Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Játsszuk azt...

Mit csinál egy filmrendező, ha nem forgat, nem forgathat filmet? A lehetőségek tárháza látszólag végtelen. Színházi rendezést vállal, reklámfilmet forgat vagy tv műsort csinál, tanít valamely vizuális ismereteket is oktató intézményben, netán a még a sznobok fülében is oly jól csengő médiaszakon. Rosszabb esetben politizál, vagy újabb kori szokás szerint producerkedik, netán depressziós lesz, még rosszabb esetben idő előtt meghal a filmrendezők klasszikus betegségének számító szívrohamban. Mert a lélekbúvárok a megmondhatói, hogy a tétlenségre kárhoztatás vagy a rosszul megválasztott pótcselekvés legalább olyan káros, ha ugyan nem károsabb az egészségre, mint a megfeszített munka.
Mivel Magyarországon a filmrendezők száma az évente gyártott filmekéhez viszonyítva igen magas – a hatvanas évek közepétől szinte folyamatosan az –, hosszú-hosszú kényszerszünetekre rendezkedhet be, aki erre a rögös pályára adta a fejét. Kovács András például – mint azt egy interjúban nemrég elmondta – hét esztendeje járt utoljára a filmgyárban, egy a Nehéz emberek (1964) című dokumentumfilm még élő szereplőinek sorsát kutató film munkálatai kapcsán.
Életemben először egyébként 1944 őszén láttam a filmgyárat, amikor Pestre jöttem Kolozsvárról, azzal, hogy én filmmel akarok foglalkozni. Elmentem arrafelé, és benéztem. Egy lélek nem volt ott, a filmgyár halott volt. Hát most is így vagyok, ha arra járok, benézek. A kör bezárult – mondta 2002 augusztusában, inkább tárgyilagosan, mint rezignáltan a rendező, (a 2003-as Magyar Filmszemle életműdíjasa). A hetvenes éveinek második felében járó rendező, aki pályája során egyébként meglehetős fesztelenséggel járt át a játékfilm világából a dokumentumfilmbe s vissza – kortársai között ez még ritkaságnak számít –, rendkívül vonzó és meggyőző választ ad legújabb dokumentumfilmjében a cikk elején föltett gyötrő kérdésre, mit is csinál egy filmrendező, ha nem forgathat filmet.
Kovács András a Film egy regényről című filmben – ha már nem valósíthatta meg kedves tervét, hogy filmet csináljon a Kő hull apadó kútba alapján – eljátssza – Szilágyi Istvánnal, az íróval együtt –, hogy filmet akarnak forgatni a magyar irodalom immár legendás regényéből. Főszereplőt válogatnak, helyszíneket, motívumokat keresnek. Végigutazzák a Szilágyságot, falvakat, kisvárosokat, szőlőhegyeket, hogy megtalálják a választ: fiktív vagy valódi történetről van-e szó? Létezett-e, élt-e valaha egyáltalán Szendy Ilka, a rátarti tímárősök kisasszonynak maradt lánya, aki megölte szőlőkapás szeretőjét, hogy az ne futhasson Amerikáig sorsa, szenvedélye elől.
Több mint negyedszázada, hogy megjelent a regény első kiadása a Kriterion kiadónál, amely Szilágyi Istvánt az ismeretlenségből a magyar elbeszélő próza nagyjai közé röpítette. Az író aki hosszú évekig építgette magában a regényt, már maga sem emlékszik, hogy mi az a mag, amiből kiindult. Megkopott történetek torzóiból állt össze. Igen, talán volt Zilajon egy szőlőkapás, aki módos polgárlányt szeretett. Talán egy kút is volt, már az ő gyerekkorában is megroskadt, mohos kávájú, amiről mindenfélét pusmogtak. Minden csupán talán, csak egy biztos, hogy Szilágyit harmadéves joghallgató kora óta izgatta, hogy mi történik azzal a bűnelkövetővel – különösen, ha főbenjáró bűnt követ el, mint a gyilkosság is –, akire nem sújt le a törvény? A lélek magát rombolóan hoz ítéletet fölötte? – ez a regény alapkérdése, amely köré a szövevényes, sokszálú, elemzően is izgalmas cselekmény épül.
Megy, kutat a két férfi elszántan, vert falú parasztházakat, istállós portákat keresnek, kellékeket azonosítanak, gyermeki öröm fogja el őket egy porcelán petróleumlámpa láttán, majd egyszer csak azt mondja az író, az előzményeket tekintve némiképp váratlan szenvedéllyel, majdhogynem indulattal: Azt, ami a regényben van, úgyse találod meg sehol – ott sem! –, még ha abból a háztípusból egy egész utcasornyit találsz is, mert az csak a regényben él… Én azért is ódzkodtam mindig a filmezéstől. Lehet ez egy furcsa önzés is, hogy abba ne nyúljanak bele, az úgy van egyszer s mindenkorra! De ha te megjeleníted, az úgyse lesz az én elképzelésem. Itt az író kiesik a szerepéből, s ha lassan is, de kiderül, hogy bizony neki, magának is igen nagy része van abban, hogy a regényből, amelynek megfilmesítéséről legalább féltucat rendező ábrándozott – többek között Fehér György is –, soha nem készült film. Csak Szabó Magdáról tudok, aki hasonló szenvedéllyel védte, védi a mai napig a filmrendezőktől talán leghíresebb, legolvasottabb regényének, az Őznek szerzői jogait.
Abban az időben, mondjuk a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartó évtizedben, amikor ez a nagyszabású, a századelő történelmi miliőjét – szokatlan, de hozzá kell tenni, a múlt századelő – igénylő történet még nagyobb kompromisszumok nélkül filmvászonra kerülhetett volna, valószínűleg még az író makacsságán bukott meg az ügy. Ez volt az utolsó időszaka a magyar filmgyártásnak, amikor egy gyártásvezető azt mondhatta, mint Gulyás Lajos a róla szóló portréműsorban: S amikor együtt volt a pénz, akkor elkezdtük a munkát. Az igazsághoz tartozik – magyarázzák félre nyugodtan, akik akarják –, hogy a szocialista filmgyártásban talán azért is születtek, születhettek remekművek – is – Prágától Budapesten át Moszkváig, mert együtt volt a pénz a filmekre. És többnyire együtt volt és van a pénz a filmekre a kapitalizmusban is. Hogy mi történik, ha nincs együtt, és a rendező mégis filmet akar csinálni, azt tudjuk Wim Wenders A dolgok állása című, irányadó munkájából. Csak az olyan egyszerre posztfeudális és prekapitalista szisztémákban, mint jelenleg a magyarországi, értéktelenedik el a költségvetés egyik fele, mire kikerül (ha kikerül egyáltalán) a másik, a kuratóriumok útvesztőjéből.
De menjünk tovább, hisz Kovács filmje nagyvonalúan nem is tér ki erre az apróságra, őt mindenekelőtt az alkotó ember szenvedélye, mániákussága érdekli. Ahogy például egy idő után, ha kilép az utcára, azon veszi magát észre, hogy a nőket már csak egy szempontból tudja nézni, ugyan hordoz-e magában valamit Szendy Ilkából? Egy fejtartást bár, csak egy szemvillanást, egy lazán-kusza hajtincset. S a néző megérti, hogy ha az ma már kideríthetetlen is, hogy élt-e valaha Szendy Ilka, az bizonyos, hogy most már, a regény megjelenése óta él. Él, ahogy mondjuk Natasa Rosztova is, akivel találkoztunk 1812 decemberében egy moszkvai bálon. Emlékeznek ugye, nagy, fényes bál volt, ott volt a diplomáciai testület is. Kétszáz év telt el azóta, de ma is eleven valóság, ahogy a palota előtt a kocsifeljárón prüszkölnek, toporognak, lábukat váltják a lovak, sürögnek a kocsisok. Az irodalom teremtő hatalmasságáról beszél, beszélget Szilágyi és Kovács, s arról, hogy hozzá képest bizony a film igencsak röghöz kötött.
Mert a regényben ott van s most már ott lesz örökre Jajdon, a gondfészek, amit a szőlős, sírköves dombok karéjosan zárnak a hegy alá. De az egykor mintegy nyolcezer lelket számláló, kisvárost, amely oly biztonságos, átlátható és megélhető utcákat tereket sejtet az elsárgult fényképeken, ma már hiába keresik az elszánt alkotók. A hatvanas évek végétől mesterségesen felduzzasztott, majd hatvanezer fős Zilah, betonkaptárakkal, üvegkolosszusokkal éktelenkedik a helyén. Nincs már a Szilágyságban egyetlen valahai kisváros sem, de még szőlőhegy sem nagyon akad, ahol a Kő hull apadó kútba a teljesség igényével leforgatható lenne.
Látszólag olykor szertelenül, szervetlenül kalandozik, ugrál a két férfi Szendy Ilka frizurájától a falurombolásig. Mégis megejtő, olykor varázsos tud lenni ez a játék. Mert nem másról van szó, mint egy kíváncsi játékról. Mi lenne, ha filmrendezők lennénk újra? Játsszuk azt, hogy filmrendezők vagyunk. Végtére is a játék a legkomolyabb dolog. És olykor nagyon kevés vagy éppen semmi nem választja el a művészettől.



« vissza