Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az a nap

Az érdekes napok ritkák. Kevés az olyan, amelyet Mozart érdemesnek tartana a megzenésítésre, mint Figaro házasságának a napját. Hogy életünknek melyik napja volt döntő fontosságú, azt úgyis csak évtizedek múltán vesszük észre – írta Lénárd Sándor Egy nap a láthatatlan házban című esszéregényében, amelyben az egy nap egy teljes életet jelent. Könnyű volt neki – gondolom némi malíciával –, a hatvanas évek Dél-Amerikájában, az őserdő közepén nem szenzációtól szenzációig élt, nem járkált gondterhelten, évfordulónaptárral a hóna alatt egy televízió folyosóján, s nem ébredt arra lidérces álmaiból, hogy már megint elfelejtette, mondjuk a tuberkulózis világnapját.
Televíziós szerkesztőként én csak titokban vonzódhatom eseménytelen, jelentéktelen napok iránt, amikor akár még egy remekművet is a műsorba csempészhetünk, mert senkinek nem tűnik fel, senki nem kérdez rá, hogy miért éppen ezt és miért nem azt vetítjük. Nem így a jeles napokon, a kitüntetett figyelemmel övezett évfordulókon, ahol már szigorúbb, kötöttebb a koreográfia.
Természetes és örvendetes, hogy majd négy évtizednyi kényszerű hallgatás után, amikor 1956. október 23-a végre piros betűs ünnep lett, a bőség zavarával válogathatunk az ünnepi műsorok között. Az utóbbi években azonban tagadhatatlanul tapasztalható bizonyos helyben járás a többtucatnyi 1956-ot megidéző dokumentumfilmben. Többségük leckefelmondó, az eseményeket csupán a forradalmárok szemszögéből láttató portréfilm.
Azt, hogy 1956 emléke, értékelése még ma is neuralgikus pontja a magyar társadalomnak, jól jelzi az október 23-i ünnepségeket körülvevő, szinte kitapintható szorongás s az ünnepségeken bekövetkező rendzavarások. Ilyenkor újra és újra felszínre tör a magyar demokráciának az a szőnyeg alá söpört problémája, hogy a politikai és gazdasági elitben helyet foglalnak a forradalom vérbefojtói, jóllehet a rendszerváltozás utáni társadalom 1956 örökösének vallja magát. Nagy Gáspár versének kategorikus imperatívuszából egyszer majd el kell temetni / és nekünk nem szabad feledni / a gyilkosokat néven nevezni azonban a mai napig csak az első teljesült hiánytalanul. A kérdés a forradalom leverésével, annak körülményeivel s a személyi felelősségvállalással lehet teljes. Ebbe az irányba kellene tovább vizsgálódniuk a dokumentumfilmeknek, hogy újra revelatív, valóságfeltáró történelmi dokumentumfilmek születhessenek e témában is, mint a nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulóján.
Persze mindenképp jogos az az alkotói attitűd is, amely épp a négy évtizedes kényszerű, elhallgatás, meghamisítás után a forradalmi események minél pontosabb, realisztikusabb felidézésére törekszik. Két ilyen minimálprogrammal induló filmmel is találkoztam szerkesztői munkám során, amelynek célja csupán a felejthetetlen nap felidézése volt, hogy tudjuk, milyen is egy nap a forradalomban, melyik az a pillanat, egyáltalán tetten érhető-e, amikor a reggel még jeltelen hétköznapnak induló napból történelem lesz. Hogy 1848. március 15-én szerda volt, esett az eső, s Petőfi korán reggel az ifjak kávéházába sietett, azt ma már minden olvasni tudó kisdiák tudja. De milyen volt az a nap?
Az a nap, amelyről mindkét filmben elhangzik ugyanaz a mondat: Az a nap a mienk. S hogy mennyire magukénak érzik október 23-át az alkotók és a szereplők, azt jelzi, hogy a két film címe szinte szó szerint ugyanaz. Az a nap a mienk volt címmel készült még 2000-ben a Debreceni Televízióban Filep Tibor szerkesztő-rendező filmje, aki a város, Debrecen nagy napját elevenítette föl a kulcsszereplők egy részének visszaemlékezése alapján. Für Lajos, Székelyhídi Ágoston és Kertész Pál elevenítik föl a Kossuth Lajos Tudományegyetemen történteket: a követelések húsz pontjának megfogalmazását, s hogy hogyan özönlötte el az utcákat, tereket a három egyetem ifjúsága, hogyan csatlakoztak hozzájuk a munkások s vették át a kezdeményező szerepet délutánra. mikor és hol dördültek el az első lövések.
Az áldozatok ismerősei s az egész életre maradandó sérülést szerzők közül is megszólalnak néhányan. Mégis, alig titkolt meghatottsággal és büszkeséggel mondja Für Lajos, az a nap a mienk volt az esti véres események ellenére is, s ráadásul a debreceni forradalmi megmozdulások időben néhány órával megelőzték a budapestit, ahol csak délután kezdődött a tüntetés s csak este nyolc körül lőttek. Debrecen egész múltjában, történelmében – az 1954-es márciusi felvonulást mintegy az események főpróbájának nevezi – a sok vidékről jött, a valóságot ismerő s azzal végsőkig elégedetlen fiatalban leli meg a magyarázatát, hogy a debreceni forradalmi események gyorsak, sikeresek voltak. A film, vagy nevezzük inkább a pontosság kedvéért televíziós műsornak korrekten, láttató erővel idézi föl az eseményeket, bár alig támaszkodhat a kort megidéző vizuális anyagra, s a megszólaltatott szereplők sem született televíziós személyiségek.
Mivel ez a műsor – gyanítom, hogy épp az 1956-os anyagok konjunktúrája miatt – nem került még a Duna Televízió műsorába sem – két évvel később, Kézdi Kovács Zsolt minden bizonnyal véletlenül adta filmjének azt a címet, hogy Az a nap a mienk. Pontosabban, éppen hogy nem véletlenül, hanem mintegy törvényszerűen, hiszen budapesti főiskolásként, október 23-ára gondolva ugyanazt érezte, mint Für Lajos debreceni egyetemistaként. Kézdi 1956-os mementójának ötletét egy archív filmfelvétel adta, amelyen láthatók a Színház és Filmművészeti Főiskola diákjai és tanárai a tüntető tömegben. Százharminc hallgató járt akkoriban a főiskolára, közülük szólalnak meg a kétórás filmben majd kéttucatnyian: színészek, operatőrök, rendezők, vágók, dramaturgok.
Van, aki nem emlékszik, van, aki nem akar emlékezni – mondja a film bevezetőjében a rendező. S még aki akar, sem biztos, hogy pontosan emlékszik. Van, aki neveket felejtett el, van aki a Kossuth-címert nem képes felidézni. Egy dologban közösek az emlékezők, hogy diadalmasan él bennük az emlék. Október 23. emléke. Vannak, akik egyetlen euforikus pillanatként emlékeznek a napra, mintegy pozitív lavinára az árnyaltabban fogalmazók kettős érzésről, felszabadultság és félelem együtteséről beszélnek. Meghatottság nélkül kevesen képesek felidézni az eseményeket és saját akkori érzéseiket. A Szózatot énekeltük és potyogtak a könnyeim és éreztük, hogy ez most a történelem – mondja például Kármentő Éva vágó.
Elek Judit – szinte egyetlenként a megszólalók közül – a kételyeiről, az aggodalmairól beszél, arról, hogy a tankok látványa a még közeli háború s a gettó élményét élesztették újra benne, s hogy félt, hogy megszakadhatnak éppen csak megkezdett főiskolai tanulmányai. Gyötrő aggodalmai tükröződtek abban, hogy egész nap mindenhonnan elkésett, magányosan, elveszetten bolyongott a több százezer ember között. Bodrogi Gyula bevallja, hogy bizony félni kezdett a tömegben, s valahogy minél gyorsabban megpróbált kijutni. Csurka Istvánt, aki a főiskolai megmozdulás egyik fő szervezője volt, a honvédelmi ismeretek harmadik (!) pótvizsgájától mentették meg a felgyorsuló események. Érdekes Gombár Judit felvetése, aki fél évszázad távlatából eltűnődik a fizikai teljesítményen, hogy hogyan voltak képesek egyáltalán végiggyalogolni az események színhelyeit Röpködtünk aznap – a föld felett jártunk, találja meg az egyetlen racionális magyarázatot.
A sok-sok szívszorító emlékből a számomra legmegkapóbb talán Törőcsik Mari vallomása. Az ország talán legtöbbet filmezett, fényképezett színésznője elmondja, milyen örömet, büszkeséget okozott neki, amikor megmutatták azt a réges-régi filmet, és felismerte magát a tömegben. Pedig ez nem főszerep, csak egy kócos, bájos, fiatal lány, egy a százezrekből. Jólesik, hogy megmutathatom a gyerekeimnek, hogy itt voltam, látjátok.
A film célja is ez, megmutatni a gyerekeinknek, milyen is volt a forradalom emberi arca. S ez rendkívül fontos feladat, én azért mégis megkérdeztem volna a szereplőktől, hogyan tudták, hogyan voltak képesek ezt a szép, fényes napot majd négy évtizedre eltemetni magukban. Milyen volt az 1957-es október 23-a? Mit éreztek, amikor felébredtek? Vagy emlékeznek-e egyáltalán, hogy mit csinált tíz év múlva, 1966. október 23-án. És így tovább. Az emlékezéshez szervesen hozzátartozik a felejtés logikája, természetrajza. Csak együtt lesz teljes a történet, a történelem.



« vissza