupán a minden magyarban ellenséget látó s Széchenyi politikai feltámadásától rettegő bécsi titkosrendőrség lázálma. A reformkor és az 1848-as forradalom eseményeinek illusztrálására ezt a filmet fogják vetíteni. Ez nem baj, de mellette megfontolásra javaslom Németh László merészebb gondolatát is, amely szerint iskoláinkban reggeli torna helyett a Nagy Szatírát kellene hangosan olvastatni a diákokkal. Igaz, ma már nincs az iskolákban reggeli torna.



« vissza