Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Búcsú Balogh Jánostól

Szellemét megvilágító, különös kis emlékem az a pár pillanat, amikor kiléptünk egyszer egy nagy és szép ház faragott kapuján, s megszállottan még a bent hallottaktól elindultunk szótlanul tanakodva a Margit híd irányába. Hirtelen – mint a rosszul, nem ütemre lépő katona a gyalogmenetben – kis sasszéval lépéseimre váltott, majd újra, mert alkatánál fogva rövidebbeket lépett. Érezvén a mindkettőnket utaló lelkiállapotot és élvezve a jelenség humorát, lépéseimet magam is visszafogtam, én is korrigáltam. Így mentünk aztán vagy 60–80 métert együtt, egyszerre lépve, azonos gondunk és hasonló gondolataink súlya alatt, igyekvő tépelődésben a hallottak felől, amelyre kellő megoldást kellett találni.
Apró dolog, együgyűnek tűnő, ám mégis jellemző, szinte szimbolikus emlék ez egy tudós emberről, akinek egész lényét a hivatása hatotta át, akit önfeledt pár percében is, bár a lába vitte, a szelleme uralta. Akkor értettem meg, amit azóta is egyre fontosabbnak tartok felőle, hogy szemlélődő bölcsessége mellett alapvető látásmódja a benne figyelmező igazodás volt. A ráhangolódás minden lényegesre, ami az Egészről mesél. Ő az igazodásnak egy igen magas fokú viszonylatában élt, amely igazodás egy sokat tapasztalt analitikus elme és holisztikus szemléletű tudós benső konzekvenciáin alapult, s mely konzekvencia a hatalmas változatosságú élővilág egységének a fölfogásából és megértéséből fakadt, Istentől a magát megadó anyagig. Gondolkodása és hétköznapi magatartása is ezen a látásmódon nyugodott. Egy kozmikus látásmódon, a valóság tényekből szőtt hatalmán és annak tiszteletén, amelyhez csak alkalmazkodni lehet.
Mint az igen mélyre pillantott tudósok, ő is hitt a legnagyobb törvény időtlen erejében. Nevetségesnek tartotta a lázadozást. Valószínűleg még falusi kisgyermekként átlátta, hogy a Természetben, a Világban minden mindennel összefügg, s hogy mi, emberek sem meredhetünk ki a Földből. Hogy egy élő alkotás részei vagyunk, s létünk, tevékenységünk, szándékaink értelmét hasonlóképpen az ebben való értő alkotó, fenntartó részvétel adja meg. Amelynek záloga a magasrendű tudás. Hiszen kozmikus helyük viszonylatában akár a talajatkák is (fő kutatási területe) ilyen kellően pontos tudással rendelkeznek, s úgy is élnek, kiteljesítvén és betöltvén létük szerepét. S persze nem csak az atkák, de mindenek.
Világosan látta és nem rejtette véka alá a tiszta gondolatot, hogy ha a Világ él, ha a Világ létezik, úgy ennek alfája és ómegája is létező és élő kell legyen. Hogy a Véges és a Végtelen egymást ölelő illúziók és minden, ami van, valamiképpen zárt, formás tagolásokban honol. Ez minőségének hordozója és megközelíthetősége, tetten így érhető. S hogy ez a formába zártság végül is szépségbe zártság. S e szépségbe zártság egyedi sajátosságai s ennek sokasága az, ami a legérdekesebb. S hogy Isten felfogásának, megközelítésének is ez a legautentikusabb útja.
Ez az Egy-ségből következő, kivirágzó és megérthető alaprend volt igazodásának jól felfogott és legtágabb terepe, ökologikus gondolkodásának is a fundamentuma. Hívő, az örök isteni stabilitáshoz kötődő emberként szemlélt és kutakodott, aki az emberi létben is világosan meglátta a természetesség tiszta rendjének esélyét és parancsát. Hitt a Hazában, küzdött, munkálkodott érte. A Haza pedig honorálta ezt neki. Békés és meleg családi légkörben élt, természetes, egyszerű szeretetben, a jó gondolatok közös öröme és derűje mentén.
Két éven át társalkotójaként egy televíziós sorozatban megtapasztalhattam, milyen tisztán látta a világ mai helyzetét. A civilizációnak önmaga által támadt súlyos fenyegetettségét, az emberi butaság következményeit, s a legpusztítóbb buta: az önző eszes ember súlyos felelősségét, aki kimozdította sarkából a világot. Nem győzte kárhoztatni ezt a modernnek mondott gondolkodást.
Lankadatlan volt a megismerés kíváncsiságában és a felismerés-keltette-parancsolta hittérítésben. Számára ez erkölcsi kérdéssé vált. Tudta magáról, hogy különös adottsága van a tudományos ismeretek terjesztéséhez; lenyűgözően tudott mesélni. De azt is tudta, hogy mesélni nagy felelősség, hogy ma különösen nagy, és ma különösen nehéz. Hiszen az emberek e mai nagy információáradatban sem súlyos tényekre, hanem jobbára hangzatos rejtélyekre kíváncsiak. És nagy a zavarodottság. Amit a tények nem ismerete, olykor azok szándékos elrejtése, elhallgatása okoz.
Ő a régiek – maga biztosan úgy mondaná: a régi magyarok – száz húron játszó, meg nem alkuvó, de a jóért, az igazságért ezer ravaszságot is latba vető harci moráljával harcolt az embert is eltartó csodálatos Természet szövetségeseként, a maga mesélő, feltáró, beavató eszközeivel is. A legnagyobb törvényhez való igazodásban, annak szolgálatában.
Jelenség volt a magyar tudóstársadalomban, majd idősebb korára – Öveges József óta tán először – az egész ország szemében is a rádió és a televízió jóvoltából. Látni és remélni tanított, és az emberek hittek neki. Hittek neki, mert szerették.
Idős kora ellenére hirtelennek mondható halála is még utoljára azt visszhangozza, hogy ha valóban mindennek vége van egyszer – bánatban öröm –, bizonnyal vége szakad a butaság magabiztosságának is.
A Magyar Szemle szeretettel emlékszik rá, tisztelettel búcsúzik a tudóstól, az értelem igehirdetőjétől, szerkesztőbizottsága felejthetetlen tagjától.



« vissza