Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Fél könyv Szabó Istvánról

Szabó István új filmjének producere nem járult hozzá, hogy a rendező a Magyar Televízióban nyilatkozzék új filmje munkálatairól. Valahogy így hangzott az a mondat egy kulturális műsorban, 1990–91 táján, már a keserédes szabadság éveiben. A mondat ott és akkor nem jelentett mást, mint hogy a Találkozás Vénusszal produkció – ahogy az Nyugat-Európában és Amerikában régóta szokás – komoly marketingstratégiával készül, amelynek megtervezett része a filmről való kommunikáció is. Mégis bántotta a fülemet, hiszen számomra Szabó István elválaszthatatlan volt attól, amit évtizedeken át csak úgy hívtunk: a magyar film.
Az Álmodozások kora, az Apa, a Tűzoltó utca 25., s majd a Mephiszto – része volt annak a mitológiának, amely gyermek- és fiatal felnőtt korunkat áthatotta, a hatvanas-hetvenes években, de még a nyolcvanas évek elején is. Igaz, a rendszerváltás után megszaporodtak azok, akik szeretik a fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket, s mondják például a hatvanas évek sokat emlegetett filmművészetéről, hogy az nem is létezett, pontosabban nem volt más, mint ügyes propaganda. A rendezők pedig, akik elkövették azt a könnyelműséget, hogy már akkoriban is éltek, csupa kollaboráns, legjobb esetben: udvari bohóc.
Megörültem hát a Szabó Istvánról szóló Sorsok, filmek címmel megjelent szép kiállítású, terjedelmes könyvnek, mert azt sejtette, nem emlékszem én rosszul: valóban volt itt filmművészet az elmúlt évtizedekben, s egyik reprezentánsa éppen Szabó István volt.
Az igazság az, hogy kíváncsi is voltam a charmos diktátorra – ahogyan a Spiegel riportere találóan jellemezte Szabót –, érdekelt, ki lakik a képernyőn, kulturális eseményeken gyakran látott, de hét lakat alatt őrzött arc mögött.
Marx József roppant anyagismerettel veselkedett a munkának, s idézte fel Szabó gyerekkorát, pályakezdését, s a legendás Máriássy-osztályt, amely a szintén legendás Balázs Béla Stúdió komoly, értékteremtő nemzedéke lett. Az a műhely, ahol több mint két évtizeden keresztül valóban újjászületett a magyar film. Nincs hiba abban sem, ahogy végigmegy az első pályaszakaszon, a rövidfilmeket is jelentőségüknek megfelelően elemezve. Revelatív felfedezéseket nem tesz ugyan, de korrekten idézi fel a korabeli hazai és külföldi sajtóvisszhangot.
A könyv arányai a hatvanas évektől kezdenek felbomlani, amikor a szerző egyre több időt szentel a sajtó- és a fesztiválvisszhangnak, és a filmgyártás személyi, szervezeti és gyártási ügyeinek. A Máriássy-osztály, sőt az egész generáció legsikeresebb rendezője a hetvenes évek elejére tagadhatatlanul Szabó István volt, elsőként korosztályából a legmagasabb állami kitüntetés birtokosa. Nem ismerem Szabó Istvánt emberközelből, és sajnos e könyvből sem ismerhetem meg, de azt gondolom, hogy aki mesterétől megtanulta a legfontosabbat, hogy nem muszáj, mindenáron filmet csinálni, az azt is tudja, hogy nem muszáj mindenáron fesztivált nyerni.
Marx miközben egykori újságlapok nem biztos, hogy autentikus olvasatával a magyar filmkritika és filmpolitika mártírjának igyekszik feltüntetni Szabó Istvánt, egyszerűen komikussá válik. Mert voltak mártírjai – vélt és valós, vérrel megpecsételt mártírjai is – a szocialista kultúrpolitikának – többek között az a B. Nagy László, akin Marx szinte minden mondatával rúg egyet –, de Szabó István nem volt az.
A politika mély erő az életben, a személyi sorsnak emberfelettivé tágított térfogata. De vannak csendes idők, amikor a személyi sors hangsúlyozottabb, s a politika hatása az egyéni életben lappangóbb, színtelenebb. Ilyenkor szólal meg nagy erővel a művészet és a vallás. Az én nemzedékemnek nem jutott ki ez az idő – írta Márai Sándor 1946-ban. Valójában a magyar filmnek sem jutott olyan idő, amikor a politika ne meghatározó erőként lett volna jelen, mégis tudtak jelentős művek születni. Szabót polgári múltja, ízlése, világszemlélete, önismerete hozzásegítette, hogy tartózkodjon a politikától, de mivel itt akart élni, neki is tudomásul kellett vennie a játékszabályokat. Aki mást mond, az hazudik, vagy rossz a memóriája – hogy Marx egyik kedvenc szófordulatával éljek. Nem szimpatikus tehát, ahogy Marx szembefordítja nemzedéktársaival a rendezőt, mintegy piedesztálra emelve, hogy lám, ő nem csinált cselekvő filmet, s ezért csak megosztott díjat kapott. Egyébként, ahogy olvasom például az 1967-es pécsi fesztivál díjazott filmjeit (Hideg napok, Tízezer nap, Hogy szaladnak a fák), amelyekkel az Apának osztozkodnia, illetve méltánytalanul meghátrálnia kellett, cseppet sem szégyellnivaló címek, függetlenül attól, hogy milyen álkategóriákba csomagolták őket annak idején.
A mégoly vastag könyv tehát mint korrajz – hiába a számos adat, a Filmarchívum poros dossziéi – erősen hibádzik. Mennyivel többet mond Orbán Ottó Kortársak című versének két sora: végül is mellékes, hol mikor és mi hozott össze veletek / arasznyi esélyünk csalva és hazudva élt, ahogy lehetett.
A kritikák kicsinyes méricskélésén kívül fölöslegesen terheli meg a szerző a pályaképet a filmgyártás szervezeti, gazdasági körülményeivel is. Végül is hiába írnák rá a mozijegyre, hogy egy film x millió forintból készült, s közben disszidált a stúdióvezető – ez a néző élményét legkevésbé sem befolyásolná. Hiába, hogy a film a kompromisszumok művészete, a nézőt mégis csak és kizárólag a végeredmény érdekli. Ráadásul ez az a terrénum, ahol Marxnak hiányzik a rálátása az objektív tájékoztatáshoz, lévén maga is stúdióvezető és érintett az érdekérvényesítési harcokban. Talán érdekes lehetett volna megvizsgálni, hogy amikor a Máriássy-osztály kikerült a Balázs Béla Stúdióból, és ki-ki a maga útját választotta, mert – forduljunk megint Orbán Ottóhoz –megszűnt a legfőbb érdek, a közösnek képzelt jövő, majd 1975-ben újra összetalálkoztak az Objektív stúdióban, akkor mire szövetkeztek? Milyen volt a találkozniuk azokkal, akik még hittek a közösnek képzelt jövőben, és át akarták menteni a Balázs Béla Stúdió vívmányait más stúdiókban is, hisz ez lehetett volna a filmgyártás megújulási képességének záloga? Itt szükségképpen szelektív Marx memóriája.
Szerencsésebb lett volna ezt a könyvet inkább Szabó István kiteljesedő művészetének szentelni. Így sem haszon nélküli, hiszen teljes pályaképet ad. Megismerhetjük a külföldön készített filmek motivációit s körülményeit is, csak nehezen olvasható, s keveset tudunk meg az alkotótársakról. Dobai Péterről például (aki nélkül nem biztos, hogy bekövetkezett volna az oly sikeresnek bizonyuló nyitás a Mephisto és a Redl ezredes világa felé) csak annyit tud meg az olvasó, hogy egy hírhedett krakéler trió része volt, filozofikus műveltséggel.
Egy átgondoltabb, letisztultabb, elfogultságoktól mentesebb, élvezetes esszényelven megírt könyv méltóbb lett volna Szabó István pályájának megrajzolásához, hiszen – ne feledjük! – arról a filmművészről van szó, akinek a 21. századba is sikerült átmentenie a filmművészetet.
(Marx József: Sorsok, filmek. Bp., Vince Kiadó, 2002.)



« vissza