Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az esküvő, a menyasszony és a Rengeteg

Most, hogy hónapokkal magunk mögött tudjuk a 34. Magyar  Filmszemlét, beszélhetünk akár a filmekről is. Mert magán a jeles eseményen mintha mindenki kicsit kerülte volna a témát. Mintha filmek nem is lettek volna, szinte csak a filmszakmáról lehetett hallani, napról napra változó összetételű kerekasztalokkal, suttogó diplomáciával, szigorúan zártkörű sajtótájékoztatóval. Talán egy esküvő lehet ilyen, ahol a vendégsereg csak a fantasztikus hozományról beszél, de kínosan kerüli a témát, hogy milyen is a menyasszony. Megértem. Ötmilliárd az mégiscsak ötmilliárd, megéri tapintatosnak lenni. Az biztos, hogy még egykori kollégám, a Filmfőigazgatóság vetítőgépésze is elégedett lett volna a protokollal, ha véletlenül betéved a Millenáris teátrumba, s látja a sürgés-forgást a miniszteriális személyek körül, s hogy maga a miniszterelnök is részt vett a nyitó- és záró előadáson. Néhány éve, mikor összefutottunk az utcán, a gépész még igen borongós hangulatban volt. Elárvult ugyanis a Báthory utcai vetítő, ahová Kádár János még kéthetente járt a sleppjével filmeket nézni. Az idejét sem tudom, mikor láttam a vetítőben valami politikust vagy effélét, ezeket nem érdekli a kultúra – legyintett lemondón.
Én viszonylag keveset foglalkoztam az ötmilliárd valorizációjával, igyekeztem a filmekre koncentrálni, s most, hogy az ötmilliárd már biztosnak látszik, akár meg is mondhatom, hogy a menyasszony bizony öregecske, vagy éppen éretlen, tapasztalatlan, soványka is egy kicsit, na és ahogy öltözik… Szóval lesz helye annak a tenger pénznek, hogy kikupálják egy kicsit.
Jeles András mindössze 15 percet vetített – talán szponzorokban reménykedve? – régen készülő Parasztbibliájából, s számomra az a 15 perc volt a 34. Magyar Filmszemle csúcspontja. Lehet még akár rossz film is belőle, de a rövid részlet azt sejteti, hogy jelentékeny, izgalmas, tartalmilag és formailag is innovatív vállalkozás. S bizony, épp a jelentékeny, izgalmas vállalkozások hiányoztak az idén a mennyiségileg egyébként impozáns filmtermésből.
Nem vitatnám itt most részleteiben Báron György filmkritikus sommás ítéletét, mely szerint ezen a szemlén csak a nyolcvanon felüliek és a harmincon aluliak tudtak filmet készíteni. Az azonban tény, hogy a harminc év körüliek túlreprezentáltak a múlt évi filmtermésben. Tucatnál is több 1970 után született filmrendező jutott szóhoz, mivel ötepizódos szkeccsfilmet is készítettek: a Jött egy buszt, s a Liliomfinak is két rendezője volt. A versenyprogram huszonkét filmjéből hatot készítettek a fiatalok, s a díjak között is arattak.
Költők, felrepülni, ha rajban akartak, az mindig szükségszerű pillanata az irodalomnak – írta Nagy László a Kilencek antológiája bevezetőjében. Még inkább szükségszerűségnek determinálták a filmesek csapatos indulását, legyen szó a hatvanas évek újhullámáról vagy mondjuk a hetvenes évek dokumentaristáiról. Az ember most is görcsösen keresi a fiatalok filmjeiben a nemzedéki jegyeket, a közösségre utaló eszméket, stílusokat, de azon túl, hogy ez egy apátlan korosztály, vagyis hogy semmi közösséget nem vállalnak nemhogy az apák, de még a fivérek mozijával sem, nem sikerül megtalálnom a közös nevezőt. Talán a negyvenesek, Janisch Attila, Enyedi Ildikó és mások korosztálya volt az utolsó a magyar filmben, akiknek még magyar mesterei voltak, akiket még egyfajta tanítványi viszony fűzött mondjuk Fehér Györgyhöz vagy Erdély Miklóshoz. Félreértés ne essék, ez nem negatívum, csak tény.
Mint ahogy az is tény, hogy e filmek nemcsak a mesterektől, de egymástól is szabadok, nehéz lenne mondjuk Mundruczkó Kornél Nincsen nekem vágyam semmi, Török Ferenc Moszkva tér vagy Fliegauf Benedek Rengeteg című mozijaiban valami közöset találni az eldobom a batyumat és elindulok egyszerre elszánt és végtelenül könnyed mozdulatán kívül.
Az első játékfilmes Fliegauf Benedek Rengeteg című filmje már-már arcátlan, a néző orra alá folyamatosan borsot törő alkotás, igazi anti-film. Hét epizódja tematikusan rendkívül szórt. Kinagyítódik a rengetegből vagyis a városlakók összességéből az öngyilkos máglyahalálra készülő kutyabaráttól, a pedofilgyanús családapán keresztül a nagyotmondó horgászig és a szadista nagymama okozta lelki sebeket hordozó lányig sokféle személyiség. A kizárólag szuperközeli arcokra, néha kezekre fókuszáló felvételek s a többségében intim, személyes viszonyok visszásságára rámutató dialógok – amennyiben például egy fékevesztetten trágárkodó pasas és egy bornírt kérdéseit egyre kétségbeesettebben ismételgető nő kommunikációját például párbeszédnek lehet nevezni – kétségtelen magas érzelmi feszültséget teremtenek a nézőben. Eleinte még kétségbeesetten kapálózunk, és beidegződött kérdéseket teszünk fel: ki ez és mit akar, most akkor a hülye vagy a férfi, de hát ebből egy szó sem igaz, mondogatjuk. De végül megadjuk magunkat a hibátlanul hiteles szereplőknek – bár az első és az utolsó epizódban a két női szereplő szövegmondása, túlzottan affektáló artikulációja bántó –, azért a bizarrnak, extrémnek, abszurdnak tűnő szituációkban fel tudunk fedezni valamit, ami túlmutat az adott helyzeten. A filmben hol egész visszafogottan, hol elementárisan teret nyer az abszurditásban mindig megbúvó humor. Ahogy egy akár különböző időpontokban íródott novellafüzér is keltheti egy regény benyomását, itt a laza epizódok összességéből a stílusegység és az életérzésben rejlő azonosság megteremti az egészet. Mint egy időzített bomba ketyeg ez a szórakoztató, kedvességet sem nélkülöző film, és figyelmeztet: veszélyes világban élünk.
A teljességgel eszköztelennek tűnő filmben ráismerhetünk a dán Dogma csoport tízpontos kiáltványban rögzített eszközeire. Például az itt és most történés, a hang és kép egysége – zene nélkül –, az eseménynélküliség. S kétségtelen hasonlóságot mutat a Dogma-filmek világával, hogy szinte csak valamilyen formában abnormális, pszichésen sérült szereplőket találunk a filmben. Persze lehet, hogy szó sincs itt semmiféle dogmáról, csupán arról, amit úgy szokás mondani, hogy mindenki csupán addig normális, amíg meg nem ismerjük közelebbről. Azután meg kétmillió forintból – azt mondják, ennyibe került a film – olyan nagyon sok helyszínt, akciót, meg zenét amúgy sem tudott volna használni az alkotó, szerencsére.
Mindennel együtt ez egy nagyon ígéretes pályakezdés, s nemcsak a rendező, de Lovasi Zoltán operatőr részéről is. Valószínűleg a bátorságot, az árral szemben úszást díjazta a Berlini Filmfesztivál zsűrije is, ahol a film elnyerte a Fórum szekció egyetlen díját.



« vissza