Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Írói alkímia


Kényes politikai kérdések Jókai Anna Napok című regényében



A létező szocializmus esztétikai vezérelvként a realista ábrázolást írta elő az elbeszélő műfajoknak, de azok az írónemzedékek, amelyek megélték e négy évtizedet, jól tudták, hogy szocialista realizmuson nem a valóság leírását vagy megjelenítését kellett érteniük. A nyolcvanas években már egyes irodalmi szimpóziumokon nyilvánosan is el-elhangzott, hogy lám: igazi politikai botrány úgyszólván csakis azok körül a művek körül gyűrűzött, amelyek valóban az élet tényeiből mentettek át valamennyit a papírra. S ha botrány nem is lett, ádáz figyelem övezte az ilyen műveket a szuperlektorok részéről a megjelenés előtt, s a hivatalos kritikusok részéről a megjelenés után. Habár azt is tapasztalhattuk, hogy ez az utólagos kritika már eléggé zavarban volt a kiadón valahogy átcsusszant művekkel szemben, mert a nyilvánosság előtt nem akarta felfedni igazi elvi kifogásait, nem akarta néven nevezni a merényletet, ezzel ugyanis leleplezte volna a kultúrpolitika joviális álarcát, hiszen a szigor nem kedvezett volna a vidámbarakk-imázsnak, de már magában az sem, ha a rendszerrel szemben bármifajta szellemi ellenállás nyilvánvalóvá válik. No meg a sajtó-propaganda legerősebb fegyvere mindig, legalábbis a nagy francia forradalom óta a conspiration du silence volt és marad. Megjegyzendő, hogy e húsba vágó művek esetében tetszésük legmélyebb okairól hallgattak a nem hivatalos kritikusok is, jogos óvatosságból, s ezért a szóban forgó évtizedek elbeszélő prózai felhozatalának a korélmény szempontjából történő számbavétele alig-alig történt meg, s a hiány máig aránytalanságokat okoz az irodalmi köztudatban. Jókai Anna Napok című regénye újrakiadásával épp az említett hiány – legalább utólagos – betöltésére nyílt most alkalom.
Ha tényleges tapasztalatairól akart beszélni az író, maradt a rejtjelezés, a modellálás, s végül a tüntető szubjektivitás, mint az adott valóság elutasításának gesztusa – ez utóbbi ráadásul az irodalom új, nyugat-európai paradigmájának is pompásan megfelelt.
Személyesebbre fordítva a szót: a hetvenes-nyolcvanas években két íróra hivatkoztam, amikor a valós tapasztalatok, a valódi emberi közeg megjelenítésének hiányáról esett szó. Móriczra, hogy például a Kivilágos kivirradtigban úgy beszélgetnek a szereplők a napi problémáikról, újsághírekről, politikai nézeteikről, ahogy mi is szoktunk szűk baráti társaságban, de ha a jelenkori író – állítottam akkor – ezeket a barátokat, ismerősöket modellként akarná felhasználni, bonyolult történelmi példabeszédeket kéne a szájukba adni, semmiképpen sem a hiteles, a korfestő és jellemfestő szöveget, avagy az egész társaságot át kéne telepítenie egy antiutópiába. A másik példám Updike volt, akinek valamennyi regényében ott van a mindennapi amerikai közeg. A figurák pártállása is nyersen megírt tény, de persze mindez elég mellékesen van jelen: a politikai információ is nélkülözhetetlen komponens ahhoz, hogy természetesnek, igaznak észleljük az általa leírt világot. Hol vagyunk mi ettől?! – érveltem akkoriban.
Nos, Jókai Anna 1972-ben megjelent Napok című regénye az eleven cáfolat általánosító véleményemre. (Bevallom, megjelenése idején épp ezt a Jókai Anna-művet nem olvastam.) Negyven év napi politikai hírei és rémhírei, ilyen-olyan politikai véleménynyilvánításai mind ott a papíron, e közegben zajlik a szereplők élete, s ezek ráadásul nem is mellékesek a sorsok alakulásában, hanem döntően meghatározóak. Mondhatnánk: na persze, múltbéli tényekkel könnyebb előhozakodni, inkább a mindenkori jelen idő a cenzúra neuralgikus pontja; ám jól tudjuk, a cenzúra szempontjából a múltbeli események interpretációja éppannyira sarkalatos kérdés volt a szocializmus évtizedei alatt, mint bármelyik politikai aktualitásé, tehát Jókai Anna regényének kényességét nem csökkentette, hogy a húszas-harmincas évek fordulójáig megy vissza az időben.
A Napok tehát arra vállalkozott, amit akkor jó néhányan lehetetlennek tartottunk: közvetlenül használta anyagként az élet politikai szegmenseit is, anélkül, hogy vonalas lett volna, és igazodott volna a hivatalos értékrendhez – mégis megjelenhetett. És ma, 2001-ben is megjelenhetett, csupán annyi változtatással, hogy az akkor kihagyott néhány mondattal kiegészült. Ez azt jelenti, hogy a korszak legkényesebb politikai kérdéseit úgy tárgyalta a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, hogy azok valós érvényűek, legfeljebb szemléleti szempontból komoly bírálatra rászolgálóak lehettek az akkori baloldali olvasatban, s ma egy (feltételezett) jobboldali olvasatban is azok.
Számomra tehát igen izgalmas a kérdés, hogy hogyan sikerült Jókai Annának mikro-realista módszere ellenére – avagy annak köszönhetően? – hiteles képet adni drámai történelmi események soráról úgy, hogy a hivatalos irodalompolitika – ha kelletlenül is, ha néhány részletet kigyomlálva is a kéziratból – lenyelte a békát.

A kommün, a kommunizmus


Minthogy a regényben minden a főszereplő, Oláh Viktor tudatán szűrődik át, vagyis teljességgel hiányzik az írói narráció, hiszen a szerző szinkrontolmács módjára folyamatosan közli e fiktív tudat észlelését és képzeteit, a többi szereplő is csupán e vetítővásznon jelenik meg. Annyit beszélnek, amennyit a fiú – majd férfi – fel tud idézni szavaikból, olyan idétlenek, szánandóak vagy vonzóak, amilyennek ő épp látja őket. Ebből az következik, hogy a fontosabb alakok, a szülők, a barát, a feleség hol ellenszenves színben tűnnek fel, hol lelkiismeret-furdalásos részvét övezi alakjukat. Az előbbi esetben szatirikus figuráknak, nemegyszer karikatúráknak minősülnek, az utóbbiban belátjuk igazukat, ráébredünk rejtőző értékeikre. A figurák e kétértelműsége megengedhetővé teszi, hogy szinte bármit kimondasson velük az író, hiszen a sok-sok ostobaság, jóhiszemű feltételezés, rémhír, naiv spekuláció, törleszkedő hazudozás között jól megbújhat egy-két olyan mondat vagy információ, amely a regény rejtett algebrájában felértékelődik.
Jókai Anna írói hangjában mindig meghatározó szín volt a kemény kritika, sohasem ajnározta hőseit, bár távolságtartása nem volt szeretetlen. Tehát többnyire esendő embereket írt le hibáik, rossz sorsuk, hátrányos helyzetük hálójába gabalyodva, de végső soron ha fel nem is mentette, megértette őket. Ez a magatartás érvényesül a Napokban is, csakhogy itt külön politikai pikantériát jelentett az, hogy egy olyan család áll a regény centrumában, amelyet a korabeli társadalmi protokoll igen kevésre értékelt. Egy igazi kispolgári családról van szó. Az alsó középosztály mentalitását, szubkultúrája rekvizitumait (vagyis tárgyait, kedvteléseit, kedvenc slágereit és regényíróit) már-már őszinte megvetés övezte a proletárdiktatúrában – annál különösebb, hogy épp a proletárcsaládok szubkultúrájában éltek és virultak tovább azok a lakásbelsők, azok a dallamok, amelyekre az osztályharcos eszme szégyenbélyeget ütött. Továbbá az sem tagadható, hogy a Kádár-rendszerben éppen ez a kipellengérezett kispolgári réteg találta meg legjobban a számítását, sőt, ha a hétvégi telkek kultuszát, a Varia bútort, a Zárai–Vámosi duót, Harangozó Terikét és Berkesi Andrást nézzük, szembeötlő, hogy a rendszer szubkultúrája mennyire a kispolgári vágyak teljesítésére épült. (Nem véletlen, hogy Oláh Viktor anyja a Kádár-rendszerben úgyszólván kivirágzik.) Azonban az agitprop képmutatások szövevényében az egyik szál mégiscsak a sodródó, a gerinctelen kispolgár elítélése volt, tehát Jókai Anna voltaképpen ezt a hivatalos etikát provokálta, amikor kritikával, de józan megértéssel is, sőt olykor mély részvétet keltve górcső alá vette e réteg életét.
Az Oláh család a Horthy-érában szegény és egyre szegényebb. Az életszínvonal egyébként a háború előtt a legtöbb magyar alsó középosztályi családban alacsonyabb volt, mint a szocialista propaganda alapján gondolnánk, takarékosabban éltek, ritkán mehettek nyaralni (ha egyáltalán!), teher volt a gyerekek iskoláztatása, gond egy öltözet ruha stb. Tehát már magában ennek az életmódnak a megmutatása igazságszolgáltatás volt az egyéb származási kategóriába soroltak tízezreinek, akiket, mint a Horthy-rendszer kiszolgálóit és haszonélvezőit utódaikban is büntetett a kommunista ideológia.
Az apának önérzeti kérdés is e szegénység, hiszen az ősi szokásrend szerint neki kéne biztosítania az úri családhoz méltó életet. Ha egy cserkészegyenruhához a fia csak úgy juthat hozzá, hogy koros, beteges ember létére szénhordónak szerződik, akkor azt is megteszi. A feleség, Sári szörnyülködése közepette. A szülők közül nyilvánvalóan az apa a fajsúlyosabb ember, a fiúban azonban nyomot hagy anyja lekezelő és ledorongoló bánásmódja a családfönntartóval szemben, s bár később anyját is feszengő szégyenkezéssel nézi, a rendetlenségét, a közönségességét, a hazudozásait, az apjához mégsem tud aztán már igazi elfogadással fordulni. Nemcsak kínos nőügye miatt, amelyet elfojtásoktól megkínzott kamaszként kell végigasszisztálnia, hanem saját 1945 utáni politikai elköteleződése miatt sem, hiszen mint afféle ifjú kommunista jelölt, lenézi apja vergődését a magánszektorban. Aztán államosítás, és az apának éjjeliőrként kell keresnie kenyerét, aluszékonysággal birkózva. Ekkor már maga a fiú is nehéz helyzetbe került, messze eső, unalmas, kellemetlen munkahelyen dolgozik, mégsem támad fel benne a szolidaritás – talán azért hárít minden együttérzést, mert nem tudna egy efféle fájdalommal mit kezdeni. Kolonc marad Oláh Viktor életén az apja még halála után is, hiszen 1956-ban vásárlás közben lelövik, mint elesett hazafit temetik el, s jobb erről hallgatni a későbbiekben.
Azért volt szükséges felidézni az Oláh család érzelmi viszonyait, mert az általuk megszólaltatott politikai vélemények súlyozásában az olvasói rokon- illetve ellenszenvnek is szerep jut. Pontosabban az író számolt ezekkel is, amikor kimérte opportunista hazugság, manipulált hiedelmek, rendíthetetlen igazság kényes egyensúlyát. Lássuk, hogyan!
Oláh János, ez az elemien szerencsétlen és jóravaló ember a kommün alatt kapcsolatban állt a vörösökkel, s a bukás után börtönbe is került, ahonnan – az anya nem győzi felemlegetni – az ő ügyvédjének a segítségével szabadult. Ez a mozzanat a baloldali olvasat számára akkor is némi pozitívumot jelentett, még ha elég hamar kiderül, hogy voltaképpen egy ötszobás lakás jogtalan elfoglalásáért került törvényszék elé, amit persze nagyzoló felesége kedvéért követett el. A baloldali serpenyőbe az is pozitívumként kerülhet, hogy mint hadifogoly megismert valamennyit a szovjet rendszerből, sőt, ezeket az illúziókat még az új háború küszöbén is őrzi, össze is vitatkozik néha feleségével a szállongó hírekről (Azóta csak javulhatott… 107. l.). Van azonban egy ironikus csavarulat az apa vörös nosztalgiáján: ő Gömbös reformprogramjának is híve, a vörösségét is motiváló szociális érzékenységből. Ennek természetesen már nem örülhetett a pártállami elkötelezettségű olvasó, mégis tűrnie kellett, hiszen napnál világosabb, hogy az idősebb Oláh jóhiszeműségből és naivitásból sodródott Gömbös híveinek táborába, s hogy ez kvázi következetesség a részéről. A kommunistaellenes olvasatban meg visszamenőleg magyarázza e jóhiszeműség a vörös múltat, amely ráadásul amúgy is az esendő emberi szerzésvágy enyhe megítélésű bűnével van összefüggésben, s Oláh János javára íratik az is, hogy a kommünárságból, úgy látszik, egy életre eleget tanult, mert amikor előállhatna e vörös múlttal, valamelyes orosz tudásával, megbénul. Egy hang sem jön ki a torkán. Ám ha azt, hogy az idősebb Oláh nem tud a házba toluló katonák előtt oroszul megszólalni, tulajdoníthatjuk is gyámoltalanságának, azt, hogy nem jelentkezik az alakuló pártszervezeteknél, már erkölcsi választásnak kell minősítenünk. Amely választással visszazuhan egykori szegénységébe, a súlyos megélhetési gondok közé, az ügynökösködésbe, retteghet az éjszakai csengőtől, az elbocsátástól, amíg az utcán utol nem éri egy lövedék. Ez a visszahúzódás a józan közember túlélési stratégiája, s valóban többnyire a túlélés titka, így Oláh e kisszerű túlélő csöndes megszemélyesítőjévé válik az író nyilvánvaló szándéka szerint – az ötvenhatos lövedéket csak ironikus gesztusként küldte utána.
E közemberi mentalitásnak kissé karikaturisztikus formáját Sári asszony spontán opportunizmusában találjuk meg. A dolgokat hol így, hol úgy forgatja, hol a társadalmi pozíciójukat megillető jogaira hivatkozik, hol a szegénységükre és a kommün miatt elszenvedett börtönbüntetésre. Az írónő vele mondat ki olyan igazságokat is, amelyek trivialitásukkal jól illeszkednek az asszony együgyű spontaneitásához, mégis kínos titkoknak számítottak a regény megírása idején. Szálasi hatalomátvétele után például a házbéli műhely tulajdonosa azt hajtogatja: Mindenki magyar… mindenki egyforma. Nincsenek többé rangok – és hatalmas karszalagja van. Te János – kérdezi anya –, ez nem olyan kommünféle? Ha elkötelezett baloldali olvasó vagyok, kissé felkapom ugyan a fejem, de hát semmi okom másnak tekinteni ezt a párhuzamot, mint az asszony szokásos, közönséges butaságai egyikének. Végtére is: huncut, aki rosszra gondol! Ha viszont demokrata érzelmű olvasó vagyok, akkor örömmel látom, hogy az élet elemi szintjein a parancsolatok – ne ölj, ne kívánd másét stb. – ismerete elegendő a tájékozódáshoz. S hogy e tekintetben az együgyűek tisztábban láthatnak, mint a többnyire túl okos okosok. Másik jellemző példa Sári asszony axiomatikus kinyilatkoztatására, hogy amikor a fia szóba hozza az elhurcolt zsidóasszonyt, Manusz nénit, ő felcsattan: És amikor a Micit? Meg a szocdemest? Az más, az egészen más… – kiáltom. – Hol lehet ezt összehasonlítani módszereiben, tömegméreteiben? – Megette a fene – mondja anya konokul – az olyan rendszert, amelyik ugyanazt csinálja, csak piti módon… (336. l.) Ma már hozzáfűzhetnénk, hogy nem is volt annyira piti a mód, ahogy a szovjet rendszer az ugyanazt csinálta, ez azonban keveset változtat Jókai Anna merészségének méltányolhatóságán, amiért e párhuzamosságot egyáltalán felvillantotta.
A Rákosi-korszak nyomasztó világát nemcsak az eltűnések és az Oláh házaspár vergődése és nyomora van hivatva szemléltetni, hanem a személyzetisekkel és besúgókkal tűzdelt munkahelyek, a felajánlások, a békekölcsönjegyzések, a magánéletbe is zsarnokian betolakodó Párt brutális hatalma mind-mind ezt idézik. Lépjünk vissza a hatvanas-hetvenes évek fordulójának idejébe, és emlékezzünk, hogy bár a személyi kultusz-t a jogutód párt elítélte, de azt azért nem tűrte, hogy teljességgel sötét kép szülessék a hőskorról. Végtére is voltak vívmányok, s volt az igaz eszme, amelyet a megvalósítása során elkövetett hibák, úgymond, nem érvényteleníthettek. S voltak persze a tiszta szándékú kommunista emberek, akik hittek. Jókai Anna nemhogy vívmányokról nem beszél, még a kommunista eszme vonzerejét is karikaturisztikus felhangokkal mutatja be, tekintve, hogy Oláh Viktor (a regény én-je) a kamaszkori lelkesedések korszakából még ki se keveredve, mintegy vallási pszichózisa egyenes folytatásaként lép be a MADISZ-ba, jár népnevelni vidékre, szajkózza az új, üdvözítő tanokat, vagyis a háború által megrendített Isten-hitét helyettesíti be egy új, komplettírozott világnézettel. Ez meglehetősen komolytalan változás, ráadásul az új hit az ő személyes sorsában pillanatok alatt ellene fordul, s látványosan szembekerül a tapasztalati valósággal is, tehát nemhogy enyhítené, inkább fokozza a negatív összképet a kommunisták hatalomra kerüléséről.
Jókai Anna igazságosztó ítéletében kizárólag annak a néhány becsületes embernek jut a mentő tanú szerepe, akik kommunistaként is emberséggel viselkednek az adott időben. Vannak ilyenek. Lukács Zoltán, például, a tanár. Tőle kapja a fiú a világmegváltó brosúrákat, aztán persze annak rendje és módja szerint őt tűnteti el nyomtalanul az ÁVH a színről. Avagy Barnáné, Oláh Viktor főnöke, aki például gondoskodik azoknak az egyetemistáknak az elhelyezéséről, akiket az ő osztályuk feljelentése nyomán rúgtak ki. Ő az, aki Rajkék temetésén nem tud megbocsátani (348. l.) az ott feszítő pártvezéreknek. Kérdés persze hogy e néhány szereplő iránt joggal érzett rokonszenv ellensúlyozhatja-e a Párt diktatúrája által felkeltett félelmet, undort, felháborodást. Mégis van súlyuk a regény már említett algebrájában. Velük bizonyítható az író elfogulatlansága, s ugyanezt az elfogulatlanságot támasztja alá a kép fonákja: hogy milyen gyarlónak mutatkoznak e regényben a rendszer páriái, áldozatai, köztük Oláh Viktor is.

Zsidók, antiszemitizmus


Ha a kommunista–szocialista rendszer megmérettetésénél a negatívumok felé billen el Jókai Anna mérlege, a háború előtti, alatti antiszemitizmus és ennek háború utáni következményei megjelenítésében sokkal kevesebb sarkítással él. Ha abban sok szatirikus színt használ, ebben még az iróniát is kerüli. Viktor afféle kamaszos romantikával még hősiesnek látja egy pillanatig a vesztésre álló háborúban a nyilas suhancok színrelépését, de az ilyesfajta gőz nyomban elpárolog a fejéből, ha konkrét emberekről lesz szó. Amikor zsidó tanárját eltávolítják az iskolából, annak elbúcsúzásakor kéretlenül megszólal, és biztosítja szeretetükről (129. l.). A cserkészetből, melynek szellemében lelkes, naiv kisfiúként rövid ideje még zsidó osztálytársa védelmére kelt (123. l.), a zsidóellenes propagandaszöveg hallatán ábrándul ki (176. l.), s ennek betetőzése, hogy Isten létében épp a szeme láttára történt nyilas gyilkosság miatt rendül meg alapjaiban a hite (188. l.). Jókai Anna a nyilasok mellett színre lépteti az antiszemitizmus kevésbé radikális, a szájalásnál megálló képviselőit is, egy-egy gyűlölködő tanárnőt, diákot, házbeli szomszédot, mégsem terjeszti ki az antiszemitizmus érvényét a regényben metaforizált magyar társadalom egészére. Maga az Oláh család is, saját kicsinyességének árnyékát átlépve, szolidáris azokkal a zsidókkal, akiket ismernek. Az apa főnöke, Gróf úr például, noha korábban aggály nélkül utcára tette a családfőt üzleti profilváltás indokával, bízvást számíthat Oláh Jánosra, amikor szüksége lesz rá. Meg kell hagyni, nincs Oláhékban semmi hősiesség, nagyon is érdekükben áll falazni Grófnak, hiszen égi áldásként hullik ölükbe a lehetőség, hogy keresztény társtulajdonosként megmentsék Gróf számára az üzletet, s ezzel soha nem volt, nem álmodott jövedelemhez jussanak. A kis részletekből építkező ábrázolás hozadéka, hogy az Oláh család életkörülményeinek leírásával mindenféle kellemetlen ideologikus általánosítás nélkül nyilvánvalóvá válik, hogy ők a zsidótörvények révén nemcsak hogy könnyebb helyzetbe kerültek, hanem egyenesen a napi nyomortól szabadultak meg, és ezért fel se merül bennük, hogy erkölcsileg bírálják el a történteket. Ezt nem lehet az egykori magyar társadalom általános közönyének mentegetéseként értelmezni, azonban kétségkívül rávilágít a magatartás reális motivációjára, és nem ragad le a rasszista, idegengyűlölő magyarság irracionális ikonjánál, mint előtte-utána oly sok leírása vagy értelmezése a magyarországi zsidóüldözésnek.
A jó néhány rokonszenvesnek leírt zsidó szereplő mellett az ellenpontozásra törekvő ábrázolásban felbukkannak olyan jellegzetes zsidó magatartásformák is, amelyekről szintén elmondhatjuk, hogy meghaladják a regény írása idején még érinthetetlennek tudott sémákat. Például addig nemigen eshetett szó arról, hogy a visszatérő zsidók még túl eleven sebeikkel és gyűlöletükkel ékelődtek itt-ott az ostrom után nehezen ocsúdó, gyászba borult közösségekbe, s ez új csíráit hívta elő a bizalmatlanságnak. Ami a bizalmatlanságot illeti: Gróf úr visszatérésének szívből örvendeznek Oláhék, s ekkor az ékszerek visszaadása során Gróf szájából elhangzik a gyanú: több gyűrű volt eredetileg a csomagban (213. l.). Aztán e fölött a kínos megjegyzés fölött elsiklanak, és pompásan működnek továbbra is együtt az öregebb Oláhhal, sőt Viktornak is voltaképpen Gróf egy ismerőse szerez irodai állást, az apjára való tekintettel. Ez utóbbi motívum meg a protekciók szövevénye felől világít be a korabeli társadalmi erőviszonyokba, ugyancsak egy kényes tabut súrolva.

Vallás, magyarság, cserkészet


Nyomokban már eddig is volt szó Oláh Viktor diákkorának nagy eszmei kalandjairól, de összefoglalóan is számot kell vetni velük, mert részét képezik az alsó középosztály szubkultúrájának, amelyről – mint e dolgozat eddig is szemléltette – Jókai Anna a hivatalos történelmi és szociológiai értékeléssel jobbára polemizáló képet alkotott e regényben.
Oláh Viktor (anyja számára Pubi) magába olvasztja apja jóhiszeműségét, idealizmusra és kötelességtudatra való hajlandóságát, s ugyanakkor anyja hisztérikus egoizmusát, a kivagyiságot és a felszínes szerepelhetnéket is. Gyermekként eleve képzelgésre, ábrándozásra hajlik, majd kiskamaszként részben a világ kíméletlen idegenségével szembesülve, részben szüleiben csalódva a szeretetnélküliség és a szeretetlenség elől vallási fanatizmusba menekül. Jókai Anna ennek a vallási buzgalomnak a leírásában szintén bőven él szatirikus túlzásokkal. Pubi állandó rettegése a bűntől, nemi ingereinek testi-lelki szenvedést okozó elfojtása meglehetősen összerímel az akkori évtizedekben általános valláskritikával. Persze a szatirikus túlzásokat magyarázhatja a főszereplő zsenge kora és hisztérikus természete. Az, hogy inkább érzelmeitől irányított, semmint intellektuálisan motivált személyiség – amely vonásából egyébként vonzó, spontán emberiessége is következik, ezt se feledjük! Mégis egy fejlődésregényben az Istenben való hit teljes elvesztését egyetlen – bármily brutális – élményhez kötni: szatirikus sarkítás. Ugyanilyen felszínes és triviális lesz Oláh Viktor életében az Isten behelyettesítése a kommunizmus eszmeiségével, melyből éppúgy konkrét tapasztalatok (pl. a színművészeti főiskoláról való kirúgatása) ábrándítják ki – csak fokozatosabban, lassabban –, mint vallási hevületéből. Így hát az Isten létében való megrendülés elnagyoltságát az indokolja a regényben, hogy közvetlen előképe az ifjúkommunistaságból való kihátrálásának, s a kettő együtt értékelődik. Lám – vélhette egy akkori pártos olvasó –, jó fiú ez tulajdonképpen, csak felszínesen fogja fel az életet és túl lobbanékony.
A vallás Oláh Viktor gyermekkorában szorosan összefonódott a cserkészettel – épp ez volt az elsődleges oka, hogy ez az ifjúsági mozgalom is a közelmúlt szégyenbélyeggel megkülönböztetett rekvizitumai közé tartozott. No meg a magyarkodást és az irredentizmust is a cserkészethez kötötték, ez is súlyosbította tilalmát, természetesen. A regényben a cserkésszé váló Oláh Viktort ártatlan és együgyű lelkesedés tölti el azok iránt az emberi kiválóságok iránt, amelyekre a cserkész fölesküszik, s ugyanilyen pátosszal hevül Magyarországért is. Ennek eleve van egy kis ironikus éle, mégsem bántó, hiszen gyermekről van szó. Már kínosabb, ha felnőttek hajtogatják Oláh Viktor környezetében a hazafias jelszavakból merített mély megállapításokat. Jókai Anna itt járt el a legnagyobb óvatossággal: a szöveg aggályosan kerül mindenféle magyarkodást, épp a magyarkodó megnyilvánulások szatirikus kezelésmódjával. Ugyanakkor a korszak dokumentálásának ürügyével mégiscsak megjelenik ez az életdarab is a regényben. Sári asszony kicsit nevetséges hazafias örvendezése felett az olvasó (feltehetőleg az egykori is ezt tette) mindazonáltal elgondolkodik: ugyan vajon miért is ne örvendezne, szegény. És ez máris meghaladta a korszak akkori közléshatárait.

Ötvenes évek, kollaborálás a rendszerrel


Az ötvenes évekhez fűződő motívumrétegben megint viszonylag csökken a szatirikus hang aránya. A szatirikus indítás – Oláh Viktor a MADISZ-ban, népnevelni jár, ágál a pódiumokon –, mint volt róla szó, a gyermekkor része még. Jókai Anna néha a sárga földig lejellemzi hősét (ezúttal saját önimádó tirádáival), hogy aztán váratlanul újra magasba röptesse. Oláh Viktor ugyanis fiatal felnőttként is megtartja azt a jellemvonását, hogy nem bírja elviselni, ha jelenlétében megaláznak, igazságtalansággal sújtanak valakit. Ez történik a főiskolán is az évfolyamuk legtehetségesebb növendékével, s ráadásul álságos módon velük akarják megszavaztatni a kizáratását. Persze mindenkinek van annyi esze, hogy lapítson, csak Viktor keze kalimpál a magasban egy szál magában, amikor a döntés ellen szavazókat szólítják. Ezután persze őt is eltávolítják a főiskoláról. Az eset kissé felvilágosítja a rendszer valóságáról, amihez további munkahelyi tapasztalatok társulnak. Mi mást tehetne, elvégzi, ha rábízzák, a Ládagyárban a békekölcsön-jegyeztetést, a kultúrmunkát, immár kevesebb meggyőződéssel, de még mindig a marxista brosúráira támaszkodva, ámde megint felszólal a leghasznosabb, legtöbbet dolgozó munkatársnője elbocsátása ellen. Egy kerületi tanácshoz kerül hivatásos kultúrosnak. Örül a fordulatnak, pedig ezzel kezdődik a baj. Most már van féltenivalója: a kényelmes munkahely, és ezért elfogadja a hatalom játékszabályait. Feljelent néhány egyetemistát, amiért nem azt az előadást tartják meg, amire a tőle kapott engedélyük szólt. Az egyetemistákat kirúgják. S Oláh Viktor a rendszer kollaboránsává vált.
Ennek erkölcsi súlyát a megírás korában kevesen érezhették át, ilyen értelemben talán nem tekinthető ugyanolyan kényes politikai kérdésnek a kollaborálás, mint az eddig elemzettek. Mégis említésre érdemesnek tartom, mert voltaképpen a hatalommal való együttműködés, egy állami hivatalnok hivatali kötelességének szó szerinti teljesítése minősül erkölcsi bukásnak a regény szereplőjének lelkifurdalása, bűntudata által. Ugyanakkor egy cenzori olvasatban e hivatalnoki renitenskedésre ott volt a magyarázat Oláh Viktor túl érzelmes, túl humanista természetében – tehát kispolgári passzivitásának számlájára íratott, mint minden más deviáns vonása is. A mai olvasat számára pedig nem jelent kihívást Oláh Viktor morális megtévedése, hiszen nem e figura hőssé stilizálása vagy megszerettetése a regény tétje, hanem sorsának megismertetése. S abban pedig – mint minden kortársáéban – mindennapiak voltak az ilyen – vagy az ennél sokkal húsbavágóbb – megkísértések, s némileg az elbukások is.

Ötvenhat


A regény írása idején 1956 (azaz az akkor még ellenzékiek által is csak ötvenhatos események-nek definiált forradalom) megjelenítése lehetett a legkritikusabb feladat Jókai Anna számára. Kerülte is, hogy túl közel merészkedjék a történésekhez, hiszen akkor nem úszta volna meg komolyabb színvallás nélkül, pedig már azzal is nyíltan voksolt az ember, ha eseményeket mondott és nem ellenforradalmat. Különösebb törést ez az óvatosság nem okozott a regény említett algebrájában, mert a forradalom kitörésének idejére egyrészt Oláh Viktor már minden kamaszos idealizmusát és hevületét elveszítette, személyisége felvette a túlélésre berendezkedő kisemberek jegyeit, mégpedig mindvégig az olvasó szeme láttára, megaláztatások, kilátástalanság, félelem, szégyen stációin. Külső sorsában is mentsvárat biztosít számára az író: néhány hónapos a kisfia, beteg, vele és a feleségével kell törődnie. A forradalom légkörét Viktor gyermekkori barátja, Imre hozza be a regénybe, aki a Petőfi Kör gyűléseiről számol be. A harcok idején Oláh Viktor bejár a munkahelyére, és a vidékről érkező élelmiszerek szétosztásában vesz részt. Passzivitása ellenére is érződik, hogy Oláh Viktor alapjában véve a forradalommal érez, de aggódik a felkavarodó emberi mocsok miatt, és az életismeretre hivatkozva bizalmatlanul fogad minden lehetőséget, a jó ügyeket is. Passzivitását finnyás morálja is menti, meg jó néhány igazolódása a bizalmatlanságban. Például már a forradalom leverése után föntről megérkezik az új főnöke, s legnagyobb meglepetésére ez azonos azzal a Lupényi nevű személlyel, aki rövid idővel előbb még mint forradalmár jött ugyancsak föntről, a központból. Aztán igyekszik is megszabadulni Oláh Viktortól ez a főnök. Jókai Anna tehát 1956 leírásánál is a politikai elvek ellenében az emberi minőségre teszi a hangsúlyt, s ez kétségtelenül biztos fogódzó, aligha lehetne ellene kifogást emelni. Annyit mégis meg kell jegyeznem, hogy a Lupényi-féle eset nem volt túl gyakori a komoly tisztogatással kezdődő korakádárizmusban, s minthogy a regény technikája miatt az apró részletek metaforizálódnak, kissé megbillen az eddig is sokat emlegetett egyensúly.
1956 igazi jelentőségét a regényben egy később elhangzott párbeszéd világítja meg. Oláh Viktor lakásért folyamodik, és az előadó megkérdezi tőle: Maga kommunista? Nem. – Furcsa, most mondom ki először, pedig sokáig azt hittem, az vagyok és most éppen a legrosszabb, hogy ez jön ki a számon. – Azt hiszem, nem vagyok az. (363. l.)
S még egy ilyen sokatmondó mondat 1958 nyarán, amikor Oláh Viktor már esti egyetemre jár, és a kisfiával játszik az új lakásában: Rövid újsághír: hát ki merték végezni őket. (Az elemzést az új kiadás szövege alapján végzem, hiszen a cenzúrázott változatban éppen a kényes egyensúly károsodott e mondat hiányával.)
Oláh Viktor napjai a következő jó tíz évben már a megromlott házasság, a szerelem, a szakmai előmenetelért való küszködés, majd a magány, a betegség gondjai között telnek el. A konszolidáció évei ezek, mélyükben az akkor még rejtett pangással. A regény főhőse most is a történelmi helyzet reagenseként szerepel. Még állandóan kísértő depressziója is a korszak tipikus betegsége. A házasságba való beszorítottság mintegy leképzése a társadalmi klausztrofóbiának. Ez azonban akkor már állandó témájuk lett az íróknak, s ezért nem tekinthető kényes politikai kérdésnek. Bár a rendszer káderei nem szerettek róla hallani.

Fogadtatás


Hogy mennyire nem szeretett ilyesmiről hallani a rendszer, néhány korabeli kritika egy-egy részletével bizonyíthatom. Berkes Erzsébet a Kritika 1972/5-ös számában mintegy leleplezi Jókai Annát, hogy ravaszkodva elszabotálta a korszak kényes kérdéseinek igazi megválaszolását. Jókai Annának tudnia kellett, hogy nem könnyű történelmi freskót írni az utóbbi negyven évről, mert politikailag ma is érzékeny pontokat kell érintenie… Erről írhatott volna jót, írhatott volna rosszat, tévedhetett volna hőse vagy maga az író is. Egyet nem lett volna szabad megtennie: elsiklani az érzékeny pontok felett. Sajnos azonban nemcsak a történelmi jelentőségű mozzanatok esetében, de a korszakokat jellemző, a hős számára mindenképpen meghatározó események rögzítésekor is Jókai Anna írói leleménnyel másfelé tereli hősünket… S a kritika summája: … a maga igazságát Jókai Anna nem tudja elfogadtatni velünk. Nem azért, mert nem meggyőző, nem azért, mert téved, nem azért, mert sekély, hanem mert nincs. Elsiklott afölött, hogy lehessen.
Berkes Erzsébet ingerült bírálatát feltehetőleg a Kritika szerkesztője is túl vehemensnek érezte, mert ugyanabban a számban Hajdú Ráfis Gáborral is íratott a könyvről. Ő már képes elfogadni, hogy a regényben főszereplő Oláh Viktor Jókai Anna kreációja, és nem közös hősünk, akit az írónak kutyakötelessége lett volna úgy megírni, ahogy a kritikus írta volna meg, ha történetesen ő volna a regény szerzője, ám Hajdú Ráfis meg azt feltételezi, hogy Jókai Anna ugyanúgy utálja a regény főhősét, mint ő. Végleges személyiségjegyévé válik a beletörődő-tudomásul vevő tartás, jellegzetes hulló ember lesz a Napok hőse… És a sorsát kezéből önként kiengedőnek nincs menekvés. Kiszorul mindenünnen, magára marad végérvényesen. Keményen, kíméletlenül ítélkezik Jókai Anna. »A langyosokat kiköpi az Isten« – mondják az ernyedt, passzív, értékeit veszni hagyó ember lassú süllyedését bemutató képek…
Talán még ez utóbbinál is pregnánsabban menti meg Jókai Annát saját regényétől Kardos József kritikája a Kortársban (1972, 873. l.). Oláh Viktor tapasztalatai részletigazságok, nem fogadhatók el egyetemes érvényű tapasztalatként, mert az egyediből általánosít. Tévedéseit a műben gondolkodva nem az író tévedéseinek tekintjük, de a módszerből ezek szükségszerűen következnek…
Folytathatnánk még a műről szóló kritikák idézgetését, de ennyi is jól mutatja a pártos kritikusok zavarát. Nem találtak rajta fogást, mert hisz a módszerből következően minden, amit elvileg kifogásolhattak volna, egy fikciós teremtmény, a főszereplő nyakába volt varrható, s őt meg semmi másért nem lehetett elmarasztalni, csak passzivitása és magánya miatt.
Így hát ezen elemzés elvégzése után is váltig csak csodálkozom, hogy Jókai Annának sikerült megírni, amit akart.



« vissza