Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nyomok a szívben

Nem mentem el. Az igazság az, hogy nem mentem el arra a jótékonysági estre, amit Ternyák Zoltán, a most már több mint három hónapja kómában fekvő harmincnyolc éves színész gyógyulásáért rendeztek barátai és kollégái az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Hogy miért nem, arra persze ezer mentségem lehetne. És nincs egy sem! Talán, ha előbb látom Dettre Gábor filmjét, a Felhő a Gangesz felettet, akkor ott vagyok én is a többiekkel. S hogy ez elsősorban nekem lett volna jó – hiszen nekem lett volna szükségem arra, hogy jó legyek –, vagy az élő-halott színésznek, azt most ne firtassuk. Istenem, vezess a jóra – fohászkodunk a költővel. De tudjuk-e még egyáltalán, mi az, hogy jó, mi az, hogy jóság?
Az élet olykor furcsán összeér, összegabalyodik a filmekkel. A filmben, amelynek a februári szemlén volt a bemutatója, Ternyák Zoltán bámulatos azonosulással jeleníti meg egy zseniális képességekkel megáldott, de önpusztító hajlammal megvert fiatalember pokoljárását. A szenvedély rabságából kitörni akaró ember nagyságát és esendőségét, a küzdelmet önmagával. S Tóth Ildikó nem kevésbé zseniális az angyal csöppet sem könnyű szerepében. Nem könnyű elhitetni, hogy egy fiatal, nagyon szép nő, csak mert elege van a babaházból, odaköltözik egy kemény drogoshoz, akit nem is ismer, csak mert annak szüksége van – hisz még ez sem biztos, fogalmazzunk óvatosabban –, szüksége lehet rá. Hánytatja, kimossa – ne szépítsük – a szarból, elviseli az agresszivitását, a hazudozását, a megalázó helyzeteket. Vállalja a veszélyt, hogy maga is belesodródik az örvénybe, ahonnan ritkán van visszaút. Csak aztán legközelebb nehogy magához hívjanak! – figyelmezteti az orvos, még az elején. De Juli hisz magában, és főleg hisz abban, hogy az energiát, amit a világ megváltására fordítunk, érdemesebb a magunk megváltására fordítani, vagy legalább egyetlen egy másik ember megsegítésére.
Nincs egy normális ember sem ebben a kurva országban – tör ki egy alkalommal András, a főhős. S mi, filmnézők is gyakran tettük fel ugyanezt a kérdést a rendszerváltás utáni évtized játék- és dokumentumfilmjeit nézve, hisz a művek nagyobb részének valamilyen testi, lelki, társadalmi aberráció állt a középpontjában. Különös, hogy bár a Felhő a Gangesz felett szereplői is megtöltenének egy pszichiátriai utógondozót, a halmozottan hátrányos helyzetű sorsok befogadása ezúttal nem okoz gondot. Bizonyára azért, mert az ábrázolás nem marad a kuriózum, az extremitás szintjén, hanem sorssá válik. Legalább a főszereplők esetében. Magyar filmben szinte még sosem látott, kíméletlen, már-már dokumentarista hitelességgel jelenik meg a drogos életforma. A pokoli szenvedés az elvonási tünetektől, Juli kétségbeesett kapkodása, tehetetlensége, egymásrautaltságuk az elutasító, megvető vagy éppen képmutató külvilággal szemben, mindez rendkívül erős, de mégsem ennek naturális külsőségei válnak meghatározóvá. A két ember kapcsolatának libikókája – bizalom-bizalmatlanság, őszinteség-hazugság-közeledés-távolodás, vállalás-elhatárolódás, a remény és reménytelenség fény-árnyék játéka – legalább ilyen erővel hat. A lepusztult józsefvárosi szoba-konyhában ezúttal nem a pokol a másik ember jól ismert játszmáját látjuk, jóllehet a drogért való harc ember alatti helyzetekbe sodorja Andrást. Ellenkezőleg, itt a másik ember – akinek szüksége van rám, s ezért rám is szükség van – a reményt, a túlélést jelenti. A bezártság monotóniájában, a szenvedés egyhangúságában végtelenné tágul az idő. Azt hisszük, már hónapok teltek el, amikor kiderül, hogy még csak öt nap telt el heroin nélkül.
Nem szokás egy film elemzését a színészi teljesítmények értékelésével kezdeni, de itt vitathatatlan a főszereplő páros varázsereje. Amíg ők ketten vannak a vásznon, addig minden megtörténhet, addig mindent elhiszünk. Hiába vannak azonban nagyon erős karakter és epizódalakítások a filmben – Székely. B. Miklós, Kovács Lajos, Nyakó Juli, Monori Lili –, a külvilág, a családi, baráti, szomszédi viszonyok megjelenítése már korántsem ilyen erőteljes. Sőt, olykor hiteltelen. Különös, hogy Juli azt mondja Andrásnak, hogy van egy barátja, aki kiüresedett, egy napon észrevette, hogy már nincs az öltönyében senki, s ebből a kapcsolatból menekül. Ez eddig még hihető is. Kiderül azonban, hogy Julinak férje, sőt tizenéves kislánya is van. Míg azonban a néhány vonással ábrázolt, öntelt, agresszív férfitől való hanyatt-homlok menekülés érthető, a kislánnyal való kapcsolat ábrázolása elnagyolt és közhelyes. Juli alkoholista katonatiszt apjának jelzésszerű megjelenítése is jól sikerült, András anyja viszont inkább egy anya-karikatúra. Hatásos, de túlburjánzó, végső soron ballaszttá váló a Kovács Lajos által egyébként kitűnően alakított szomszéd figurája, aki csak anyja halálos ágyán döbben rá, hogy szerette az öregasszonyt. Az indiai álombetétek is hosszabbak az indokoltnál.
Dettre Gábor, a negyvenes évei közepén járó filmrendező erős tehetségére már első Magyarországon készített dokumentumfilmjében, A színésznő és a halálban felfigyelhettünk, amelyben arról szólt a kilencvenes évek elején nálunk még teljességgel szokatlan őszinteséggel, hogy az embereknek meg kell élniük a saját halálukat, hisz a halál is az élet része.
A Felhő a Gangesz felett is kétségbevonhatatlanná teszi a tehetséget, a tabusértő érzékenységet, s ami a legfontosabb, hogy bátran nyúl alapkérdésekhez. Hogy a film nagy ereje, a közönséget megszólítani tudó képessége ellenére sem lett kiérlelt, nagy film, az valószínűleg az írói, dramaturgiai munka, végső soron a műhelymunka hiányára vezethető vissza. De operatőrt szerencsére jól választott. Pap Ferenc a dokumentarista irányzat játékfilmjeinek operatőreként bizonyította tehetségét a hetvenes évektől, s most ismét képességeihez méltó feladatot kapott, s rutin nélkül fényképezi az ezerszer látott józsefvárosi nyomort.
Zavarbaejtő, mert sok hibája ellenére is az egyik legfontosabb, legerőteljesebb film volt a Felhő a Gangesz felett, a 2002-es filmszemle mezőnyében. És mégsem kapott díjat. Talán kár is erről szólni, hisz a zsűrik szeretik a kerek, kicentizett műalkotásokat. Pedig nem ártana olykor a súlyt is mérni. A nyomot, amit a szívben hagynak a filmek.



« vissza