Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Országgyűlési választások Közép-Kelet-Európában 1. rész

 

Ami megszakadt folytatódik?
 

Addig hívd Karácsonyt
(Villon)

 

Lengyelországnak 10 év, Magyarországnak 10 hónap, a Német Demokratikus Köztársaságnak 10 nap kellett a kommunista rezsim összeomlásához, állapította meg Timothy Garton Ash még 1990-ben. Miért vesz ugyanaz a munka igénybe eltérő időt az egyes posztkommunista országokban és valóban egyforma-e a végeredmény? Mi a közös, mi az eltérő és mikor fejeződik be ezen Európai Unió és Oroszország között fekvő köztes európai országok átalakulása?
Feltételezésem, hogy a Vörös Hadseregek fegyveréhez mérten gyengébb láncszemek táborában, a jaltai telet hirtelen felolvasztó reykjavíki tavasz után számos makrofolyamat onnan folytatódott, ahol annak idején befagyott. Ekként a voksolásokon általános lehet az, ami Magyarországon: az első, és az azt megelőző utolsó szabad választás szavazatainak balos és jobbos megoszlása meglehetősen hasonló volt 1990-ben. A bal- és jobboldali szavazatokat összegezve ellenőriztem, valóban szituatív-e a választói magatartás? Avagy csak az ismeretlenből feltűnt pártokat cserélgetik az állékonyabb szavazótáborok, és igenis fellelhető a pártidentitás, de egy párt helyett egy pártcsoporthoz kötve, mint a legutóbbi lengyel választásokon. Van is valószínűsége, hogy a fél évszázadig uniformizált országoknál hasonló eredmények szülessenek.
Úgy tűnik, hogy az első szabad választások, majd az azt követő előrehozott és rendes akaratnyilvánítások övezetekre tagolták a térséget. Övezetekre abban az értelemben, hogy az egyes országokban melyik politikai tábor tudott nyerni, majd meddig volt képes megőrizni győzelmét. Ennek lehetséges rendezőelve az adott ország társadalmának polgárosultsága, illetve fél-periférikus helyzete, a valahol nyugaton lévő centrumtól vett távolsága. A rendszerváltó, vagy alapító választások után mintegy két évvel jellemzően rendkívüli választásokra került sor. Ezeken, ha addig nem is, elbukott az állampárt, vagy utódpártja. Ahol ez már megtörtént, a korábban egységes rendszerellenzék megosztva, a közös ügy mögül saját arcokkal kilépve szerepelt, és a legpolgárosultabb országokban képes volt hatalmon is maradni. A stabil, illetve az utódpártot megosztott ellenzékkel megverő Magyarország kétszeresen atipikus, de felvázolt képzeletbeli, politikai térképemen nem üt el környezetétől.
A két gondolatot összeköti a címben szerepeltetett megszakított polgárosodás fogalma. Ez a kifejezés Juhász Páltól származik, aki a piacra termelő magános agrárvállalkozók szociológiai kutatásánál e szóval nevezte a magán-árutermelőket, a kollektivizálással eltüntetett parasztpolgárok örökösének. E szereplők között szignifikáns leszármazási összefüggést, átörökített vállalkozói hajlamot talált. Fontos párhuzam ez a választói magatartás vonatkoztában, ha iránymutatónak a választási eredmények értelmezésénél Rokkan törésvonalas elméletét, illetve a szocializáció Michigan-modelljét tartom.
Természetesen tucatnyi ország parlamenti választási eredményeit összehasonlítva nem vállalkozhatom arra, hogy a kevéssé feldolgozott, könyvtárnyi irodalmat összefoglaljam. Holisztikus megközelítéssel, az elkerülhetetlennél nem szubjektívebb esszenciát igyekszem készíteni a térség társadalmairól, választási magatartásuk tükrében. Ahogy a távoli, gazdag utazó látná a számára egzotikus és bizarr valóságot. A pszichológiában ismert a személy-percepció, első találkozásos helyzetben jelensége: amikor találkozunk egy személlyel, a kép, a helyzet amint észrevesszük, alig megmásítható benyomásunkká válik, mielőtt megszólalhatna. Hosszú évek barátsága is többnyire csak árnyalja e személyről alkotott képünket – másfelől ha rossz volt a kép, szóba sem ereszkedünk az illetővel. Megrázó, hogy bármennyire is nem szép, vagy fennkölt ez, ritkán tévedünk. – Nem így járnánk el, ha nem így volna. Megengedhető így viszonyulni a pártok elsődleges karakteréhez, egy olyan összegző, pragmatikus tudomány területén, mint a politológia.
Ezzel az egészlegességgel szeretném elkerülni azt, amiért a szakma, úgy tűnik, nem tudott konszenzusra jutni a demokratizálódás harmadik hulláma országainak elemzésekor.
Elfogadott, hogy a térség társadalmai fragmentáltak, ugyanakkor különféle mértékben polgárosultak, voltaképpen egy generációval ezelőtt jellemzően parasztiak voltak. Így szociológiailag, hol mennyire, archaizálóak. A politikai mező bal–jobb polarizációja e térségben nem elavult rendszer. Érvényesül a jobbos jelleg tendenciózus fölénye, ha ez nem is válik az eredményekben világossá mindenkor. Táblázataimban összefoglaltam az első kamarára leadott összes szavazat százalékos megoszlását, valamint a mandátumszámot és -arányt. Különös figyelmet érdemel a legutóbbi lengyel és bolgár eredmény. A balos, vagy jobbos jelleg elbírálásánál, különösen a centrumpártok besorolásánál igyekeztem az alternatívák között dönteni. Néhány értelemszerű esetben (etnikai pártok, egyéb kategória), valamint a töredék pártoknál hanyagoltam el az eredményt. A balra, vagy jobbra döntéseimnél szükségszerűen relativista álláspontra helyezkedem. Figyelembe veszem az önmeghatározást (hová sorolja önmagát az adott párt) és a külső megítélést (a szakirodalom és sajtó besorolása). Szempont még a koalíciókötési hajlandóság, polarizált politikai térben ez döntő az adott párt karakterére nézve. Noha a politikai mező sokszínűségét erőszakoltan szürkíti az egydimenziósra redukálás, a pártok versengésében és koalícióalkotásában iránymutatónak mutatkoznak az e térségben viszonylagosan állandó törésvonalak. Ezek határán a pártoknak, ha más nem, a stigmatizálásra hajlamos szereplők révén kevés mozgásterük van. Inkább a visszahatáshoz: a Mit mondanak, gondolnak rólunk? képhez alkalmazkodhatnak.
Az egzakt természettudományok területén a kémiai indikátorok sem tökéletesen megbízhatóak, hát még a választói magatartás irányultságának azonosítása, mégis biztonsággal eldönthető velük, mi a sav és mi a bázis.
Sem a redukciós, sem a besorolási eljárásom nem példa nélküli: a rózsák ’74-es forradalma óta Portugália meghatározó jobboldali, konzervatív pártjának neve szociáldemokrata. Történelmi fordulópontokkor, például a háború utáni magyar FKgP hirtelen került a paletta jobb szélére, de a Zsirinovszkij-féle Liberális Demokrata Pártot sem szokás balra csoportosítani.
A teljes spektrum balra/jobbra rendezése sem szokatlan: a Weimari Köztársaságban az NSDAP hatalomra kerülésének elemzésekor közhelyes. A politológus szakma örömére gyakori választások révén, különösen alkalmasan kimutatja, hogy a többségben lévő, de frakciókra oszló polgári szavazatokat begyűjtve úgy vált a náci a német parlament legnagyobb pártjává, hogy a két baloldali párt támogatottsága lényegében nem változott. Ferdinand Hermens 1933 óta hangoztatta e vizsgálata alapján, hogy az arányos rendszer destabilizálja a pártrendszert.
Világos, hogy mindkét oldalnak extrém és mérsékelt pártjait egy kalapba téve igazságtalan vagyok, de nem a pártokat vizsgálom. Arra vagyok kíváncsi, az egyszerű polgár a szavazófülke magányában hogyan voksol. Az egyén nem extrém, nem mérsékelt, csak az adott pillanatban, döntéshelyzetben rokonszenvet nyilvánít. A szocializált szavazópolgárok között sokkal kevesebb különbség van, mint a kínálkozó pártok megjelenített arculatában.

 

A térség országaiban választási törésvonalak működnek

 

’…Hogyan ítélkezhetsz,amikor nem is ismersz…’
(In Society, Ginsberg)

 

A történelmi kísérletből, történelmi próbatételt jelentő rendszerváltozással kikeveredő, köztes európai, posztkommunista országok, legalábbis gazdaságilag, már túllenni látszanak a rendszer megreformálhatatlanságának felismertét jelentő általános sokkon. A térség választásainak értékelésénél azonban a szerzők véleménye még egy-egy országra vonatkoztatva sem egységes. A mégis kibontakozni látszó többségi véleményben, uralkodó felfogásban: a labilis választói viselkedés magyarázatát van, aki megtalálja a társadalmi szerkezet kardinális átalakulásában, ahol a pártokon belül is olyan identitásproblémák léteznek, amelyek szakadást előidéző válsággá válhatnak. E nézet szerint a régió polgárait szituativitás jellemzi.
Van elemző, aki a törésvonalakat felülíró, országonként változó mentalitásra utal: bizonyos országokban szinte minden választáson sok, míg másutt szinte mindig kevés szavazó pártol át egyik táborból a másikba. Van, aki egyenesen ad hoc pártkötődésről beszél.
Van, aki, osztály összefüggést keresve és nyilvánvalónak véve a váltógazdálkodást, kimutatja a pártpreferenciális meghatározottságot. Vajon racionális osztályszavazat-e egyaránt a magyar MSZP-t támogató állampárti kedvezményezettek csoportjának magatartása (felső-szolgáltató, -vezető, szakértelmiségi jól kereső elitje), az úgy nevezett hagyományos baloldali szavazókéval (bérből-fizetésből élő, beosztott munkás, valamint a rendszerváltás egyéb vesztesei)?
Ezeket a megoldási javaslatokat az a paradox helyzet generálja, hogy a választók nem igazán vannak tekintettel arra, hogy az adott ország, többé-kevésbé, mennyire sikeres a piacgazdasági viszonyok között. A keleti polgárok kegyükkel rendre a valamikori állampárt utódját tüntették ki bizalmukkal a kilencvenes évek közepén. Már ahol valahányadik megmérettetésre korábban ellenzékbe taszították e pártokat. Ez alól, noha az úgynevezett varsói (vagy vilniusi) gyors közben tolatásba kapcsolt, majd újra a baloldalnak szállította a hatalmat, Észt- és Lettország kivételt képez. Mindez nyugatról nézve ambivalenssé tette a politikai átalakulás folyamatának megítéltét.
Nehéz is követni, hogy a gyors marginalizálódás, a kétes politikai befolyás minimálisra csökkenése után számos országban gyorsan vissza is kerültek a hatalomba a letűnt rezsimben megismert arcok, immáron többször is. Az intervenciót elszenvedett Csehszlovákia, vagy Magyarország, a szükségállapoti éveket átélt Lengyelország ezen fordulata, egy osztott helyett homogén társadalomban gondolkodó brit számára olyan furcsa, hogy Szlovákiát ebben az összehasonlításban az utolsó antikommunista országnak vélheti. A neves Lewis magyarázata szerint: az elért szabadság már nem érték, nem alakult ki megfelelő involváció az új politikai rendhez, a piaci rezsim merevebbnek bizonyult (közmegelégedettség a demokráciával hamar lecsökkent), ugyanakkor pár év alatt szinte nulla munkanélküliség helyett 10–15 százalékossal kellett szembenézni. Ugyanakkor az antikommunista ellenzékből alakult polgári erők nem azonnal tanultak bele sem a kormányzási, sem az ellenzéki szerepbe, illetve, az állampárti szocializációjú politikusok sem tudtak elszakadni a politikai monopólium korszakában megszokott gyakorlattól.
Azóta aszinkron módon többnyire jobbos vezetésű kormányok alakultak a térségben, míg Európa nyugati felén a hagyományosan belpolitikára orientált, balos pártok kerültek hatalomra. Napjainkban, a tagországokban megfigyelhető jobbos erősödés idején, a csatlakozásra váróknál újra a baloldal nyer teret.
Az országcsoport átalakulását közös szociológiai tendenciák előzték meg háború utáni korszakuk során. A kezdetben, többsége szerint, mezőgazdasági népességű országok, történelmük szocialista korszakában, korábban, vagy csak a hetvenes években extenzív iparosítás szívja, kollektivizálás hajtja a lakosságot városra, illetve másik szektorokba. A hetvenes években az erősebb technikai civilizációjúak ipara intenzívebben nő, növekszik a szakmaiság, képzettség igénye. Növekszik a szellemi foglalkoztatottak száma. A szellemin belül nő a felsőfokú végzettségűek száma, majd aránya. Végül az önálló foglakozásúak száma a rendszer bevezetésének diszkriminatív, erőszakos csökkentése óta először növekedésnek indult. Ennek mértéke a reformok ’előre haladtával’ függött össze Andorka Rudolf szerint. A professzor persze nem olyan tágas régióra értette ezt, mint most extrapoláltam. Ám értelmezve a változtatandókat a lényeg közös. Nyilván rengeteget számít a kulturális és emberi hagyomány. A tagolt társadalom két együtt létező szerkezete előbb jött létre, ahol voltak megfelelő előzmények. Jellemzően térben nyugatabbra, időben hamarább jelentkezhettek e tendenciák.
A szociológiai változások legfontosabbika azt fogalmazza meg, hogy a népesség egyharmada elhagyta a mezőgazdaságot néhány évtizeddel ezelőtt. Ebből következőleg a jelen társadalom, ezen tömege elsőgenerációs, ekként szokását, kultúráját még nagyban megőrizte, ami minden más mellett, választói magatartásánál jelentős szempont.
Az ancien régieme pártjai a rendszerváltozáskor többnyire kemény vereséget szenvedtek el, de a legrosszabb esetben is bejutottak a szabadon választott parlamentekbe. A reformokban és az átmenetben játszott szerepekért cserében így megkapták a politikai újrakezdés lehetőségét. Ettől árnyaltabb a Baltikum, ahol a megszálló hatalom politikai pártjának szervezettel, utódpárttal ez nem mindig sikerült, a nemzeti függetlenség kivívásánál vitathatatlan érdemeik ellenére sem.
A kvázi ellenpólus, a nemzeti-keresztény pártok, ahol nem győztek, ott is jelentős teret foglaltak el. Ahol elsöprő győzelmet aratott a korábbi ellenzék, ott sem került sor szakszerűségi alapú újjászervezésre az alrendszerekben. Ahol parlamentáris keretek között megtörtént hatalomváltás, előbb átkerült a politikai döntés a hatalommegosztás szférájába.
Az új pártok, amint megtehették, elutasították a kommunistákkal való együttműködést – szóban, vagy valójában létezett politikai gettó. Ez az elutasítás táplálkozott a kommunisták nemzetidegenségéből, gazdasági és személyi liberális szabadságjogokat sértő voltukból, valamint a lakosság süllyedő életszínvonalával növekvő nyugati fogyasztói életforma iránti vonzalmából.
Ami magát a választási rendszert illeti, az úgynevezett rendszeralapítás előtti választásokon a többségi volt elterjedt. Általános jellemző, hogy a hatalom mindenhol igyekezett ezt fenntartani, míg az ellenzék az arányosítás mellett tört lándzsát. Ez abból a félreértésből származott, hogy alábecsülték a polgárok változások iránti vágyát. Egyaránt arra számítottak, hogy az országos apparátussal, nagyszámú tagsággal és anyagi erőforrásokkal rendelkezők, az ancien régime kegyeltjei, érvényesíteni tudják ezen előnyüket. Másfelől a párt-eliteket a hatalom elvesztéséből származó egyéni és kollektív következményektől való félelem motiválta. Magyarországon is a kerekasztal-tárgyalásoknál heves viták közepette engedett a reformszocialista delegáció az előbb teljes, majd legalább ¾ mandátum arányig fenntartandó többségi rendszerből. Ettől remélték a térség állampárti vezetői, még az 1989-es lengyel választási eredmények ismeretében is, hogy ismert és népszerű, valamint nem kompromittálódott jelöltekkel akár abszolút többséget szerezhetnek, ezzel meghosszabbítva hatalommonopóliumuk idejét.
Szerepet játszott ebben a stratégiában, hogy az egyes népszerű vezetők így pártjuk bukásától függetlenül is átmenthették magukat a későbbiekre. Mégis általános, hogy igen kevés kommunista élvonalbeli múlttal rendelkező politikus tudott máig a felszínen maradni.
A magyar példánál maradva, kevés túlzással elmondható, hogy akkor volt az ismert, utódpárti politikusnak esélye a választási győzelemre, ha nem a párt színeiben indult, mint Németh Miklós. 1990-ben az MSZP egyetlen területi győzelmét, ha eredeti elképzelését tárgyalódelegációja keresztülviszi egyetlen mandátumát, az akkor ideiglenes köztársasági elnök, Szűrös Mátyás aratta le Hajdúböszörményben. Az akkor még mindig nagy népszerűségű Pozsgay Imre egy kis párt jelöltjével, Szájer Józseffel szemben maradt alul.
Noha Kasapovic kimutatta, hogy a választási rendszer nem volt döntő abban, hogy milyen arányban nyer, vagy veszít az utódpárt (lásd: Albánia), a kezdeti majoritárius rendszerekről zömmel nagyon hamar a proporcionárius rendszerre tértek át a vizsgált országokban.
Másik, általános tendencia, hogy a káderbürokrácia képzett középgenerációja a gazdasági, üzleti életbe irányította karriercéljait.
A privatizáció, valamint az állampárti vagyon magánosítása természetesen mindenhol ellenállásba ütközött, vitákat váltott ki.
A válságba belebukott rendszer gazdasági hagyatéka szűk mozgásteret engedő hagyatékot örökített az őt követő valamennyi kormányra. A káderhiánnyal küszködő polgári ellenzékek kormányai szinte esetlegességgel toborzott, gyakorlatlan, tapasztalatlan funkcionáriusai, nemkülönben a túlságosan is számos egyéni politikus egyéniség, együttesen tovább rontották a siker esélyét. Predesztinálták a kamikaze-kormányok gyors bukásait.
Szinte mindenhol, bár változó okokkal, a második szabad választás előrehozott, rendkívüli volt.
A térség történelmi, újjáalakult pártjai jellemzően nem értek el jelentős eredményeket, nem váltak döntő erőkké. Ennek a nem kommunista szociáldemokrata pártok esetében nem csak közös okai vannak jobboldali sorstársaikkal. Abban osztoznak, hogy felelevenített imázsuk, történelmi hivatkozású üzenetük a számos évtized után már nem jelentett elegendő vonzást. Ám helyzetüket nehezítette, hogy a hatalomgyakorló tapasztalatokkal rendelkező és ellenük gyakran konspiratív eszközöket is bevető utódpártokkal kellett térfelükön megbirkózniuk, a politikai piac akkoriban nem annyira tágas bal felén.
Általános a nemzetek, nemzetiségek, vagy nemzeti közösségek konfliktusa a térségben. A többnemzetű országok és széttagolt nemzetek ellenére, szemben a félelmekkel, államok között nem történt atrocitás, noha a feszültség háborúig, genocídiumig fajultathatónak bizonyult. A posztjugoszláv tagköztársaságok fegyveres harca polgárháborús köntösben jelent meg az utóvédharcokat folytató Kis-Jugoszláviával. A határokon belül ugyan mindenütt érzékeny téma a nemzeti ügy, de messze nem esik egy súlycsoportba az ex-jugoszláv példával. Ebben a nyugalomban jelentős szerepe lehet a nyugati elvárásoknak való megfeleléskészségnek: Észtország inkább lemondott a szovjet időkben elcsatolt területeiről Oroszország javára, csak hogy ne legyen határvitája az uniós csatlakozási tárgyalások kezdetén.
A térség országaiban más a nemzet fogalma, mint nyugaton. Nem a történettudományi, kulturális és politikai kategorizálásra gondolok. A térség 19 államából csak 5 létezett jelenlegi határai között tíz évvel ezelőtt. Az új országokban fokozottan, ám a régiekben is, a soha meg nem élt nemzeti magabiztosság fölénye hiányzik, ami egy nyugati nemzet polgárának természetes. Ennek megfelelően, tetézve az internacionalizmus jege alól felolvadó, túlfűtött érzelmekkel, az országokban jól érzékelhető a nemzeti populista nyomás. Ez hasonlóan a magyarországi népi-baloldali hagyományok továbbéléséhez, gyakran romantizáló. A Baltikumban idill-képzéssel párosulva értékelődött fel minden, ami megelőzi a szovjetkort: a rabság előtti paraszti életmód és párt egyformán. A magyar 19. században szokásos pátosszal rokon fellépésű, tiszteletreméltó, nemzetébresztő mozgalmaktól ultranacionalista pártig valamely változat fellelhető minden egyes államban.
Általános az érdekképviseletek legitimációs válsága. A szakszervezetiség természetes sajátja a baloldaliság. Ám a baloldalt gyakorlatilag az utódpártok foglalják el. A meg nem haladt beidegződésekkel terhelten nem látszik az átpolitizáltság enyhülése. A keresztény-szociális szolidaritással a katolikus Lengyelország kivétel, itt a klasszikus jobboldali politizálás kényszerül bizarr helyzetbe. A szociális érzékenység tehetetlenségig vitele immár másodszor buktatott hatalmat.
A politikai tőkésből, gazdasági tőkéssé válás általános. Ez a hatalomkonverzió, sőt bizonyos fokig a spontán privatizáció, ha sokaknak érthetően nem tetszik is, a békés átalakulás természetes velejárója volt. Nem várható el a világ egyetlen hatalmi elitjétől sem, hogy hatalmának akár csak részéről is, önzetlenül lemondjon a társadalom javára.
A nyugati mintához igazításban főleg azokon a földrajzi és ágazati területeken, vett ki oroszlánrészt a posztszocialista gazdasági elit, ahol nem a Gyilasz-féle új osztály (tulajdonosi kockázat nélkül részesedni a tőke hasznából) rendszerének prolongációja volt ígéretesebb.
A térség zilált civil társadalmainak önszerveződése megtorpant, közvetlenül és közvetve anyagi okokból. Közvetve azért, mert az önkizsákmányoló életmód nem hagy időt és energiát a polgároknak. Hiányoznak a biztos egzisztenciájúként szabad, független közösségépítők.
Módszertani hibát vét az a kutató, aki a modern, politológiai elméleteket próbálja meg inadekvát körülmények között is alkalmazni. Térségünk társadalmainak megértéséhez a mai gazdag nyugati társadalmakra szabott elméleteknél többet segítenek az archaikusabb, racionális döntés helyett érzelmi kötődésre alapozottak, némi adaptálással.
Hasznosak lehetnek az elemzések a diktatúra utáni országok demokratizálódásának vizsgálatáról, amelyek egybevetik Brazíliát, Uruguayt, Spanyolországot Lengyel- és Magyarországgal. Túl sokat mégsem érdemes várni ezektől: A jobbos, katonai diktatúrák működő kapitalista körülmények között egzisztáltak, míg a létező szocializmusok balos frazeológiával, utópisztikus közgazdasági viszonyok között. Ez utóbbiak sokkal hatékonyabban nevelték az uralmuk alá került társadalmakat, elbizonytalanítva az identitástudatot. A két diktatúra megkülönböztetésének elmulasztása csak tompíthatja az angolszász, homogén, jóléti társadalmakra kidolgozott elméletek hatékonyságát. A bolsevik típusú társadalmakban a kommunista pártok ideológiája arra szolgál, hogy leplezze az uralkodók és alávetettek közti alapvető érdekkonfliktust, és igazolja az elit és tömeg közti monolitikus egység politikai mítoszát.
Martin Lipset, illetve Stein Rokkan nevével fémjelzett törésvonal-elmélet a kelet-európai posztkommunista államok realitása. Jellemzően kulturális politizálás rontja a politikai rendszer problémamegoldó képességét. Morális kérdések prioritást élveznek a pragmatikus, konkrét elintézhető dolgok előtt. Igaz a társadalmat sürgetni meddő vállalkozás. Több évszázados hagyomány a térségben a népeket és pártjaikat ostorozni, amiért fejletlenek, de a változás csak adekvát és igen lassú lehet.
Rokkan ismert elmélete szerint a ’20-as évek után, a választójog kiterjesztésével, stabil pártrendszer alakult ki, amely területi és kulturális törésvonalakra alapozódott. Ennek előzménye Max Weber sorsközösség fogalma, amelyet a szociális, kulturális, gazdasági identitás határoz meg. A norvég kutató szerint virulens képviseleti demokrácia elképzelhetetlen jól beágyazott, stabil társadalmi bázisú pártrendszer nélkül. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha tartós törésvonalakhoz kötődnek e pártok.
A Michigan-féle szocializációs modell szerint a pártorientáció korán, gyermekkorban kialakul. Akár 10 évesen laza elkötelezettséget kap, amelyet ekkor a szülők iránti lojalitás határoz meg. Ahol a nukleáris családból nem olyan korán szakad ki a fiatal, mint angolszász területen, ahol korábban a generációs ellentétek nem váltak központi konfliktussá: tovább és jobban érvényesülhet az összefüggés.
Mivel az egypártrendszerben nem mindenki tartozott oda, ahová egyébként származása szerint kötődött volna, az aktuális szociológiai jellemzőkkel folytatott vizsgálatok szükségszerűen torzítóak kell legyenek. Ismerve valakinek az iskolai végzettségét, foglalkozását, korát, jövedelmi viszonyát, korántsem tudunk eleget a várható pártpreferenciájáról. A soha-sehol-senkinek hagyományának elkoptáig e kérdésre érdemesebb mélyinterjúval keresni a választ. Bizonyára sokaknak van olyan személyes élménye, hogy a környezetében ellentétet tapasztal valakinek a státusa, valamint az ehhez rendelendő nézetei között. Ilyen esetben eloszolhat a meglepetés, ha a szülők és nagyszülők által átörökített hagyományra, élményre fény derül. A pártidentitás fontossága még az USA-ban is megelőzi az olyan klasszikus indikátorokat, mint társadalmi státus, kor, képzettség, vagy a politikai elégedettség és hatékonyság.
Figyelemre méltó a választói magatartás történelmi távlatú állandósága: a jelentős népmozgalom, háború ellenére kimutatható valamelyes kontinuitás 1922 (!) és napjaink között a budai, dél- és észak-pesti választókerületekben született eredményeknél.
Simon János 1997-es tanulmányában korai, illetve harmonikus pluralizmusoknak nevezi azokat a közép-európai politikai rendszereket, ahol a rendszerellenzéket felkészülten, választásokra éretten érte az átmenet, míg a későn pluralizálódók csoportjába helyezi azokat az országokat, ahol a létrejött új pártok az első, vagy rendszeralapító választásig nem erősödtek meg még annyira, nem váltak elég vonzóvá a választók számára ahhoz, hogy győzhessenek.
Abban, hogy a cárizmusból totális rendszerbe került három szláv állam parlamentarizmusa, a többi országéhoz képest, nehezebben kap erőre, ugyanez érződik. A pluralizmus feltételéül szolgáló önszerveződő erő, civil társadalom léte, vagy fejlettsége e csoportból leginkább Oroszország esetében érhető tetten, s a legkevésbé Belarusznál.
Jelentős irodalma van az átalakulás sikerességében játszott szerepének a civil szerveződésnek. Ennek különféle válfajai lehetnek: a magyar gazdasági, polgárosodási lehetőségek, vagy a lengyel kollektív cselekvés, a társadalmi tudatosság. Nem jelentéktelen, ezek a térség valamikori két sikeres, állam- és birodalomalkotó nemzete. E hagyományból származó erőtartalék hosszabb távon stabilitást, magabiztosságot adó tényezővé válhat.
A civil társadalom léte és ereje volt a rendszerváltás lehetősége. Arisztotelész óta a társadalom stabilitásához és állandó megújulóképességéhez autonóm egzisztenciák, szellemileg és lehetőség szerint anyagilag független, művelt középréteg kell. A kommunista pártok lassú eróziójával párhuzamosan a második társadalmak térnyerését, valamint e kettő kölcsönhatásának jelentőségét nem mérte fel a nyugati kutatás, irodalom. Ezért lepődtek meg annyira 1989-ben.
(Folytatjuk)



« vissza