Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Országgyűlési választások Közép-Kelet-Európában 2. rész

 

A választási eredmények övezeteket rajzolnak a térképre


 

Amíg nem mértél meg valamit,addig nem tudod, miről beszélsz.
(Lord Kelvin)


 

A polgárosultabb, nyugatias, harmonikus közéletű, pluralista országok övezetébe a választási eredmények alapján a német új tartományokat, Szlovéniát és Csehországot soroltam. Ezek az általam nyugatosnak nevezett csoporton belüliektől elsősorban az utódpárt tekintetében különböznek. Ezekben ugyanis nem meghatározó a súlyuk, nem foglalják le a baloldal nagy részét, illetve még utódpártiságuk sem olyan, mint más országokban. Vezetőik nem a kommunista állampárt már akkor ismert vezetői közül kerültek ki, és vannak köztük korábban pártonkívüli, akár emigrációból érkezett szociáldemokraták. A polgárosultabb nyugatosok országainak másik jellemzője, hogy a mérsékelt polgári erők hatalmon is tudtak maradni a rendszerváltó választások után. Ez az alternatív polgári társadalom erejét jelzi.
Csehországban a másik cseh-szlovák utódállamhoz hasonlóan meghatározó az ország politikai életére egyetlen személy. A polgári demokraták az előző ciklusban külső támogatást adtak a szociáldemokratáknak, amivel elhiteltelenítették magukat, hatalmon tartották baloldali ellenfelüket, és semmit sem javítottak a kapcsolataikon jobboldali vetélytársaikkal. Ezen túl elfordították a politikától a választók tömegeit, aminek következtében a júniusi voksoláskor, az előzőnél 15 százalékkal kisebb részvétel mellett protest szavazatokkal hallatlanul megerősödhetett az ortodox kommunista párt. Mindez egyértelműen Václáv Klaus, az ODS vezetője politikájának következménye. A baloldal történelmi hivatkozással felújított működésű pártja, a CSSD, ahol eredetileg a háború előtti hagyományok képviselői, baloldali polgári fórumosok és ’68-as reform-kommunisták gyülekeztek, nem tekinthető az állampárt utódjának. A mérsékelt jobboldal ’98-ban csak a személyes ellentétek miatt nem tudott kormányt alakítani, most viszont a többségalakítás lehetőségét is elvesztette. Bohémiában viszont az várható, ami a legtöbb térségbeli országban még elképzelhetetlen: egy jobb- és egy baloldali párt fog egymással koalíciót alkotni.
A térségben a szlovén pártszerkezet hasonlít a legjobban az arányos választási rendszert használó nyugatiakra. A választásoktól is független gyakori kormányváltozásokban, a program szerint egymástól kis távolságra álló parlamenti pártok és az extrémként számon tartott SNS kivételével, mind voltak már kormányon. A pártok egymástól való kis távolsága, egymással való szabad koalíciókötési hajlama a dán vagy holland homogenitású politikai mezőt idézi.
A térség országainak választási rendszere a vizsgált időszakban túlnyomóan, legalább egyszer módosult. A parlamentjét és rendszerét tekintve a legstabilabb Magyarország unikum.
A térség országainak legnagyobb része harmonikusan plurálisnak bizonyult. Az utódpárt az első választáson alulmaradt. Ezen országok társadalmai jobban hasonlítanak egymásra, eltérések sorsukban van. Történelmük és rendszeralapító választásaik különlegessé teszik az észak-balti nemzetállam-helyreállítókat. Észt- és Lettországban a klasszikus utódpárt hiányzik, mivel a helyi kommunista pártokból a baltiak kiváltak, és népfrontokban szervezték elszakadásukat a szovjet-orosz birodalomtól. Sajátos a nagy tömegű, állampolgári jogokkal nem rendelkező, szovjet időkből örökölt telepes. Ők kimaradnak a politikai életből, amelyet, a külföld által elvárt egyenjogúsításuk esetén könnyen destabilizálnának. Jelenleg erős nemzeti hangulatban, választásoknál gyakoribb kormányváltásokkal, arányos választással a parlamentbe került, egymáshoz közel álló programú pártok konzervatív-liberális gazdasági felfogással kormányozzák ezeket az országot.
Komp-országoknak nevezem azokat a harmonikus pluralizáltságú államokat, ahol köztes átmenetiség tapasztalható a keleti és nyugati modell között. Itt a reform-utódpártoknak komoly súlyuk van, sőt politikai váltógazdálkodás alakult ki a részvételükkel, annak ellenére, hogy ezekben az országokban a jobboldali bázis számosabb. Mint például legutóbb a katolikus Lengyelországban, ahol a jobboldal megosztottsága révén másodszor jutott vissza a hatalomba az állampárt reformer utóda.
Ebbe a csoportba tartozik Magyarország. A háború utáni, 1945., 1947. évi választások adatai bal–jobb megoszlás tekintetében összhangban vannak a III. Köztársaságéival. A politikai mező baloldalát, a rendszeralapító választáson, a hasonló országokéval egyezően, a kevesebb mint 15%-nyi támogatottságú utódpárt érdemeivel és erős vetélytárs híján nagyrészt kitölti. Az 1994-es év eredményei a többi esztendőben meglévő bal- és jobboldali szavazatarány-keretből kilóg. Véleményem szerint erre összetett magyarázat szolgál:
A többi országgal szemben Magyarországon két, 20% feletti támogatottságú, rendszerváltó párt verte el a később jobb sorsra jutó utódpártot. A javak mellé csak időlegesen kapott ellenszenv-ódiumot az MSZP, szemben a szerényebb támogatottságú másik MSZMP utódszervezettel. Az első szabad választáson a két, nagyjából egyenlő erejű rendszerváltó párt szavazóinak másodlagos preferenciája egyaránt – jellemzően – a másik párt volt. A zsákbamacskát választó szavazás élményét nagyban erősítette, hogy a liberális SZDSZ, demokratikus ellenzékhez tartozott vezetőivel hitelesítve, erőteljesen antikommunista hangot használt. A nemzeti önmeghatározású MDF-ről, elnökségének átalakítása után, még nem oszlott el a leváltandó pártállamiakkkal kompromisszumkészebb jelző, abban az aktuális hangulatban nem egyértelműen kedvező kép. Ennek következtében a legradikálisabb, rendszerellenes, antikommunista polgárok szavazatait is az SZDSZ nyerte el. Életútinterjúkban fellelhető számos SZDSZ-támogató, aki később máshol keresett radikális nézeteinek megfelelő környezetet, nemritkán a később megalakult MIÉP-nél kötött ki. 1994-ben az a helyzet állt elő a jobboldal megosztottsága révén, hogy a népszerűségét vesztett legnagyobb koalíciós pártot büntetni akaró, de az utódpártot kizáró választónak nemigen maradt más választása, mint az SZDSZ.
Eszerint: a szabaddemokraták 1990-es és 1994-es, 20% körüli támogatottsága virtuális. 1994-re a radikálisok már elhagyták a pártot, és hogy hozzávetőleg azonos eredményt ért el mégis, az a mérsékeltebb jobboldaliaknak és utódpártelleneseknek köszönhető. 1998-ban már volt jobboldali, ellenzéki, liberális, valamint győzelemesélyes alternatíva: így jött létre az SZDSZ-nek ismert eredménye, amely még ellenzékben is tovább morzsolódott 2002-re.
Ennek a 10%-nyi tévedésből átszavazónak a különbsége pont annyi, amennyi megoldja hosszú évek összefüggésétől való eltérés problémáját. Így tehát: 1: 1990-ben a szokásos bal–jobb arányt kiegyenlítették a nagy számok törvénye szerint az alulinformált, kvázi tévesen szavazó, bal- és jobboldali polgárok egyforma arányban egyenletesen eloszolva az egyforma nagyságúként ismert pártok között. 2: 1994-ben, az utódpárti túlnyerés ellen is voksolókat a baloldalon figyelembe vett SZDSZ-től korrigálva, megoldódik az 1994-es atipikus év problémája.
Kalkulációmnál 2002-ben a Centrum pártot a jobboldalhoz soroltam, markáns politikusai többsége és létrehozó szervezetei karakterén túl, mivel azokat a potenciális jobboldaliakat gyűjtötte össze, akiknek nem tetszett az, ahogy a Fidesz összegyűjtötte a politikai spektrum jobbfelének zömét, de mégsem kívánták a baloldalt támogatni. A közvélemény-kutatók összehasonlításai a választói csoportokról, egyéb kérdések alapján, az aktuális véleménymegoszlásokról szólnak, nem az általános, szocializációs alapú, potenciális megnyerhetőségről. Ezért a választási matematika alapján nem érthetek egyet azzal, hogy a Fidesz hibázott azzal, hogy koncentrálta a jobboldali voksokat. Vereségéhez inkább az vezetett, hogy hatalomgyakorlói arculata bizonyos rétegeket elfordított tőle – mindenképpen többeket, mint amennyi támogatót a jobbszélen begyűjthetett táborába.
Szlovákia rendhagyó a pluralizált országok csoportjában. Az eddig háromszoros miniszterelnök Vladimír Meciar személye jobban polarizálja a társadalmat és a pártokat, mint a jobb–bal besorolás. A közvélemény-kutatások szerint egyértelműen övé a legerősebb mozgalom, a legutóbbi választásokat is megnyerte, csak ezúttal nem akadt koalíciós partnere. Harsány nemzeti és populista politikája egyaránt képes volt együttműködni a korábbi parlament bal-, illetve jobboldali extrém pártjával. A Demokratikus Baloldal, amely aktív részese volt a függetlenné válásnak, maga sem mentes a nemzeti retorikától. Így a pártokat vizsgálva némileg a FÁK-országokéra emlékeztet a politikai tér e fiatal államban. Szlovákiában a térségre többnyire jellemző utódpárti visszatérésre sem került sor. Mégis, hogy egy nyugati értelemben vett bal- és jobboldali megoszlás milyen, csak egy Meciar utáni, nem túl közeli időszakban lesz vizsgálható.
Lengyelország 2001-es parlamenti választása akár a politikai piac – legalábbis annak baloldala – stabilizációjaként értékelhető, hisz váltógazdálkodva egy korábbi koalíció került újra kormányra, szokatlanul a térségben. 1989-ben a Szolidaritás mint Állampolgári Bizottság minden megszerezhető helyet megszerzett a választásokon. Ez az össztársadalmi összefogás persze hamar felbomlott, hogy a lengyel történelem nemesi köztársasági korát idéző pártszerkezetnek adja át helyét. A jobboldalon azóta is rendszeresen más, új, választási pártok gyűjtik össze a rokonszenvezők hasonló arányú támogatását. A már teljesen szabad ’91-es választás tekinthető rendszeralapítónak. Ezen a két, 2001-ben, másodszor sikeres utódpárt együttesen 20% feletti szavazatot szerzett, ebből a LEMP-jogutód Demokratikus Baloldal Szövetség (SLD) 12%-ot. Az övezetben ez szokásos utódpárti eredmény volt. A 2001-es választásokon nem történt váratlan, földcsuszamlásszerű szavazómozgás. Hasonlóan 1993-ra – amikor a jobboldali pártok együttes támogatottsága meghaladta a baloldalét – alacsony választói részvétel mellett, az egymástól alig eltérő jobb-, illetve baloldali összeredmény ellenére az egy nagy párt versenye több kisebbel küzdelemből, választási matematikai számítások révén az SLD került ki győztesen. Hasonló politikai és választási körülmények között aratott elsöprő sikert a román Iliescu.
A baloldal támogatottságának növekedése – a választások előtt publikált felmérésekből széles körben ismeretesen – a bukott kormány katasztrofális tevékenykedésének köszönhető. Nevezetesen: a közvélemény-kutatásokból kimutathatóan mintegy 10%-nyi korábban jobboldali szavazó készült büntetésből a baloldalt támogatni. Alternatív munkásmozgalmi, katolikus szakszervezeti hagyományával újra képtelennek bizonyult a Szolidaritás-mozgalomcsalád, hogy egy korszerű, jobboldali, konzervatív néppárttá forrjon össze, amely egységes akarattal, eredményesen politizálhatna. A baloldalét meghaladó szociális érzékenység, a nemzeti parasztság akaratának való megfeleléskényszer szétzilálta a gazdaságpolitikát. A Szolidaritás-kor végéről azonban korai lehet még beszélni. Nemcsak azért, mert a győztes oldal Munkauniója is innét ered, hanem mert a közbiztonságot fő témájául választó Jog és Igazság Pártja, de a jelenlegi szejm legerősebb ellenzéki pártja, a Polgári Platform (PO) is a leváltott kormányból korábban kiváltak új mozgalma.
A lengyel politikai piac még rendelkezik két említésre méltó specifikummal. Szokásos az európai és nemzeti Lengyelország felosztás. Ez az euroatlanti integrációval kapcsolatos szkepszis, illetve szorgalmazás hevessége szerinti szétválasztás. Nem esik egybe a bal–jobb felosztással: szkeptikus a Parasztpárt (PSL) az élénken nemzeti pártok mellett. Mégis az unióhoz való viszony inkább a jobboldali szervezeteket osztja meg, eltérően a csatlakozásra esélyes térségbeli országoktól és hasonlóan a nyugatiakhoz, akár a brit konzervatívokhoz. A másik a lengyelországi katolicizmus. A magyarországi négyszerese, 40 százaléknyi a rendszeres vallásgyakorlók aránya, hasonló az alkalmankéntiaké, míg az egyáltalán nem vallásgyakorlók aránya nem haladja meg a 10 százalékot. Ugyanakkor a szekularizált lengyel közvélemény inkább ellenzi egyháza valláson kívüli szereplését, amint szavazataival jelezni szokta ezt.
Másik csoport az Észak-Balkán későn pluralizálódó országai. Itt az utódpárt legalább egy ciklussal tovább, a rendszeralapító választáson meg tudta őrizni hatalmát. Nem egységes a régió: Moldávia túlontúl emlékeztet a posztszovjet államokra, Romániában a jobboldal nem képes önállóan ellensúlyt képezni a bal ellenében ma sem. Számos földrajzilag idetartozó országban pedig háborús, polgárháborús helyzet teszi értékelhetetlenné a választási magatartást.
Bulgáriában a rendszerellenzék eredetű Demokratikus Erők Szövetsége (SDS) csak második kísérletre képes megnyerni a választásokat. Igaz, úgy, hogy 1991-ben kevesebb szavazatot kapott, mint 1990-ben. II. Szimeon Nemzeti Mozgalma 2001-ben, a rendszeralapítás óta teljesen kitöltött első ciklus után elsősorban az addig kormányzó SDS kiábrándult jobboldali szavazóit gyűjtötte össze. A jobboldali pártok össztámogatottsága jelentősen nem változott az előző választáson tapasztalt 60%-nyihoz képest. A korábbi gazdasági válság motiválta, előrehozott választások után ez a politikai rendszer stabilizációjának vélhető.
A pártosodást be sem várva tartottak nemzetgyűlési választásokat 1990-ben Romániában. Az azóta rendezett akaratnyilvánításokon kimutatható a három tartomány közötti szignifikáns eltérés a pártok támogatottságában, ami jól megjelenít egy kulturális törésvonalat. A 2000. évi választásokon nagy megdöbbenést keltett a PRM előretörése, ám a bal–jobb megoszlás számaiból kivehető, hogy a két nagy tábort ez kevéssé érintette. Az elégedetlenek táboron belül csoportosultak át, protest szavazataikkal hökkentve meg a világot.
A köztes európai térség szerves folytatásaként fogható fel a Független Államok Közösségébe tartozó három szláv állam. Csoportjukra a legtalálóbb elnevezés a parlamentarizálódó meghatározás. Ezeknél az észak-balkániakhoz képest is késve pluralizálódó országoknál kormányaik csak szerény mértékben függenek a parlamenti pártoktól, pártosodásuk tekintetében honorácior korszakukban járnak, függetlenül attól, hogy általános, egyenlő és titkos választásokat rendeznek. Itt nem igazán érdemes polgári értelemben bal- és jobboldalról beszélni.

 

Összegzés

 

A vizsgált országokban mindenütt jelentős az utódpártok szerepe, jellemzően felölelik a baloldal nagy hányadát vagy éppen egészét. A polgárosultabb nyugatos és az észak-balti államokban létezik támogatottságát tekintve jelentős, nem-utódpárti, baloldali szervezet. A kompországokban utódpárt jeleníti meg a nyugatos szociáldemokráciát. Az Észak-Balkánon részben, a FÁK-országokban egészében reformellenes, a korábbi társadalmi berendezkedést konzerváló szándékú, nevükben is kommunizmust hordó jelentős pártok találhatóak. Ilyenek előfordulnak nyugatabbra is, de csekélyebb súlyúak.
Éles eltérés, hogy a nyugatos országokban, ahol a rendszerellenzék képes volt választáson megverni az utódpártot, ez utóbbi jellemzően 10–15%-os eredményt ért el. Ám az Észak-Balkánon és a FÁK-ban ennek legkevesebb kétszeresével megőrizték hatalmukat. A későbbi választásokon azután, a baloldaliságot időlegesen lejárató utódpártok kikerültek a büntetésből, és csak velük, vagy más szervezettel együtt kialakult a baloldal nagyjából állandó tábora.
A bal- és jobboldali besorolású szavazatok százalékos összege minél nagyobb – legalább 80% feletti –, annál inkább stabilizálódnak a pártcsoportok eredményei. A rendszeralapító választások baloldal-büntetése elenyészik, és mérséklődik a táborváltók aránya.
Az előző generációk paraszti hagyományának választói magatartásban való megnyilvánulásáról szóló várakozás csak részben igazolt. A módszeremmel vizsgálható, kiegyensúlyozott közéletű országok többségében mintegy 40%-os bal- és az ennél valamelyest nagyobb jobboldallal. A baloldalt többnyire némileg felülmúló jobboldal helyett Észtországban és Szlovéniában balos túlsúly, illetve Lettországban 60% feletti jobbos fölény van. A német új tartományok 60% feletti baloldalának jelentős irodalmában nem közismert, hogy a keleti tartományokban, Schröder ’98-as győzelme idején, jóval többel csökkent az SPD támogatottsága, mint ahány szavazó a PDS-nél megjelent.
A polgárosultabb országokban a mérsékelt középpártoké a meghatározó szerep, és van példa a törésvonal fölötti együttműködésre. Ez gyümölcsözőbb, mint ott, ahol csak a parlamenti többség összeszedése motiválta a koalícióalkotást (Romániában). A nyugati modellországok gyakorlata megjelent a térségben. Idővel a polarizáltság csökkenhet. Ez nem jelenti, hogy siettethető volna, ami a maga idejében amúgy is elérkezik. Jelen helyzetben az értékmentesség nem annyira támasza, hanem veszélye a demokráciának.
A varsói gyors közlekedéséről szólva: ezen nyugat és kelet közti komp-országokban a baloldalt uraló utódpárt (főleg ellenzékből) a lakosság mindenkori elégedetlensége révén, jó eséllyel rendelkezik ahhoz, hogy a megosztott jobboldalt legyőzze. Anélkül, hogy a szavazótáborokban lényeges eltolódás mutatkozna. Albánia és Litvánia a szavazótáborok közötti mozgásra szolgáltat példát. Ezen államokban azonban a gazdaságok csődközelisége, vagy az államigazgatás teljes összeomlása, tehát rendkívüli, extrém körülmény áll(t) fenn.
A fragmentált és polarizált politikai mező jobb–bal feloszlásának aránya szociológiai hátterű. Az nem valószínű, hogy történelmi távlatban érvényes, állandó maradjon. A jövő generációinak viselkedését éppen most határozza meg a jelen generáció – elhomályosítva az őt meghatározó, múlt generációkat.
Az egyéb, nem törésvonalas elemzéseket sem szabad teljességgel elvetni. Ám kiegészítendőek a szociológiai eredet vizsgálatával, ami alapján, ha nem is valamennyi országot, de a kiegyensúlyozottakat kategorizálhatjuk, közelebb jutva a térség megértéséhez.



« vissza