Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Választások után - válaszok nélkül

 

Hangulatjelentés Berlinből– 2002 ősze a politikában és kultúrában

 

Németország 2002 őszén furcsa helyzetben és hangulatban van, ami talán Berlinben érzékelhető a legjobban. A szociáldemokrata–zöld koalíció megnyerte ugyan a szeptember 22-i választásokat, de csak leheletnyi többséggel. A választások beigazolni látszanak egy még 1990-es keletű bonmot-t, mely szerint Németország az újraegyesüléssel északibb, keletibb és protestánsabb lett. A nevükben keresztény igénnyel fellépő pártok délnémet fellegváraikban – a CDU Baden-Württembergben és a CSU Bajorországban – rendkívül nagy mértékben tudták potenciális választóikat mozgósítani, ugyanakkor a CDU a keletnémet tartományokban aránytalanul rosszul szerepelt. Megfordítva, a keletnémetek nagy számban adtak hitelt a szociáldemokraták a munkanélküliség jelentős csökkentésére adott ismételt ígéreteinek. Tették ezt annak ellenére, hogy Schröder kancellár 1998-ban beharangozott ígéretét, mely szerint 2002-ig három és fél millióra fogja szorítani a munkanélküliséget, egyértelműen nem tartotta meg (mintegy négymillió a regisztrált munkanélküliek száma) – úgy tűnik, hogy sokan töretlenül hisznek az állam mindenhatóságában. Talán egyetlen, valamennyi demokratikus erő által egyöntetűen üdvözölt pozitív eredménye volt a választásoknak: a neokommunista PDS országos szintű parlamentáris jelenlétének látványos bukása, a választók által keletnémet regionális párttá történt visszaminősítése.
A választási eredményt természetesen jól nevelt demokratákként a szavazóközönség értékkonzervatív polgári része is tudomásul veszi anélkül, hogy nemzeti tragédiának tekintené – a német politikai kultúra ennyiben jótékonyan különbözik más közép-európai országoktól –, mégis éppen elég nyugtalanító kérdés marad. Schröder kancellár választási sikerét részben valóban elismerésre méltó árvízi válságkezelésének, de részben annak is köszönheti, hogy az egész Németországban, de főként keleten lappangó antiamerikai reflexek gyufájával játszott, a keletkezett jókora erdőtüzet pedig most nagy nehezen kell kitaposnia: nemcsak az amerikaiakkal, hanem egy sor európai szövetségessel, elsősorban Nagy-Britanniával is sikerült összevesznie. Nem kell Bush elnök politikájának híve lenni és nem kell feltétlenül osztani annak ambícióit ahhoz, hogy háború utáni felelős német politikusként egyvalamihez vaskövetkezetességgel, államrezonként kelljen ragaszkodni: ahhoz, hogy Németország soha többet ne kerüljön külpolitikailag önmaga által okozott izolációba – pedig a német útról leadott ködös nyilatkozatok éppen ebbe az irányba mutattak. Választási trükként hatásos, de külpolitikailag szükségtelen volt a sajtóban harsogva odamondani az amerikaiaknak, amit német kancellárok Adenauertól Kohlig pártállástól függetlenül zárt ajtók mögött többször is megtettek, adott esetben nagyobb sikerrel. A sors iróniája, hogy a régen szélsőbaloldali handabandázásáról ismert Joseph (Joschka) Fischer külügyminiszter jóvoltából kezd a helyzet legalábbis légkörileg javulni.
Kérdések maradnak a belpolitikában is – az elmúlt választási ciklusban kezdeti nehézségek után valóban úgy tűnt, hogy a koalíció az adó- és a nyugdíjreformmal végre magas formára futott fel és elkezdte feloldani az utolsó Kohl-évek kátyúbarekedt mozdulatlanságát. Röviddel ezután azonban a gazdaság derékhadát képező kis- és középüzemek munkavállalóinak jogai erősítése címén az üzemi tanácsok szakszervezeti – és az esetek többségében szociáldemokrata – funkcionáriusainak pozícióit erősítették meg, csökkentve a vállalkozások rugalmasságát. Úgy tűnik, a rajnai kapitalizmus modellje mindinkább határokba ütközik – nem mintha a neoliberalizmus lenne szükségszerűen a malaszt, de a német belpolitika egyre inkább az egymást kölcsönösen blokád alá vevő érdekcsoportok megmerevedett küzdőterévé válik. Berlini vicc szerint a német belpolitika olyan, mint a mikádójáték: aki megmozdul, máris vesztett.
Legalábbis egy területen kiutat kínál a gyakran szintén blokádszerűen ható föderalizmus: mivel az oktatásügy a tartományok törvényhozó hatáskörébe tartozik, a tartományok konkurenciája hozhat eredményeket. A német tanulók a nemzetközi PISA-tanulmány eredményei szerint katasztrofális tanulmányi előmenetelt mutatnak, se a nyelvekben, se matematikában, se a természettudományi tárgyakban nem szerepelnek elfogadhatóan. Ha ez hosszú távon így megy tovább, Európa egyik hajdani nagy kultúrnépe a félanalfabetizmusban (és következésképpen a szegénységben) fog elsüllyedni. Hosszú évek egalitariánus művelődési politikája meghozta a maga gyümölcsét, mert sikerült az egyenlőséget elérni, csak éppen lefelé – szinte mindenki egyformán gyenge… A PISA-tanulmány nagy vitát kavart, melyben az egységiskolát favorizáló szociáldemokraták kénytelenek voltak beismerni, hogy a viszonylag még mindig legjobb eredményeket a tradicionálisan tagolt iskolarendszerű és a teljesítményre súlyt helyező, hosszú ideje a CDU ill. CSU által kormányzott Baden-Württemberg és Bajorország tanulói érték el. Hosszabb távon nem lehet kitérni a nívó általános emelése mellett az elitképzés gondolata elöl sem, ami mindeddig a baloldali kulturális hegemónia jegyében főbenjáró bűnnek minősült.
Az ország súlyos problémái közé tartozok a keleti tartományok további gazdasági leszakadása és ezzel járó kivérzése, a kiművelt emberfők kelet–nyugati belső migrációja. Furcsa módon még éppen azok is, akik sikeresen megvetették a lábukat keleti tartományok gazdasági átalakulásában az újraegyesülés után, hozzájárulnak a keletnémet városok kivérzéséhez: nem nyugatra vándorolnak, hanem csak a városok szuburbanizációs övezetébe, iskolák, óvodák tucatjait funkcióképtelenné téve, nem is beszélve a lakásokról: Kelet-Németországban ma írd és mondd egymillió lakás áll üresen. A politika erre a kihívásra pártok feletti konszenzusban kivételesen pozitívan reagált: a kormány nyolcéves, tartományi és kommunális pénzalapokkal együtt 2,7 milliárd eurós programot fektetett fel a szükségtelen lakások lebontására és a belső városrészek felértékelésére, a lakók visszacsalogatására vagy legalábbis ott-tartására. A helyzet annyiban különösen pikáns, hogy elsősorban nem panellakások állnak üresen, hanem még felújítatlan Vilmos császár kori lakónegyedek – ha a látszólag kézenfekvő megoldást követve, ezek bontására kerülne sor, a városok szétesnének, középkori eredetű magjuk és panel lakótelepeik között jobb esetben ugar, rosszabb esetben rommező tátongana. 260 keletnémet önkormányzat vett részt azon a pályázaton, amelyet a szövetségi kormány írt ki városfejlesztési koncepciók, mintamegoldások keresésére – szinte valamennyi város és község a zárt településszerkezet, az eklektikus városrészek megmentése és a panelból való tervszerű visszavonulás mellett voksolt (értve az utóbbin a városszerkezetileg kedvező fekvésű és felértékelhető panel lakótelepek részleges megtartását is – otromba ideológiai anti-panel hadjáratról szó sincs). A pályázat szeptember 5-én hirdetett eredménye pozitív értelemben nagy port vert fel, mert egybevág az ENSZ riói és isztambuli konferenciáin, valamint a berlini URBAN 21 városépítési világkongresszuson megfogalmazott követelésekkel: a fenntartható fejlődést célzó területtakarékos, közlekedési igényeket csökkentő városszerkezettel, a történelmi örökség megőrzésével – ha az önkormányzatokat engedik cselekedni, a szövetségi és tartományi politika pedig a keretfeltételek megteremtésére szorítkozik, akkor mondhatni automatikusan helyesen cselekszenek. Ily módon a pályázat a szubszidiaritás elvének is fényes példája.
A fenntartható fejlődés az Union Internationale des Architects (UIA) idei, Berlinben tartott kongresszusának is témája volt, még mielőtt az augusztusi árvízkatasztrófa Németországot is elemi erővel emlékeztette a téma fontosságára. A kongresszust több kiállítás kísérte, többek között a kortárs magyar építészetről a berlini magyar nagykövetség épületében. Kitérőként néhány szót erről a kiállításról: a keletnémet szuburbanizációs tapasztalatok fényében érdekes lett volna bővebben értesülni a magyar települések térbeni átalakulásáról is, de inkább egyedi alkotásokból kaptunk ízelítőt. Pozitív visszhangot keltett az elegánsan hajlított vonalú falhoz csatlakozó hajóból és a kelet-magyarországi fa harangtornyokat szellemesen idéző toronyból álló, minden posztmodern, mondhatnám röfögő kedélyességet elkerülő budakeszi református templom (tervező: Basa Péter). A szakrális építészetnek bizonyos értelemben könnyebb dolga van: ikonográfiailag szembeszökő épületet könnyebb alkotnia, mint pl. az irodaház- és lakásépítésnek, holott ennek nívós és nemzetközileg is helyét megálló példája a budapesti MOM-park (Puhl Antal, Noll Tamás, Dobrányi Ákos). Ugyanez áll a régi ipartelep rehabilitációjának témáját variáló Ganz Millenáris Parkra (Wéber József, Benczúr László, Takáts Ákos), amely helyenkénti modorosságától eltekintve városszerkezetileg is nagy dobás. Nem beckmesserkedésként, inkább az elszalasztott esély feletti sajnálattal jegyzem meg, hogy a magyar nyelvű feliratok mellett csak angol nyelvűek voltak (vagy tán a rendezők a német közönség nyelvtudására apelláltak? – bár ez, mint a fentiekben láttuk, manapság veszélyes vállalkozás…), valamint, hogy egyetlen modellt sem mutattak be.
Neue deutsche Architektur – eine reflexive Moderne címen szép kiállítást láthattunk huszonöt, 1996–2002 között elkészült épületről, valamint tíz építésziroda reprezentatív munkáiból. A kiállításnak ez utóbbi volt a kisebb, de mégis meggyőzőbb része: von Gerkan, Marg és partnereik nagyvonalú új lipcsei vásárcsarnokával, Karljosef Schattner történelmi környezetbe bravúrosan illeszkedő modern épületeivel Eichstättben, avagy Gottfried Böhm immár klasszikusnak számító templomaival. Az aktuális épületek között van igencsak vitatható is, mint Hans Kollhoff városképi kulcspozíciót elfoglaló épülete a berlini Potsdamer Platzon, amely feltehetően a húszas évek hamburgi tégla-expresszionizmusának példáit akarta játékosan idézni, de kissé olyan lett, mintha egy szocreál építész furcsa tévedés folytán babiloni zikkuratot kezdett volna tervezni, és hibáját már csak részben tudta volna korrigálni…
Die zweite Schöpfung (A második teremtés) címen a Német Történelmi Múzeum október 21-ig kiállítást mutat abból a korból, amikor Németország innovációs ereje teljében volt, az ipari forradalom korából. A kiállítás végén már itt is feltűnnek az ipari ugarok, amelyek nemcsak Németország történelmi közepén, hanem a Ruhr-vidéken is új erőfeszítésekre késztetik a városfejlesztést – néha sikerrel, mint a Ruhr-vidék hosszú évtizedek óta tartó szerkezetváltása mutatja.
Innováció helyett az ország mégis nagymértékben, mondhatni, a zsírjából él, ezt pedig egy aktuális képzőművészeti kiállítás a berlini Kunst-Werke kiállító teremben nagyon is kaján és drasztikus módon ajánlja a közönség figyelmébe, noha nem kifejezetten Németország, hanem a nyugati társadalom dekadens jelenségeinek általános kritikájaként jött létre. Teresa Margolles mexikói művésznő alkotása (megtekinthető január 5-ig) távolról nézve minimál art jellegű, sárgásan csillogó, sokoldalú textúrát mutató, széles falfelület. Közelebbről nézve kiderül, hogy a fal nem festékkel, hanem zsírral van borítva, mégpedig – és ezen a ponton az átlagos közép-európai szemlélőnek forogni kezd a gyomra – szépségoperációk során nyert emberzsírral.
A német expresszionizmus tradíciójának egyik fejezetére emlékeztet a Georg-Kolbe-Museum Die Gemeinschaft der Heiligen (A szentek közössége) címen december 1-jéig. Ernst Barlach nagyméretű szoborciklusát 1929-ben kezdték elhelyezni a lübecki Szent Katalin-templom homlokzati fülkéiben, a ciklus azonban félbeszakadt, Gerhard Marcks fejezte be, közvetlenül a második világháború után. A szobrok komolysága tökéletesen idegen, egzotikus hatást gyakorol, a mai szemlélő éppúgy akár a gótikába sorolhatná. A német expresszionizmus sok alkotása az első világháború utáni válsághelyzetet reflektálja. A második világháború utáni csatlakozás a művészeti világáramlatokhoz Németország talpraállásának egyik fejezete. Sokaknak csak mostanában jut el a tudatáig, hogy a német egység – amely hála Istennek békés úton jött létre – és a globalizáció egyidejű kihívása nagyságrendjében csaknem ilyen méretű válságnak felel meg. A válságból kiutat a kormánytól, a nagypolitikától nem nagyon lehet várni, csak a civil társadalomtól, vagyis végeredményben a társadalom felelősséget vállalni hajlandó egyéneitől és azok önszerveződésétől. Talán ez 2002 őszének német tanulsága.



« vissza