Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Egy emlékirat időszerű tanulságai

 

Olvasónapló

 

A 19. század közepe szembesült azzal kérdéssel, hogy az urak és szolgák mellett számolni kell a nép fogalmával is. Eötvös József valahol azt írja, hogy a szegények között semmivel sem talált több jó vagy rossz embert, mint az előkelőek soraiban. Első regényhőse még vágyaiban a nép szolgálatának szentelné életét, valójában ennek a lehetőségét keresi – hiába. Később sokan utalnak a nép viselkedésének ellentmondásos voltára, s megjelenik a tömeg kérdése, amire Ortega y Gasset figyel föl majd egy évszázaddal később. A 20. század végére ez vált az egész nyugati művelődési kör feszítő gondjává. Eötvös töprengéseiben ugyanannyi a romantikus indíték, mint Karl Marx rendteremtési kísérletében. A kor alapérzése a világ töredezettsége, ellentmondásos volta, amire a tudósnak minősített német álmodozó egyrészt Hegel félremagyarázásával, másrészt a természettudományokban igen eredményes képletalkotás módszerével igyekezett magyarázatot adni. A képlet arra szolgál, hogy – a jobb megértés kedvéért – bonyolult folyamatokat leegyszerűsítsen. Míg azonban a természettudomány képletei kísérletileg igazolhatóak, bizonyításuk egységesen mérhető adatokkal megismételhető – Marx történelmi modellje puszta föltételezés. Mégis óriási hatása volt, s maradt. Az osztályharccal magyarázott társadalmi rendszerek arra szolgálnak, hogy a termelőerők, termelési viszonyok és módok képletével legyen helyettesíthető – többek között – a nemzeti tragédiák kérdésének az elemzése. (Ebben a fölfogásban az ember csak újratermelt munkaerő.) Így törölhetők ki az emberi létezés nyitott kérdései közül azok a szellemi erők, erkölcsi-tudati tényezők, amelyek nélkül az anyagi viszonyok soha nem változtak. Érdektelenné válik a hagyomány, a művészet, az irodalom szerepe is. Az irodalmi szöveg megértetése helyett az iskola közhelyeket tanít. (Petőfi azért nagy költő, mert ostorozza a feudalizmust, benne a nemességet, hirdeti a forradalmat; s közben a verseiben megalkotott esztétikai értékek figyelmen kívül maradnak.) Az utalásrendszerében megértett vers ugyanis önálló gondolkodást, ezzel öntevékeny életfölfogást kíván, s ezt a kizárólagos véleményüket másokra kényszerítők nem szeretik. Emellett a marxista beszédmód csak anyagi értékeket ismer; a szeretet, a szerelem, a hűség, a tisztesség, az önbecsülés, az önmérséklet, az önfegyelem, illetve az árulás, a csalás, a hamisság fogalma ebben üres szó (üzenet nélküli nyelvi jel) csupán.
A 20. század utolsó harmadában alapvetően megváltozott a nép fogalma. Addig a közbeszéd legfontosabb értéke és mércéje volt. Marx és Eötvös egyaránt a nép emelkedését kívánta. A német közgazdász ezt külső erők (elvont gazdasági törvények) érvényesülésével (és forradalmi úton) látta elérhetőnek; a magyar író-gondolkodó az ember belső értékeinek kiteljesedésétől remélte. A szép és a jó példáját mindketten fent keresték – az anyagi jólétben, illetve a közhasznú tevékenységben. A hatvanas évektől a népi, a népszerű – akárcsak a 18. század végének esztétikai gondolkodásában – alantas értelmet kapott, a populista (magyarul a nép érdekében megszólaló, azaz egykori szándéka szerint Marx, de Eötvös is) politológiai szitokszóvá változott. A fölemelkedés eszméje a visszájára fordult: az egyre többet unatkozó tömeg szórakoztatása hatalmas – öntörvényű – üzletté nőtt, s ez megfordította az európai törekvések évezredes irányát. A szórakoztatóipar világképében a jólét már mások által megteremtett adottság, ami erőszakkal és gátlástalansággal (soha nem munkával) érhető el. Tagadják minden igaz, szép és jó lehetőségét, eszmék és eszmények mindennapi érvényesülését; s azt bizonyítják közönségüknek, hogy a siker és az aljasság összetartozik; aki ezt nem így fogja föl az vagy közveszélyes, vagy nevetséges. Közveszélyes, mert korlátozni akarja az életélvezet, a gátlástalanság és erőszak szabadságát, ami a közvélemény-formáló médiában meghatározó szerepet kap. Ennek az üzletnek a haszonélvezői, a kiválasztottak ugyanakkor megvetik a tömegembert, s kizárólagos igényt formálnak saját világképük egyetemes érvényének elfogadtatására. Az esztétikában és a politikai megnyilatkozásokban (kinyilatkoztatásokban) visszatért a 18. században kialakult, párbeszédre épülő nyilvánosság előtti időszak önkényuralmi (abszolutista) szellemisége. Különösen a szovjet birodalom egykori hűbéres államaiban, ahol a népet ostoba alattvalónak tekintették, és a népi demokrácia elnevezéssel ironikussá tették a szó jelentését.
John Lukács Egy eredendő bűnös vallomásai című önéletrajzi művében nincs szó a médiában ma legtöbbet emlegetett témákról: a tőkéről, a világcégek hatalmáról, a természettudomány felelősségéről (atom-, vegyi és egészségkárosító fegyverek, környezetszennyezés stb.), de a nép fogalmának változásáról sem, csak arról, hogy a múltat, a jelent és jövőt egyaránt emberek alakítják: akaratuk, érzelmeik, ismereteik és munkájuk bonyolult összehatásának működtetésével. Azt sem vizsgálja, milyen a sokat emlegetett tudásalapú társadalom; gondolatmenetéből azonban világosan kiderül, hogy nem a világtörténelmi erők szükségszerű mozgása hozza létre, de nem is az a nép, amit a 19. században elképzeltek, vagy az a tömeg, ami inkább az önfeladásra, mint cselekvő közreműködésre hajlamos.
E bonyodalmas fölvezetésnek személyes érintettségem miatt van köze az Egy eredendő bűnös vallomásaihoz. Mivel a kort, az életrajz kiinduló helyzeteit (a háború előtti Magyarországot) még személyes tapasztalatból ismerhettem. Részben életkorom, részben körülményeim miatt azonban másként alakult az életem, mint Lukács professzoré. Ha apám 23, anyám 18 éves korukban összeházasodnak, s olyanok, mint tíz évvel később, engem is angliai iskolába küldenek, a háború után külföldre megyek stb. Így is ugyanazokat az értékrendeket, fölfogásokat, világértelmezéseket, rokon- és ellenszenveket kaptam örökségül, mint e szellemtörténeti emlékirat szerzője. Fiatalabb húgaim, unokatestvéreim – néhány év korkülönbség miatt – már csak hallomásból és olvasmányaikból ismerhetik azt, ami nekem még az életem része lehetett. Az enyém az utolsó évfolyamok egyike, amelynek tagjai még másként tanultak gondolkodni, mint az öt-tíz évvel fiatalabbak. A háború vége felé kinyíló elméket a világ változásához szükségszerűen alkalmazkodó családjuk már más feltételekhez szoktatta. Nem emlékezhetnek a németellenesség hazafias élményére, az angol rádió titokban hallgatását pedig a vörösterrorhoz kötik. Nem emlékezhetnek arra a középosztálybeli biztonságérzésre, ami a hazánkat bombázó repülőkkel, a náci, majd szovjet csapatok bevonulásával örökre eltűnt. Mégis alighanem a tíz év korkülönbség miatt nem vágytam nagy, kertes házra (ahol John Lukács jól érzi magát, nekem viszont birtoklására esélyem sem volt soha), mert ehhez hozzákapcsolódnak gyermekkori élményeim, a hajnali sorban állások (húsért, kenyérért, cukorért), a hólapátolások, favágások, kertásások – megannyi gyötrelem serdülő fiúnak. Tudatomban a taxi nem sürgős szerelmi találkák öröméhez kapcsolódik, hanem kényszerű betegszállításhoz, drágaságához, és a blokádállítókkal szembeni ellenszenvemhez. Azaz csupa rossz érzéshez. Nem vagyok európai abban a – szerző meghatározta – értelemben, hogy le tudnék inteni egy hordárt (soha nem tettem meg), természetesen tudjak választani a borlapról. Igaz, az elmúlt évtizedben szakértő barátaim megtanítottak a borminőség tiszteletére, de képtelen vagyok kikapcsolni azt a beidegződésemet, hogy először az árakra nézzek, még akkor is, ha más költségére választhatok. Életem nyomorúságos évtizedei kitörölhetetlen nyomokat hagytak gondolkodásomban. (Nemrég komoly zavarba hozott az atlantai repülőtér tájékoztatószolgálatának lelkes munkatársa, aki végigrohanta velem a hatalmas létesítmény minden elképzelhető zugát, ahol vendéglátóink várhattak ránk, majd sikeres megtalálásuk után úgy búcsúzott nehezen érthető afro-amerikai nyelvén, hogy az itthon ilyenkor szokásos borravaló kérdése föl sem merülhetett.)
Szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudok egészen elszakadni a Magyarországon uralkodó marxista beszédmódtól, ami – a mű tanúsága szerint – John Lukács gondolkodásába alig szűrődött be; s ha mégis, nem tudható nem a fordító (a kitűnő Barkóczi András) akaratlan módosításaként, avagy a Nyugat tudományos irodalmának nyelvét is jelentősen befolyásoló korszellem hatására. Észrevehettük ezt Lukács korábbi, a második világháború történetével foglalkozó érdekfeszítő könyveiben is, de a legtöbbször itt használja azokat az alapvető politikai fogalmakat (reakciós, konzervatív, szocialista, haladó, liberális stb.), amelyek az ő szótárában egészen mást jelentenek, mint ahogy ezeket a hazai közbeszéd használja. Nem merem határozottan állítani, de valószínűnek tartom, hogy értelmezései világméretekben is eredetiek. Erre utal mindaz, amit az öntudatnak és a tudatnak a történelemformálásban játszott szerepéről írott – legfontosabbnak tekintett – művének amerikai elhallgatásáról ír. (A Historical Consciousness címét Barkóczi talán többértelműsége miatt nem fordította magyarra.) Történetíró hitvallását is elég meglepően határozza meg: Thomas Hardy azt írta, ’a lelkiismeretes regényírás az egyetlen, amely képes elmélyült, tartós érdeklődést kelteni az érett korú, komoly olvasók elméjében, akik unják az együgyű kitalációkat és áhítják a valóságot; akik szerint a világ ábrázolásában a szenvedélyeknek úgy kell egymáshoz aránylaniuk, ahogy magában a világban. Ezt az érdeklődést keltették az athéniakban a halhatatlan tragédiáik, s a londoniakban a háromszáz év előtti nagy színdarabok első előadásai.’ Meggyőződésem, hogy a Hardy által szorgalmazott ’lelkiismeretes regényírás’ helyébe most a lelkiismeretes történetírás lép. Lukács szerint nem a hitelesség, a tényszerűség, a forrásfeltárás rovására; hanem abból a fölismerésből kiindulva, hogy mindent, ami megtörtént, csak átélőinek vagy az emlékek összegyűjtőinek, földolgozóinak, értékelőinek sajátos nézőpontjából ismerhetünk meg. (A valóság mindig az értelmező személyiség élménye, esetleg ezen keresztül közmegegyezés eredménye.) A természettudományos módszerek (és képletek) emberi összefüggésekben csak önkényesen használhatók, ezért minden történelemre vonatkozó híradás tartalma az elbeszélő szándékaitól, fölkészültségétől, nyelvétől – és becsületétől függ. (Nem mondja ki, de nyilvánvalóan a szellemi hatalomra törekvők önérdekeinek a kiszolgálását tekinti becstelenségnek.)
Azt vallja, hogy az emberlét kettőssége, a test és lélek belső ellentmondásainak vállalása nélkül figyelmünk csak a mindannyiunknak szükséges anyagiakra összpontosulhat; s a megszerzésükért folytatott harcban – egyúttal: hatalmi küzdelemben – a belső (erkölcsi) korlátokat az emberek gyakran áthágják. Erkölcsi érzékük mélyebb, hatalmasabb és kiterjedtebb, mint amilyennek a modern, liberális, tudományos, determinista kategóriák képesek vagy hajlandók látni. Az ember, ahogy Pascal mondta (és Vörösmarty írta, teszem hozzá), egyszerre állat és angyal, és nem csak szélsőséges helyzetekben. John Lukács vallomása szerint Bernanos tanította meg arra: Embernek tagadni az eredendő bűnt bizonnyal súlyosabb, de legalábbis sokkal veszélyesebb, mint tagadni Istent. Mert egyfelől nem gépeinkkel tágíthatjuk létezésünk terét, hanem szellemi erőnkkel. A gondolkodó ember láthatárának ez a távlata itt, Magyarországon – a harmincas évek után születetteknek – jórészt ismeretlen, mert legföljebb családi vagy vallási körben találkozhattak vele, de korszerű megfogalmazásban ott sem. A világ szellemi élete ugyanis nem szorult abba a zsákutcába, amit a névrokon Lukács György nekünk engedélyezett, s nem követte mindenben a marxista elveket újraíró nyugati áramlatokat sem. (Kodolányi Gyula hasonló gondolatra jut, amikor a Hitel 2002. márciusi számában megjelent, A nagy szétbomlás és a nagy kinyílás című tanulmányában rámutat Gaetan Picon Korunk szellemi körképe című újabb filozófiai eszméket bemutató munkájának – szűk körű, de annál megrázóbb – magyarországi hatására.)
Vannak pontok, ahol emlékeink rendkívül hasonlóak. Lukács egyik – kiemelt – háborús emléke, hogy családja németpárti katonatiszt barátja elmondja, a magyar törzskarnak a németek bemutatták egyik csodafegyverüket. Amerikai bombázók repültek át felettük; a németek állítgatni kezdtek egy dobozforma szerkezetet; egy bonyolult tükröt irányítottak az égnek, megnyomtak néhány gombot, és abban a pillanatban lángba borult három bombázó. Ugyanezt a történetet én is hallottam 1944 novemberében Budapesten, a Gellért-hegyen. (És az én anyám sem hitte el az általam később nagyon tisztelt ezredesnek.) Igaza van a szerzőnek, ha nagyon szeretnénk valamit, annyira hiszünk benne, hogy vagy kitalálunk, vagy továbbadunk olyan történeteket, amiről szeretnénk, ha igaz lenne, ezért tényként kezeljük. Ő nem folytatja a történetet, de nekem saját elbeszélőm tönkrement életére, hosszú szovjet fogságára, kényszermunkatáborban elpusztult sógorára kell gondolnom, s a történelem mintha igazolná ezt a kétségbeesett (és alaptalan) reménykedést. Nagyobb távlatokban gondolkodva, ahogy apámtól tanultam, utólag se kívánhatom a nácik győzelmét, amit anyámmal már akkor lehetetlennek és a magyar érdekekkel ellentétben állónak láttunk, de érteni vélem a csodavárók – józan ésszel igazolhatatlan – kétségbeesett félelmét. Legalábbis, ha az említett ezredes (atyai barátom) hosszú és kegyetlen hadifogságára, javaik elvesztésére, családja kitelepítésére, meghurcoltatásaikra, arra a tömérdek szenvedésre gondolok, amit a háború alatt csodákban reménykedők a szovjet győzelem következtében átéltek.
E részlet alátámasztja a szerző fölfogását: a világon a legfontosabb (…) az, hogy mit gondolnak és kívánnak az emberek; az anyagi körülmények (…) ennek következményei. Nekünk, akik itt élünk Magyarországon, több mint fél évszázada sulykolják, hogy az anyagi világ a tudatunktól függetlenül létezik, meghatározza életterünket, viszonyainkat, lehetőségeinket. Még azok, akik a maguk világában John Lukács gondolatmenetét és meggyőződését követik, sem mutatnak hajlandóságot a torzzá egyszerűsített (filozófiainak minősített) materialista tétel megkérdőjelezésére. Egyrészt azért, mert elfogadása lehetővé teszi, hogy az ember és világ bonyolult viszonyát a gyakorlati feladatok elvégzésére egyszerűsítsük. Másrészt, mert az a jellegzetes életfölfogás, amit a magyar menekült Amerikában megfigyelt, mára – a média közvetítésével – nálunk is általánossá vált. Megérkezésekor – írja Lukács – az Egyesült Államokban kevesen tűztek célukul olyasmit, ami túlmutatott volna közvetlen környezetük szűk körén. Ebből a körből nemhogy kitörni, de még kitekinteni sem akartak… A háború (és a hatvannyolcas változások) előtti Európából hozott világképe, nyugtalansága, kutató szelleme természetesen nem teszi lehetővé, hogy ezt elfogadja, ezért magyarázatot keres rá. Azt ajánlja, hogy a matematikai gondolkodás (100+100=200) helyett a történelmi gondolkodást részesítsük előnyben, ha meg akarjuk érteni önmagunkat és a világegyetemet, aminek előfeltétele, hogy tisztában legyünk az emberi megismerés korlátaival. Mert a matematikában csak egyfajta 100 létezik – tökéletes, pontos és konstans. Az élet nem konstans: tele van sötét 100-akkal és világos 100-akkal, meleg 100-akkal és hideg 100-akkal, növekvő 100-akkal és zsugorodó 100-akkal. (…) A matematika az emberiség történelméhez tartozik, emberi alkotás; ezért is nem tartozik a történelem a matematikához. S itt ne álljunk meg, gondoljuk tovább Lukács érvét, mert a 100 legalább fölfogható mennyiség, noha nem mindegy, hogy forintról vagy dollárról, kilóról vagy tonnáról, mogyoróról vagy dinnyéről beszélünk. A politikai vitákban emlegetett milliárdok (százmilliárdok) azonban a hétköznapi embernek szinte fölfoghatatlanok. A természettudomány eredményei nélkül persze az életünk és a történelmünk elképzelhetetlen. De minden megismerés előfeltétele az akarat. Ha nincsenek célkitűzéseink, ha bezárkózunk kisvilágunk (mégoly fontos) gondjainak megoldási kísérleteibe, s a világot eleve adottnak, eleve meghatározottnak (determináltnak) vesszük; ha lemondunk a szabad akarat kínálta lehetőségekről, akkor átadjuk magunkat a kiszolgáltatottság érzésének, beletörődünk elidegenedettségünkbe, vagy ahogy Kölcsey írta: a rabigát vállainkra vesszük.
Lukács ehelyett ajánlja a történelmi gondolkodást, ami arra épül, hogy a folyamatosság ugyanolyan fontos, mint a változás, mert nincs változás előzmény és következmény nélkül. Eredeti eszme nem létezik; de teljesen eredeti gondolat sem. Az egyén nem lehet teljesen független a világtól. Maga a történelem pedig nemcsak feljegyzett múlt, hanem a múlt emlékezete is. Az emlékezetet pedig (a följegyzésekben is) meghatározza, hogy az emlékező mit hisz, mit gondol, mit remél, mire vágyik, miben csalódott, mit szeret, mit gyűlöl, milyen eszmékre, hagyományokra épül az a világképe, amiben a vele és körülötte történteket, még inkább pedig a másoktól hallottakat (olvasottakat, közvetítetteket) elhelyezi. Önmagunk és a világegyetem jobb megértése érdekében. Ennek persze előfeltétele, hogy tisztában legyünk az emberi megismerés korlátaival. Heisenberg fizikai kutatásainak eredményeit hívja segítségül, hogy filozófiaként vallhassa a világegyetem új, emberközpontú fölfogását. A valóság karteziánus szemlélete helyett, mert az ’objektív’ és ’szubjektív’, megfigyelő és megfigyelt, anyag és szellem teljes és kategorikus különválasztása immár használhatatlan és idejétmúlt.
A szerzőnek és e sorok írójának Marx tanaival kapcsolatos kételyei ugyanott kezdődtek: a munkások között. Lukács egy nyomdában (e sorok írója textilgyárban) jött rá, hogy a marxizmusnak a munkásosztályról hirdetett tanai merő illúziók. A munkások vágyai nemigen különböznek a polgárokétól. Beszélgetéseik (férfitársaságban) a női test (munkásnők esetében a férfi nemi képessége) és a vágyak kielégítési lehetőségei köré összpontosulnak, s ugyanúgy áhítoznak, mint mindenki más: rangra és javakra, biztonságra és megbecsülésre. Szapulták a gazdagokat (és olykor a zsidókat) úgy általában, de nyoma sem volt bennük a proletár öntudatnak. (Az én időmben, az ötvenes években, még kevésbé.) Egyetértünk abban is, hogy Marx nem ismerte az emberi természetet, mégis mindenáron elméletbe akarta egyszerűsíteni azokat a bonyolult viszonyokat, amelyek megértéséhez kulcsot keresett. Részben talált is, teszem hozzá, hiszen tanai a ma posztmodernnek nevezett gondolkodók többségét is alapvetően befolyásolták, s a világ szellemi életére alighanem mélyebb hatást gyakoroltak, mint egy amerikai katolikus egyetem tanára véli.
Akinek az életében vízválasztó szerepet játszott, hogy az érvényesülés érdekében belép-e a pártba (esetleg SzT tiszt lesz), vagy vállalta az (önkörébe zárt) ellenzéki szerepet, annak nehéz azonosulni azzal, amit az anti (antikommunizmus, antifasizmus) magatartásról gondol. A személyes tapasztalatok tudathasító élményei nélkül nyilván igaz, hogy az anti érzület mindig magában foglal bizonyos elfogadást. (Az istentagadásnak nincs értelme Isten fontosságának elfogadása nélkül.) Történész nézőpontjából igaz, hogy a hidegháború időszakának amerikai közvéleménye és politikája tévedett, amikor a kommunista eszmék ellen hadakozott, miközben tétlenül nézte Moszkva terjeszkedését. A szovjet típusú kommunizmus eszméje nyilván nem veszélyeztette a jóléti társadalmakat, de a marxizmus téves világmagyarázata bizony mindmáig sokak gondolkodását befolyásolja. Amerikában is, sőt talán ott még erősebben, hiszen történeti hagyományuk – ahogy a szerző is hangsúlyozza – magában foglalja a jó és rossz ellentétére egyszerűsített világmagyarázatot. Ebből következik, ha a fasizmus rossz, akkor az antifasizmus jó. Mivel azonban nem szembesültek a szovjet hódítás következményeivel, a kommunizmust nem tekintik rossznak; sőt egykori tévedésük igazolására az áldozatokat, az elszenvedőket sem különböztetik meg az együttműködőktől.
A marxizmus és antimarxizmus közös hatását figyeli meg Lukács abban is, hogy a háború alatt Európában a Hitler–Churchill, Pétain–de Gaulle ellentét volt a vízválasztó, Amerika szellemi élete viszont a sztálinizmussal a trockizmust állította szembe. Az ottani szellemi életben nagy szerepet játszottak az oroszországi zsidók, akik magukkal vitték (többek között) az értelmiség Európa-idegen fogalmát. Ez aligha létezne Marx osztályelmélete nélkül, s itt kereshető az új osztály, vagy a Konrád–Szelényi-féle hatalmi szerepfölfogás gyökere. Az orosz eredetű értelmiség fogalom egy szűk, önmagát szellemi fölényben érző kör minden más eszmét kizáró gőgjét hordozza magában. A nyugati fölfogás a tudást és a szellemi munkát sokáig kizárólag a közjóra irányuló hasznosság szempontjából értékelte. (A nép fogalmába beleértette a polgárokat, s azokat is, akik szellemi munkából élnek.) Akik kiváltságok birtoklása végett nevezik magukat értelmiséginek, Amerikában is (akárcsak manapság Európában) annyira közönyösek a munkásság, a parasztság, azaz minden nem közéjük tartozó gondjai iránt, hogy kérdéseik megválaszolását is fölöslegesnek tartják. Értelmiségivé nem a régi céhekben szokásos mestermunka fölmutatásával válik valaki, hanem azáltal, hogy a meghatározott kategóriákban gondolkodók – hűségnyilatkozat után – maguk közé fogadják. Nem véletlenül idézi az emlékező: A kategorikus eszme – írta Metternich (egy spanyol filozófusnak) – olyan, mint a rögzített csövű löveg… Azokat veszélyezteti, akik a röppálya mentén állnak vagy mozognak. Másfelől a valódi elveket olyan ágyúhoz hasonlíthatnánk, amely körbeforgatható, és minden irányban tüzet nyithat minden hazugságra. Ilyen elvekre nagy szükség lenne akkor, amikor az értelmiség változatlanul a marxizmus (sztálinizmus, trockizmus, vagy posztmodern változatának) emberidegen fölfogását ismételgeti, s a médiumok segítségével a hatalom birtoklóinak korlátlan mennyiségű hazugságot kínál, ami ellen csak elvekkel, meggyőződéssel és önálló gondolkodással védhetjük meg a hőn áhított Igazságot és szabadságunkat. A jó és a rossz, az igaz és hamis megkülönböztetése nélkül az ember nem dönthet sorsáról. Ezek azonban nem egyszerűsíthetők le az osztályharc elméletének haladó–reakciós, szocialista–kapitalista ellentéteire. (Tapasztalatból tudjuk, hogy a proletárdiktatúra vezetői gátlástalan kizsákmányolókként viselkedtek.) Azért is érdemes ezt a szöveget olvasni, mert a szavak visszakapják teljes jelentéstartományukat; a világ nem látszik vörösnek vagy feketének, mert a beszélő fölvillantja a szivárvány színeit.
John Lukács saját életéről szólva – szülei válásától felesége haláláig, szerencsés második házasságáig, a tanulmányokig, munkahelyekig, szakmai sikerekig és balsikerekig – minden fontos életrajzi eseményről beszámol vallomásai keretében. Ezt a címben is szereplő szót sokkal inkább Szent Ágoston, mint Rousseau hagyománya értelmében használja. Annak a kifejtésére helyezi a hangsúlyt, amit saját nézőpontjáról lényegesnek minősít a világot mozgató szellemi erők közül. Noha a lelki tényezőket kikapcsolhatatlanul fontosnak tartja, a vallomás hangsúlya mégsem a vele és világával történtek érzelmi földolgozására, hanem a megértő-tisztázó szándékra esik. Ahogy a Bevezető első mondata leszögezi: Ebben a könyvben nem életem történetét mondom el, hanem bizonyos gondolataimról és meggyőződéseimről adok számot. E szándék legérdekesebben az első fejezetben valósul meg, amelyben a reakciós fogalmat járja körül, de meghatározza a háborús élmények, a Kelet–Nyugat közti kapcsolatok, az anti fogalom értelmezése körüli tudós elemzéseket is. Később, ahogy a személyes részek (tanítás, írás, lakóhely), az én ízlése, vágyai és törekvései kerülnek előtérbe, a dolog természetéből adódóan csökken az elmondottak általános érvénye. Ez ugyan nem jár együtt az olvasó figyelmének lankadásával, hiszen egészen különleges – a magyar olvasónak jórészt ismeretlen – életforma tárul föl előttünk. Ráadásul ebbe olyan különleges vallomást sző, mint a Philadelphia és a Pennsylvan föld vonzerejéről szóló.
Ebben meglepetten találkoztam nagynéném tanításával, aki szeretett a magyarság (vagy az ember?) földből kitéphetetlen gyökereiről beszélni. Ezt az érzést is kitörölte belőlem a kommunista rémuralom. Az ugyancsak városi születésű-neveltetésű szerzővel ellentétben inkább rettegek a föld megkötő erejétől, mint vágyom utána. Ez is tudati torzulás, ősi szentség megfosztása mítoszi értelmétől, aminek súlyos politikai következményei vannak. Amerikában – úgy látszik, s erről nem szoktunk tudni – egyesekben tovább él a gyökerek megtalálása utáni vágy, hacsak nem innen vitte magával ezt az öntudatlan érzelmi kötődést Lukács professzor. Eszünkbe is juttatja vele, hogy annak a személyes kapcsolatnak a megszakítása, ami nemzedékeken keresztül az adott tájhoz kötötte a földből élőket, nálunk súlyos értékvesztéshez vezetett. A magyar mezőgazdaság válságának legalább az egyik okát bizonyára itt kereshetjük.
Proust híres teasüteményét – az eltűnt idők üzenetét – ízleltem e könyvben, amit egy törésektől szaggatott történelmű nép fiaként olvashattam. John Lukács is tudja, hogy a múlt soha nem tér vissza, legföljebb szellemi törekvések formájában. Az emberi szándékok azonban mindig más szándékok, törekvések, vágyak, akaratok közegében érvényesülnek. Ebben a folyamatban az anyagi tényezőknek – a mohó pénzvágynak, az olcsó megvesztegetésnek és a megélhetési kényszernek – fontos szerepe van. De van ennek a könyvnek egy eddig nem említett tanulsága is. Ha a szerző nem akar kitörni a szovjet megszállta Magyarországon rá váró körülmények közül, ha nincs ehhez bátorsága és fölkészültsége, ha nem tud magának új életet teremteni, most nem lenne miről írnom.

 

Utóirat a történelem folyamatosságáról

 

Már befejeztem mondanivalómat, amikor elolvastam a Magyar Nemzetben (2002. május 3.) Varga Csabának, a Stratégiakutató Intézet vezetőjének Tizenhárom aktuális kérdés című cikkét. A szerző amellett érvel, hogy a jövő a tudásalapú társadalomé, de figyelmen kívül hagyja, hogy a tudás fogalma magában foglalja az aktuális szó tökéletes magyar megfelelőjének (időszerű) használatára vonatkozó kötelezettséget is. Egyetértek alaptételével és végkövetkeztetésével, azt is tudom, hogy újságcikkben egyszerűsíteni kell, a marxista beszédmódba szorult gondolatmenet mégis hitelteleníti igaz szándékát. Többek között ezeket írja: Ha visszamegyünk a magyar reformkorig, azt látjuk, hogy a 18. századi feudális gazdaságot át kellett vinni a 19. századi kapitalista gazdaságba, ami akkor már Európában egy új gazdasági világmodell volt. Ebből a képletből nem is juthat máshová, mint a Hídember üres szólamához. Nem itt a helye, hogy a Széchenyi-szimbólumot vitassam vagy értelmezzem, csak arra a jellegzetes egyszerűsítő szemléletre hívom föl a figyelmet, ami egyfelől világmodellekben, másfelől jelképekben gondolkodik. A magyar feudalizmusról Zlinszky János írt a júniusi Magyar Szemlében, s ebből a John Lukácséhoz hasonlóan finom elemzésből itt legalább a fogalom vitathatóságát érdemes idézni. Eszerint, ha volt is feudális gazdaság, az a 18. században alapvetően átalakult. A század elején még a hiány jellemezte, végén a fölöslegek piacra juttatása volt a gond. Varga Csaba gondolatmenete teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy ha a 18. században nem épül ki az akkor korszerű közoktatás alapja, ha II. József nem viszi át a köztudatba a tudás jelentőségét, ha nem kezdődik meg a közvélemény-formáló sajtó kialakulása, akkor a Hitelnek nem lehetnek olvasói. Ismétlem, nem az újság műfajában elkerülhetetlen egyszerűsítést kifogásolom, hanem a beszédmódot, ami oda vezet, hogy nem derül ki: a tudásalapú társadalom a számítógép hatékony kezelését jelenti-e, vagy valami egészen mást. Ahogy én gondolom. Annak ugyanis magában kell foglalnia az emberközpontú világképet is, ami nem alakul ki magától, s nem működik, ha a marxizmus szótárára korlátozzák. Alighanem így látja ezt John Lukács is, s ezzel érek vissza írásom témájához, a történelem – a múltbeli, jelenlegi és jövőbeni élet – látásának ahhoz az árnyalt, kiérlelt, nálunk szokatlanul eredeti módjához, amit megcsodálhatunk az Egy eredendő bűnös vallomásaiban, s amiből igen sok hazai honfitársunk épülhetne.



« vissza