Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Szemtanúk

az 1947-es párizsi békeszerződés aláírásáról
Szemtanú – adta címként Illyés a Franciaországi változások-
ban a február 10-i nap krónikájának. A történelmi pillanattól áthatva Cs. Szabó csábította Illyést, s Auer Pál készségesnek mutatkozott, de belépőt nem tudott szerezni, így a két író, Gyöngyösi János bátorítására, a szállodából három gépkocsin utazó küldöttséghez csatlakozott. Tárgyilagos írást ígér Illyés beszámolója elején, s valóban: a Champs Élysées-n gördülő gépkocsi útját követve a Rond Point-i fordulóval és a III. Sándor-hídon át a külügyi palotáig tartva az alkonyuló város, az Eiffel-torony ködbe vesző alakja is megelevenedik krónikájában. Majd a bevonulás ceremóniájának mikrorészletességű rajza következik: a bíborszőnyeg két oldalán parádéban álló katonákkal; pergett a dob, vezényszavak kíséretében lépkedett fölfelé. S ami Illyés bravúros leírásának külön fényét adja, hogy a hivatalos parádé fennköltségében újra és újra magára pillant. Sáros-kavicsos cipőjét letisztította, itt még az elfogódott vendég jólneveltségére utalt, aztán jelenlétének bizonytalan voltát villantja fel. Előbb már megtudtuk, belépő nélkül jutott be, de most rádöbben: semmi igazoló irat sincs nálam. A következő fordulatról Cs. Szabó jegyezte meg: Illyés leírásában Ki ne emlékeznék olvasói közül a jelenetre, mikor az altiszt szertartásosan kihámozza télikabátjából s előbukkan a kordbársony művészgúnya? Illyés úgy írta: Nem ünneplőben voltam; finomított a Szemtanúban, akár írótársa, Cs. Szabó, hiszen Illyés naplójában pontosan megírta, idéztük: munkásruhában jelent meg. Elképzeljük feltűnő jelenségét a sötét ruhás, frakkos hivatalos népség gyülekezetében: egy ismeretlen úr, aki fütyül a szertartási ceremóniára. A naplóban még egyszer előfordul öltözéke: Az én munkásruhám, kék ingem.
Ahogyan a naplójegyzetében az operációs terem képét felvillantotta, a Szemtanúban követve a képet, kamerájának optikáját nyitva-tágítva írta le a békekötés termét Az újságírók, naplóbeli, majomképét finomította az őserdei állatnép hasonlatra, s a lámpák, villanófények tüzében A hosszú nagy asztal a műtőtermek fényében fürdött, bő gondolattársítást indítva, hogy minő műtétek folynak azon is már reggel óta, látható fájdalom nélkül. Bidault nyitotta meg az ülést, akit fáradt hangú-nak hallott Illyés; a francia politikus, aki már csak a külügy vezetője, mondott néhány szót a háború könyörtelen voltáról, a béke remélhető áldásairól. Aztán szólította a magyar delegációt. Illyés láttatásában A műtői fény egy fokkal még erősebb és élesebb lett. Gyöngyösivel az élen bevonult a küldöttség, s Illyés lépésnyi közelségéből rögzítette a miniszter portréját: Feszült bensőjében is valami. Biztosan, könnyedén járt, de látszott, milyen súlyos akarat dolgozik ezért a külső könnyedségért. Akkor vált merevvé és szögletessé, amikor megpihenhetett volna, már álltában, az üres szék mellett. Jellemfestése nem is pillanatkép, mozgófilmfelvétel inkább, lélekbe hatoló mélységgel. Illyés kamerája továbbra is tárgyilagosan mutatja be a terem eseményeit, aránytalanságokat is exponálva, mert a magyar küldöttségről megjegyezte: Szinte soknak tűnt fel, ilyen kis országhoz mérten. Annyi nagyhatalom s azok hármas-négyes küldöttsége közt. Újra Bidault következett: igazolta az okmány Washingtonban jóváhagyott, hiteles voltát, s felszólította az érdekelt országok képviselőit, írják alá. Majd a helyszín változott, a következő jelenet az Órateremből nyíló szalonban folytatódott, ott állt XV. Lajos berakásos asztala. A ceremónia Bidault számára befejeződött, Illyés csak annyit látott, hogy azon nyomba olvasásba merült; valami újságot, vagy nyomtatott jelentést kezdett olvasni. Cs. Szabó megerősíti: én megesküdnék, hogy újság volt a kezében. Nyeglén viselkedett.
Illyés kamerájának optikáját most szűkíti, a kisterem asztalára fókuszál: a küldöttségvezetők egymást követően írják alá az okmányt, Minden államot párizsi követe képviselte a magyarok kivételével. A fényképészek őserdei függeszkedése és nyüzsgése közepette Illyés csak Gyöngyösi kezét rögzítette: Saját töltőtollát vette elő, írni kezdett. S ekkor az operatőr kamerájában a film megakadt. Váratlanul a költő szólalt meg, történelmi aggodalmát természeti látomásba foglalva: Mintha hirtelen vihar tört volna ki… Ez a vihar dörgéstelen volt. de a felvevőképek villanófényét is a vihar előtti pokoli villámjáték-nak képzelte. Aztán újra kamerájába tekintetett, és elindította gépét: A kéz feszülten, a megfeszültség nyugalmával rótta a betűket. Az utolsónál, az s-nél (mert Gyöngyösi János magyarul írta alá nevét), hirtelen megrándult, s széles kanyarodást tett. Befejeződött.
Egy életkép változatait még érdemes előhívni és összevetni. Mindketten elkészítették. Illyés a naplójában így láttatja: Az oroszok rokonszenves, kemény, egyforma arca. Színes csoportképe mellé helyezzük Cs. Szabó László fekete-fehér felvételét: Feltűnt, hogy az asztal felénk eső, keskeny oldalán négy példányban ül ugyanegy férfi. Mintha vastag, kerek fatönkről lefűrészeltek volna, colstokkal mérve, négy egyforma darabot, s utána egyenként beöltöztetik
Azon az estén Párizs hidegen parázslott a zúzmarás ködben – jegyezte fel Márai Sándor a Do’me Kávéház teraszán, számot vetve a nap eseményével, Európával és a holnapi hazával. Folyamatosan, szakmányban, olajosan, hibátlanul hazudtak Európában: a sajtó, a rádió, a könyvkiadás, aztán az új közlési médiumok, mindenféle nyomtatvány, a papírszemét, amivel megtömték a nyugati ember tudatát… Emberi jogokról beszéltek és tűrték, hogy minden emberit és megalázó rendszerek elhatalmasodjanak. Semmivé lett Európa hivatása e századdal – tűnődött Márai, de a jövő felől se volt illúziója: egy gazdaságilag egyesült Európa, amelynek nincs hivatástudata, nem lehet világerő… Vissza hát, Magyarországra? … ahol nem vár senki, ahol nincs »szerep« sem »hivatás« – de van valami, ami számomra az élet egyetlen értelme: a magyar nyelv. Másnap kora hajnalban Márai Sándor, mint naplójában írja, taxit hívott és kikocsizott a Gare de l’Estre.
A diplomaták memoárjai már szóra se érdemesítik a február 10-i napot. A Magyar Nemzet 1947 február 11-i számából értesülhetünk, hogy Kertész István a nap délelőttjén Bidault-nak átadta Gyöngyösi János levelét, amelyben a legfontosabb észrevétel: a békeszerződés semmi intézményes biztosítékot nem tartalmaz abban a tekintetben, hogy Magyarország határain kívül élő magyarok alapvető emberi jogai tiszteletben tartassanak és polgárjogaik tekintetében az egyenjogúság biztosíttassék számunkra. Magyarország legnagyobb reménye: a békeszerződések életbeléptetésével vissza fogja nyerni teljes szuverenitását, amit már a külügyminiszter is aligha hihetett. A hazai napilapok jobbára tárgyszerűen beszámoltak az eseményről. A Magyar Nemzet (J. E.) teljes első oldalon hangulati elemekkel színesítve-komorítva tudósított, szinte Illyés látószögében figyelte, hogy Gyöngyösi New Yorkban kapott ajándék tollával szignálta az okmányt: Neve, szemben a győztes hatalmak szignatúrájával, felfelé ívelt a papíron és szinte erőszakosan belefutott a vérvörös pecsétbe. A Népszavában – a háború előtt is munkatársként jegyzett, Franciaországban élt és Sceaux-ban 1987-ben elhunyt, inkább emlékiratai nyomán ismert – Szélpál Árpád adott hírt a pillanatról. Megfigyelte a szerződés küllemét: A nyitott lapok szélén élénk piros színű szalagot látni, amelyet két sor vastag piros viaszpecsét erősít a papírhoz. Amit a tovasiető Illyés és Cs. Szabó László már nem látott: Szélpál Árpád a tizenkilenc percig tartó ceremónia végén rögzítette a magyar küldöttség távozását: Gyöngyösi megállt a lépcső alján, körülnézett az enyhe alkonyodó délutánban és nagyot sóhajtott.
Boldizsár Iván hetilapjában, könyve záró írásaként is szereplő Február tizedike című cikkében méltatta a magyar történelem fontos fordulójá-t. A belső élet konszolidációja mellett a nemzetközi diplomáciai életben is már-már egyenrangú társként jelenhetünk meg a győztesekkel, hangsúlyozta. Eredményként említette: a tárgyalásokon sikerült elhárítani a kétszázezer felvidéki magyar áttelepítését, de a Csehszlovákia már aláírása előtt megszegte kötelezettségét; a tárgyalást megkerülve a magyarokat elhurcolják, megalázzák. Jugoszláviában az Atlanti Charta és Lenin–Sztálin nemzetiségi elvei szerint megnyugtatónak látta a magyarság jövőbeni sorsát. Boldizsár a szovjet–magyar kapcsolatok háború utáni biztató eseményeként említette: a győztes Szovjetunió meghívására a még romos országból Szekfű Gyula, Zilahy Lajos, Szentgyörgyi Albert …a tudomány és az irodalom fényjeleit vitték el a szovjet népnek. Boldizsár a dunai népek békéje és demokráciája mellett tett hitet írásában. Szabó Zoltán A béke érkezése címmel írt jegyzetet az Új Magyarország február 15-i számába. Kenedi János feltételezi a kézirat vizsgálata alapján, hogy a szeptemberben kihagyott IV. részt Szabó Zoltán átszerkesztéssel, új címekkel újra megpróbálta közölni. S minthogy nem sikerült, született A béke érkezése, amely párizsi leveleinek ismeretében, az ő magas igényéhez mérve, szinte kényszeredett írás, ez erősíti Kenedi feltételezését. Bizonyosra vehetjük: Boldizsár kérte a jegyzetet, s minthogy Szabó Zoltán végigkísérte az eseményeket, nem mondhatott nemet, ha új cikkre kényszerült is. Ahogy jegyzetét kezdi, már érezhető az indíttatás erőltetett volta: a napilapok helyszínleírását színezte; a díszes terem, az óra, s az okmányt karcoló toll szinte ihlető hivatkozásként szükséges számára, hogy tárgyszerű megnyilatkozásra hűvösítse magát, s hozzákezdjen az íráshoz. Mintha ismételné és imitálná is önmagát, amikor 1946 augusztusában a Luxemburg-palota helyszínrajzát adta. Ami ott szellemi és történelmi ihletet jelentett, most csak kulissza. Személyes emlékét párolta a második bekezdésbe, amikor megállapítja: A panaszkodásnak nincs értelme sok, most már az önvádnak is kevés. Ridegen szinte, de inkább magára erőltetett görcsös fegyelemről árulkodva, megvonja a tanulságot: Ebben a békében a szegények, a kicsinyek hoznak áldozatot a békéért. Panaszkodni panaszkodhatunk, mondja a következő bekezdésében, de kérdése felelet is egyben: Van-e haszna, van-e célja. S már a befejezés következik: illő komolysággal, férfias nemzet gyanánt fogadjuk a békeszerződést, egy percnyi csöndet ajánl a Párizsból érkező okmány tartalmának, Végül korábbi levelének üzenetét ismételte meg: a belső építkezés lehet egyetlen feladatunk. A Candide metaforáját időszerűsítette cikkének zárómondatában; munkálkodni: A csatatéren, amely a jelen telkének s a jövő kertjéül megmarad. Honi, európai és nagyhatalmi utalások, a világ értelmezése hiányzik immár. Erkölcsi tartás és szorgalmas munka – nincs több vigaszként és bátorításul: a Párizst követő hónapok tűnődései Szabó Zoltánban esszenciális tanulsággá emelkedtek. Amelynek az is következménye, hogy a cenzurális gondok mellett ereje sem volt könyvvé formálni párizsi leveleit. Dermedten írom le a tényt: az Angliai vázlatkönyvet (1946) követően Szabó Zoltán életének hátralévő harminchét esztendejében egyetlen új írásait tartalmazó könyve sem jelent meg.
Szuverenitás – állt a már külügyminiszterré lett Gyöngyösi Bidault-nak címzett február 10-én délelőtt átadott levelében központi gondolatként. S a külügyminisztérium lépcsőjén a magyar miniszter sóhaja nem annyira a letudott történelmi pillanat érzéséből fakadt, talán már a hazavető és a holnapi nyugtalanító gondolatait fejezte ki; szorongásai, félelmei merülhettek fel. Mert a február 8-i Le Monde a külföldről érkezett friss hírek rovatában egyhasábos anyagban tudatta: a magyar belügyminisztérium közleménye szerint Kovács Béla korábbi miniszter ellenforradalmi összesküvésben vett részt. Azt is tartalmazta a hír, hogy belpolitikai változások érlelődnek, mert a Baloldali Blokk hatalomátvételre készül. Korábban a Kisgazdapárt számos képviselőjét kizárta baloldali követelésre, de Kovács Bélát pártja védi, amit a kommunista párt élesen bírált.
A Bazilikában február 10-én délután rendezett Könyörgés mellett Mindszenty József bíboros február 9-én, a budapesti francia követség útján, kiátványt intézett a párizsi béke intézőihez. Amíg a népek sorsának felelős intézői üléseznek és aláírnak, a Duna mentéről a Szudéták közé életpusztító nagy hidegben a borzalmak borzalmával deportálnak, önálló egzisztenciákból szolgákká aljasítanak magyar százezreket, akiknek a világ nemzetei tegnap emberi jogokat ígértek. Az elveszett falvakban elkövetkezett a búcsú pillanata; Peéry Rezsőtől tudjuk, hogy az utolsó szó jogán a horvátjárfalui iskolában horvátul búcsúzott a haza. (Gondolatok a tehervagonban – Kalligram, Pozsony, 1993)
Végleges sötétedés
Nagy Ferenc miniszterelnök emlékirata sem foglalkozott a párizsi béke aláírásával. A korábbi hetekben a Szabad Nép és más lapok uszítása, Rajk László belügyminiszter összesküvési-rágalmazó fenyegetése készítette elő azt a hangulatot, hogy Rákosi Nagy Ferenccel nyíltan közölte Kovács Bélával még baj lesz. És szervezték a tüntetéseket, forralták a közhangulatot. A parlamenti bizottság nem teljesítette Kovács Béla képviselői védettségének felfüggesztését, a kommunisták pedig a vizsgálóbizottság felállítását ellenezték, mert már tudták: a Kisgazdapárt főtitkárának sorsát erőszakosan intézik el. Kovács Béla Nagy Ferencnek írt levelében lemondott párttisztségéről és a Kis Újság főszerkesztői megbízatásáról. Úgy vélte Nagy Ferenc, hogy Kovács Béla döntése a párizsi béke fényében: A virradatnak parányi jele volt ez. S mi volt a remény ebben a csaknem polgárháborús feszültségben? Még a párizsi béketárgyalások során egyedül, s éppen Kovács Béla lapja első oldalas főcímben úgyszólván elszólta magát, s bevallotta a nagy és végső türelem okát: A békekötés után 90 nappal minden fegyveres erőt kivonnak Magyarországról. Ezzel áttételesen ugyan, de közölte: a szovjetek elhagyják az országot, és független országgá válunk. A legnagyobb álom és remény érdekében volt a nagy tapintat, hallgatás és jólneveltség. Egy jegyzetében Márai arra utalt, hogy az újságírók tudósíthattak volna jobban a párizsi értekezletről. Elmarasztaló érzésében nem fedezte fel, hogy a hallgatás, az önáltató reménykedés azt is jelentette, hogy az aláírás függetlenségünket szentesítheti, s a szovjetek békés csöndességben elhagyják az országot.
De a békeszerződés csapdát tartalmazott: azt is rögzítették, hogy a Szovjetuniónak jogában áll Magyarországon olyan nagyságrendű alakulatot fenntartani, amely az Ausztriában állomásozó szovjet csapatokkal való kapcsolatot biztosítja. Auer Pál írta: felismerte a fogalmazás mögött a gyarmatosítás esélyét, s jelezte a moszkvai amerikai nagykövetnek, aki megígérte: 5000 katonában számszerűsítik a szerződést. Mint tudjuk: nem történt meg. Negyvenöt esztendőn át 40–15 000 megszálló szovjet katona tartózkodott hazánkban – addig, amíg a Szovjetunió össze nem omlott, ahogy Kovács Imrénél vacsora előtti pálinkázás közben Szekfű Gyula jövendölte 1946 karácsonyán. Nagy Ferenc a februári válság tétjét így látta: Meg kell menteni a magyar politikát, amíg az ország vissza nem nyeri függetlenségét. A szovjetek jól tudták, hogy nem távoznak, s ezért léptek fel olyan kérlelhetetlenül. Ausztria ügyét pedig már a korábbi külügyminiszteri találkozókon se engedték körvonalazni. A párizsi béke a Szövetséges Ellenőrző Bizottság közeli felszámolását jelentette, így Szviridov és az NKVD minden eszközzel és nyíltan egyértelmű helyzetet akart teremteni Rákosi pártja számára. Február 25-én Kovács Bélát az Andrássy út 60.-ban, a magyar politikai rendőrség kihallgatásán szovjet belügyi alakulat vette át, lakására vitte, s a házkutatást követően letartóztatta. A magyar parlament képviselőjét egy idegen állam karhatalmi egysége hurcolta el: ami az ország látszatfüggetlenségének is az összeomlását jelentette. Ez a nap – Kovács Imre emlékezésének találó párhuzamával – 1944. március 19-ét idézte, a német megszállás napját. Megsemmisítését még a szuverenitás látszatának is.
Illyés Gyula naplójába – keltezés nélküli töredék, a párizsi utáni időkre utalva írhatta: Az erkölcsi elvek valaha legalább korlátoknak látszottak. Most még a látszat is arra megy, hogy ezekből a korlátokból ki hogyan tud tetszetősebb dárdákat faragni. Duna-völgyi egyetértés? Illyés egy késői feljegyzésében utalt a korabeli közéletre: Kézfogásra olyan kezeket kerestünk, melyek a mi nyakunkat keresték. »Ne nehezítsük meg a román és a csehszlovák elvtársak dolgát!« – ismételgette Rákosi, szószékről is, kabátunk gombját fogva is. Úgy történt. Minden nehézség nélkül kezdődött, folyt és folyik, ami itt a Duna völgyében voltaképpen a szellem katasztrófája. (1973. május 24.) Mert a csehek folytatták a magyarok üldözését; Groza hatalmas bizánci parádéval Budapestre látogatott, miközben az erdélyi magyarság életének megnyomorítása szisztematikusan folytatódott. Márai Sándor Párizsból hazatérve úgy látta: … a kommunisták – kétesztendei demokratikus díszlettologatás, hazudozás, tájékozódó készülődés után – parancsot kaptak Moszkvából, hogy meg kell kezdeni a magyar társadalom teljes, maradéktalan bolsevizálását. Rákosi, Rajk, Gerő ideologizált terrorját pedig Márai így összegezte könyv-esszéjében: Az »összeesküvőket« kivégezték, mások – akikről biztosan tudtam, hogy nem »fasiszták«, csak nem kommunisták, és a magyarság demokratikus fejlődéséről éppen úgy gondolkodnak, mint én – kezdettek libasorban eltünedezni a rendszer kazamatáiban. Márai Föld, föld!… című kései emlékezéséből idéztünk, de Párizsból hazatérve közreadta Európa elrablása című naplóját, amely nyugati útjának töredékes feljegyzéseit tartalmazta. Keserű és kiábrándult sorok ; Párizsról és a franciákról különösképp, idéztük is néhány töredékét, utalva túlzó elfogultságaira is. Szabó Zoltán Egy skandináv utazó naplójegyzetei egy nagy magyar író naplójáról címmel fanyar iróniával tárgyalta Márai könyvét. (Hazugság nélkül III.) Találóan írta, hogy Párizsban Márait rosszkedve vezette, s nem fedezte fel, mennyi színházi, könyv eseményről nem óhajtott tudomást venni, csak azért, hogy spleen-jét igazolhassa. Ha Márai feljegyzését elolvassuk, Szabó Zoltán véleményével egyetérthetünk. De a Föld, föld!… ismeretében már világossá válik előttünk Márai rosszkedve. Mert Párizsban is az otthon gondját élte. Bár fiatalságának, a húszas évek Párizsának emléke is komorította érzéseit, mély viszolygással látta már az eljövendő életet, a szovjet és kommunista uralom jövetelét. A Do’me kávéházbeli számvetése a történelmi nap estéjén szakadt rá , amelyről az Európa elrablásában még nem tudósított. Azt már közre se adták volna hazájában, amit majd a Föld, föld!…-ben megírt. Az Európa elrablásának töredékei érzés- és gondolatfutamok, de Márai pokoljárásról nem számolt be. Érthető tehát, hogy Szabó Zoltán kifogásolta: Párizs láthatatlanná válik Márai feljegyzéseiben. Különös összehangzás a különbözőségben, hogy 1946 nyár végén és kora őszén Szabó Zoltán is megrendülését élte. Márait emlékezteti ugyan arra, hogy a Szajna utca könyvesboltjaiban Gide, Aragon és Valéry új könyveit kínálták, de a béketárgyalás napjaiban Szabó Zoltán se igyekezett erről tudatni a pesti olvasókat, mert gyötrelmes heteiben igazi vigaszt neki sem jelentett, hogy milyen eleven a színházi élet Párizsban. Európa eltűnt szellemét fájlalta Szabó Zoltán, és Márai is ezt a szellemi-erkölcsi kifosztottságot konstatálta. Naplótöredéke félreérthető, mert csak sorokat adott közre, amely inkább az író pózát stilizálta, ahogyan ezt Szabó Zoltán érzékenyen kifejtette, s nem világította meg szívének és elméjének drámáját. Amely írói sorsának létkérdésében izzott. Valójában Márai már sötéten látta a jövőt, Szabó Zoltán inkább még csak sejtette 1947 tavaszán.
Károlyi Mihály 1946 őszén időlegesen, néhány hónapra, hazaköltözött; a Franciaországban írt, s 1954-ben befejezett emlékiratában bámulatos politikai vaksággal véleményezte a hazájában megélt hónapokat: Senki nem tagadta a kommunisták hozzáértését, energiáját, sőt még azt sem, hogy jó diplomáciai érzékről, sőt türelemről is tanúságot tesznek. Féltek tőlük, de elismerték és bámulták őket. Kovács Béla sorsát úri szalonba illő fordulattal intézte el: a leleplezett összesküvés méreteit a hatóságok alighanem eltúlozták. Egy demokratától különös, ha vence-i házának kertjében, öreg írógépén végső számadást készítve életéről, nincs ereje és figyelme egy segélykiáltó mondatot leírni a már hét éve idegen ország lágerében raboskodó politikus társáról, az embernek is kiváló Kovács Béláról.
Károlyi emlékezésének magyar kiadásait számos átfogalmazás, szövegelhagyás, torzítás jellemzi, amelyeket Kende Péter tanulmánya tárt fel.1 Egy példával említve: Károlyi diplomáciai megbízatására utalva: 1947-ben, a dunai föderáció eszméjét képviselni és kimunkálásának tervével, prágai követ szeretett volna lenni. Már-már megkapta a jóváhagyást, de hirtelen fordulattal Párizsba jelölték, a lemondott Auer Pál helyett. A magyar kiadásban ez áll külszolgálatának indoklásaként: Végül távol akartam tartani magam a belpolitikától. Kende Péter jelzi, az eredeti Károlyi-mondat folytatódik: …minden bizonnyal a hatóságok is bölcsebbnek tartották, hogy távol legyek az országtól, amikor megkezdődik az oroszosítás. Az orwelli világ napról napra erősödött; ki-ki az őt érintő jelek folytán tűnődhetett további sorsa felől, hogyan alkalmazkodjon, óvja életét, vagy éppen tűnjön el még szabadon, mielőtt kazamatába kerül.
Nagy Ferenc lemondatását követően, az Országgyűlés 1947. június 24–27. között tárgyalta a békeszerződés jóváhagyását. Nem állított vezérszónokot a Parasztpárt; Nagy Imre, a kommunista párt kijelölt felszólalója pedig beteget jelentett. Olykor a személyeskedéssé hevült vitában a felszólalók legtöbbször történelmi mulasztásainkat és a korábbi rendszer felelősségét elemezték. Vádolták a nyugati hatalmakat is, de a politikai és hadászati okfejtésekben egyetlen elmarasztaló szó nem érte a Szovjetuniót. Nem érhette – már félelem élt a képviselőkben is, mert Kovács Béla sorsa óta jól tudták: senki sem érezheti magát biztonságban. Egyébiránt Nagy Ferenc eltávolítását követően Schoenfeld amerikai követ lemondott budapesti posztjáról. Az Országgyűlés XVIII. tc.-ként fogadta el a párizsi diktátumot.
Küszöbön innen és túl… – Szabó Zoltán nem vezetett naplót őszi svájci napjaiban, s hazatérve sem, mint majd 1956 őszén Londonban. Töredékes emlékeiből tudjuk, hogy 1946-ban elmaradt szilveszteri mulatsága a Nemzeti Színházban, mert sűrű órákat élt, a lemondott Keresztury Dezső helyett kultuszminisztersége merült fel. Feltételeket szabott kinevezéséhez; csak sejthetjük pontjait, de a Rákosi-vezetés nem az igényein, már személyén is felháborodott. Nem ambicionálta a hivatalt Szabó Zoltán; ha teret kap, magas igénye szerint, nagy társadalomismerettel és szervező-tehetségével a szellemi kertművelés jegyében szolgálta volna felvállalt elgondolásait.
Az is a politikai-társadalmi állapotokat jellemezte, hogy Szabó Zoltánra nem volt szükség. Írásainak iránya az új esztendőben árulkodik arról, hogy mit végzett magában nyugati bolyongása során. Közéleti tárgyú cikkeit abbahagyta, s ahogyan a háború rettentő hónapjaiban, éveiben gyakran színházi előadások, filmek értelmezésébe rejtette emberi és közügyi vélekedéseit, úgy 1946–1947 telén, tavaszán is. Főként az Új Magyarország képviseletében írta beszámolóit a Nemzeti, a Víg, a Belvárosi Színház előadásairól. Kis darabka telek, amelyet magáénak tudhatott: gazda voltában régebben is kedves szerepjátékkal egy skandináv utazó ironikus láttatásában a hétköznapok erkölcsi gyomvirágaitól próbálta tisztítani szellemi növényzetet. Párizsra is visszagondolt; máig ható szarkasztikus érvénnyel írta meg a kávéházi belterjes gondolkodás és Sartre prófétaságának divatozását.
Személyes sorsát tekintve Szabó Zoltán fájdalmas iróniára kényszerült. A Valóság című folyóirat alapító főszerkesztőjeként egy írását, jóváhagyása nélkül, meghúzva közölték, Tiltakozását, saját lapjában nem jelentették meg,2 gunyoros írására a cenzúráról ezért kényszerült. Fiatalok fórumának indította a Valóságot 1945-ben, s oda jutott, hogy a kommunizmus fényes eszméitől ihletett kollégisták a türelmes eszmecserére ajánlkozó Szabó Zoltánnal még találkozni se óhajtottak. A szerkesztő, a közügyi ember bizalma éppen a jövő, az ifjúság reményében omlott össze. Elfogyott a tér, hiábavalóságát érezte; szervező, cselekvő erejét sem igényelték. Menekülni…? Belül a telken, de mégis kívül, hogy értelme legyen…. ?
Sorsok az idő hullámverésében
Igaztalan Márai Sándor, amikor 1946 nyarán a békeküldöttség elutazása alkalmából feljegyezte: Ezek a névtelen alemberek, akik most különvonaton robognak Párizs felé, hogy a magyarság ügyében fellépjenek! Nagyon mélyre süllyedtünk. Nemcsak azért téved Márai, mert 1920 januárjában igen, de most a küldöttség nem különvonaton utazott, de arra se figyelt, hogy a delegációhoz tartoztak a párizsi követség diplomatái és a nagyhatalmak fővárosaiban szolgálatot teljesítő követek is. És az alemberek, a jó hivatali közkatonák a legszükségesebbek. Párizsban különösen azok voltak, hogy folytonos készenlétben a váratlan helyzetekre, éjjel-nappali feszültségben, robotban, ügyünket szolgálják.
Az idő is megcáfolta Márai lebecsülő állítását.
Lássuk, mi történt a párizsi magyar delegáció tagjaival! Amikor Nagy Ferenc miniszterelnököt 1947. május végén Rákosiék puccsal és gyermekének zsarolásával lemondatták, hatalmas és önkéntes távozási hullám következett a diplomáciai életben. Auer Pál párizsi követ és három munkatársa, köztük Hőgye Mihály távozott és külföldön maradt. Auer hazájának örökös ügyvédje maradt; megalapította a Magyar–Francia Komitét, a Népek Önrendelkezési Jogáért Küzdő Ligát, s különféle fórumokon napirenden tartotta Magyarország szabadságának ügyét; az 1956-os forradalom után nemzetközi fórumokon, jelentős politikusok előtt vált becsült személlyé, s élte le csaknem három évtizedes emigrációs életét. Washingtonban Szegedy-Maszák Aladár nyolc munkatársával távozott a magyar követségről, Gordon Ferenc is felmondta svájci követi megbízatását 1947-ben és nyugaton maradt. Kertész István 1947 márciusa és szeptembere között Rómában volt követ, lemondott, s Amerikába távozott és az Indiana állambeli No’tre Dame Egyetem nemzetközileg is becsült professzora lett. Hamarébb érkezett ide, s már 1948-ban elhunyt Baranyai Zoltán, aki Kertész Rómába távozása után még a párizsi dokumentumok francia kiadásának ügyét intézte a külügyminisztériumban. Bede István Londonban adta fel posztját, majd a Szabad Európa Rádió munkatársa lett, melynek 1957–1973 között főszerkesztője is volt.
Párizsi tartózkodása okán itt említjük meg: Szekfű Gyulát nem rendítette meg a kormányfő elűzetése; 1948-ig volt moszkvai követ, hazatérése után országgyűlési képviselő, 1954-ben, halála előtt, az Elnöki Tanács tagja lett. 1947-ben közreadta Forradalom után című munkáját. Márai befejezvén olvasását így méltatta: A szellemi ember elaljasodásának, gyávaságból és érdekből meghunyászkodó képmutatásának ritka dokumentuma ez a könyv. (1948) Szeretném tárgyszerűbbre hangszerelni Márai indulatát, de lehet-e védeni egy tudóst, aki a napi politika igényéhez igazodva, a Szabad Nép színvonalán gyalázza nemzetét? Szekfű elkötelezett demokrácia igényét és tudományos szemléletét könyvében így fejezte ki: A munkáspártok… azt is eltűrték, hogy a választásokon kisebbségben maradjanak. Még az elemi tényekre se volt tekintettel a moszkvai tudós-követ; a külföldre szökött miniszterelnök felelősségét emlegette, mert elmulasztotta azt, hogy a középosztály mint zárt egység az ország újjáépítésében a számarányának és intelligenciájának megfelelő szerepet vállaljon. Mintha Szekfű nem tudta volna, hogy az intelligencia zárt egységben marhavagonokban távozott Szibériába, ahol reggel bányákba, fakitermelésre, este haza a barakkba – zárt egységben menetelt.
Akik itthon maradtak, azokat Rajk László és Péter Gábor emberei zárt egységben fuvarozták az ÁVÓ kihallgatásaira és kazamatáiba. Nem tudjuk, hogy Szekfű Gyula valószínűség számítása a még szabadon lévő intelligenciára alapozott, vagy az ólombányák és az Andrássy út 60. magyar polgárait is tételezte. Szekfű könyve mondatról mondatra cáfolható képtelenségeket tartalmaz. Hogy miért írta meg, miközben tudta az igazságot? Márai jelzői közül egy erre utal: gyávaságból. Mélyebb érvvel, már-már mentő érvvel szólva: félelemből. Szekfű Moszkvában, a Kovács Imrével való beszélgetés képét továbbgondolva, Szabó Zoltán látomását is említve, a török idők, a konstantinápolyi Héttorony, foglyának érezte magát; Bethlen István és Kovács Béla sorsát vizionálta, s igazodó-művészetének megfeszítésével már csak arra összpontosított, hogy élve hazakerüljön. Rettegésében írta meg gyarmati sorba süllyesztésünk apológiáját, amelyet, a régi könyv hasonmását, Glatz Ferencnek, az Akadémia mostani elnökének ajánlásával, új kiadásban (Gondolat Kiadó, 1983) is olvashatunk.
Ha Márai alember kifejezésével élünk, az a legmagasabb erkölcsi értelemben illik Demeter Bélára, aki az erdélyi kérdés nagy tudású tanácsosaként dolgozott Párizsban. Demeter Bélát 1947-ben letartóztatták, vallatták, majd kiengedték. 1951-ben a KGB, az ÁVÓ és a román belügy közösen megvalósítva Groza álmát, a határok légiesítését: jogi eljárás nélkül Romániába szállították. További adat nincs az életéről, az bizonyos, hogy a román erőszakszervezet kazamatáiban pusztult el.
Az új Rodostó magyarjai szétszóródva a világban kezdtek új életet. Tanulmányunk némely szereplőjének sorsát még érdemes megemlíteni. Mikes Imre is elhagyta követségi posztját Párizsban, s választotta a önkéntes száműzetést, s lett a Szabad Európa Rádió munkatársa évtizedeken át. Kárász Artúr 1948 júniusában egy római meghívásáról nem tért haza, s amerikai évei után a Világbank nyugdíjazott párizsi igazgatójaként halt meg a kilencvenes években. A küszöbön, a menni–maradni, maradni–menni nagy drámájában az idő távlatában szinte bohózati történetek is előtűnnek, mint Cs. Szabó Lászlóé. Aki római tanulmányútján, 1948 februárjában Bóka László hazaparancsoló táviratára tanszékéről való lemondással válaszolt. A Magyar Intézet igazgatójának, Kardos Tibornak hazautazást mímelve, a taxit az első utcasaroknál elirányíttatta az állomásra menet, s előre lefoglalt vatikáni albérletéhez hajtatott.
Rónai András emlékiratában elmondta: mégis szükségét érezték Párizsban. Gyöngyösi hívta, Nagy Ferenc támogatta menetelét, de útlevele megkésve készült el, s már a békekötés után, a kultuszminisztérium ösztöndíjával jutott ki a francia fővárosba. Atlaszával felkereste de Martonne-t, a Sorbonne professzorát, aki a trianoni békeszerződés előkészítésekor az új határok térképészeti tervét készítette. Hűvös első fogadtatás után visszahívta vendégét, s hosszas beszélgetésük nyomán, Rónai András szerint: Elismerte, hogy 1919-ben hamis adatok kerültek be a diplomáciai iratokba, s bár bizonyítékai nem voltak, többször gyanította, hogy a neki átadottak nem valóságok. Közvetlen felelőssége nincs, de sajnálja, hogy akkor nem voltak előrelátóbbak. Rossz területi rendet teremtettek Közép-Európában. Rónai hazatért és itthon élte a száműzetés évtizedeit.3 Márai Sándor pontosan felidézte a távozását elhatározó pillanatot. Árusításba nem engedett könyveit tároló raktárból tartott a Liget felé. Feltekintett az Andrássy út 60. berácsozott és csukott ablakaira, … az ember így is »lehetőség«, gondolta fájdalmas iróniával, s tűnődését így folytatta: Felvillant a gyanú, hogy van itt valami rosszabb, mint az erőszak. Gyanakodni kezdettem, hogy ami körülvesz, nemcsak az organizált terror, hanem egy mindennél veszedelmesebb ellenfél, ami ellen nem lehet védekezni: a butaság – olvashatjuk a Föld! Föld… záró lapjain, 1948 nyarára emlékezve. Aztán Márai elindult Svájcba- sohavisszanemtérésre.
Szellemi, diplomáciai életünk elsőrendű személyei. Hadoszlopba fejlődve távoztak. Hősiesen, magas erkölcsi igénnyel élt mikesi sors után holtukban is rájuk gondolunk: seregük micsoda erő és hatalom lehetett volna, ha itthon művelik a szabad haza kertjét. Gyöngyösi János miniszter Nagy Ferenc lemondatásával vesztette el megbízatását. Hajlékonynak mutatkozott, s halálig (1953) a Pénzintézeti Központ elnöke volt; beomlott, elgazosodott sírban nyugszik a Kerepesi temetőben, kiváló írók, művészek közelében.
De még egy pillanatnyi megrendülés következzék. Micsoda életek teljesedtek be! – s éppen a győzők sorában. Gyöngyösi ellenfelei: a magyarságról gyűlölettel szónokló külügyminiszterek megdöbbentő sorsban végezték életüket. Tãtãrescut letartóztatták, s élete végéig (1957) háziőrizetben tartották. Rosszabbul végezték a csehszlovák politikusok, melyről Auer Pál memoárjából és Peéry Rezső Malomkövek között című emlékezéseit is tartalmazó könyvéből értesülhetünk.4 Jan Masaryk öngyilkos lett – szólt a hivatalos változat, ám az orvost, aki a gyilkosság gyanúját tartalmazó látleletet felvette, s New Yorkba kijuttatta, megölték. Ezzel a KGB és a cseh belbiztonság csak igazolta a feltételezés igazságát. Clementis államtitkárt pedig a Slansky-per vádlottjaként végezték ki. Hamvait, társaiéval együtt, egy zsákban szállították teherautón, s minthogy csúszkált a kocsi, porát szétszórták a jeges úton. Mindhárman, szinte elborult szenvedéllyel, a nemzetállam vágyától vezetve politizáltak, s valamennyiük bűne: hazaárulás, a nyugati hatalmakkal való kapcsolat, kémkedés a rendszer és a Szovjetunió ellen. Nemzetük életében így emelkedtek mártírrá. Utóbbi két politikus, a benesi pontok hírhedett képviselői, áldozatokká váltak. Ugyan miért hatálytalanítanák magyarellenes nemzet-lázukat? Hiszen mártír voltukkal ők a folytonosságot és a példát jelentik a cseh és szlovák nemzeti polgári politikában is.
Menekült Szabó Zoltán is. Boldizsár Iván segítségével a szellem vámmentes terepén, a magyar kultúra és művészet ügyében Párizsban dolgozhatott 1947 őszétől. Csontváry műveit és a modern magyar képzőművészet anyagait bemutató, nagy hatású kiállításokat rendezett a francia művészet visszhangos figyelmétől kísérve, s a modern magyar művészet átfogó tárlatát szervezte meg. Szellemi, művészeti álomszigetet teremtett, de eljött a pillanat, amikor úgy érezte: hallgatása is hitelesíti a zsarnokságot. Mindszenty József 1948 karácsonyán való elhurcolásától a dráma egyre súlyosodott benne.
1949 tavaszán Boldizsár Iván, aki az 1947-es puccs után lett külügyi államtitkár, Párizsba látogatott. 1947 tavaszán a Szovjetunióban is járt, utazásának lenyomata a Fortocska című kötet (1948). 1949 tavaszán Boldizsár talán már készülődött a majd általa is később szégyellt és lexikonokban is elhallgatott, Mindszenty-könyvére, amikor Chartres felé autóztak Szabó Zoltánnal. Útjukat fákra kihelyezett Mindszenty-képek kísérték. Most mondd meg, hogy lehet így képviselni az országot? – kérdezte államtitkár barátját Szabó Zoltán, s néhány hétre rá, 1949 júniusában, felmondta párizsi követségi állását. Időközben apósává lett Károlyi Mihály nagykövetet és a külügyminisztert értesítette távozásáról. Montmartre-i kis lakásának ingóságait, könyveit kocsijába csomagolta, és Londonba utazott. Útja a londoni magyar követhez vezetett. Átbeszélgették az estét, s búcsúzáskor Szabó Zoltán megvallotta: a felmálházott kocsi a végleges távozás jele. Erőss János követ is vallott: ezen a napon ő is hasonlóan döntött. Párizsból ismerték egymást. Erőss János akkor a párizsi magyar követség tikáraként segítette a küldöttség munkáját.
Szabó Zoltán nincstelen nyomorúságban megkezdte fenomenális erkölcsi tisztességgel magára vállalt mikesi száműzetését. 1947. szeptember végén írott párizsi levelében olvasható rettegett látomása 1956-ban felemelő tragikussággal beteljesedett: Adná a jószerencse, hogy e jobbággyá lett nemzet ne törjön ki egy parasztlázadásban, a többiek ellen. Nem lehet más vége ennek se, mint Dózsa Györgyének. Nem a többiek, hanem a gyarmatosító zsarnok ellen, a jobbágyi sorba kényszerített nemzet 1956-ban fellázadt. Az újkori Dózsa-sorsot sok százan és ezren, változatos megtorlások formájában szenvedték el, ám dicsőségük múlhatatlan: abban a tizenkét napban ők valóban megrengették a világot – minden idők és népek szabadság-igézetének és igényének is példát sugallva.
Utóirat
Sorsok után kutatva továbbfutottunk az időben. Szakmabeliek, történészek, diplomaták sokféleképp vélekednek arról, hogy a magyar demokrácia esélye véglegesen és végzetesen mikor omlott össze. E sorok írója magántörténelmével szolgál, talán adalékul és árnyalásként más elgondolásokhoz. Cs. Szabó László nyomán még egy pillanatot idézzünk fel az élet színpadáról.
Február 10-én, az aláírást követően a Francia Külügyminisztérium lépcsőjén lefelé haladt Illyés Gyula és Cs. Szabó László, majd a St. Germain körúton folytatták útjukat, s közben beszélgettek. Illyés zaklatott feljegyzésében csak annyi áll: Utána gyalog 25 perc. Jóval több lehetett, kérdés persze, hogy Illyés meddig és hogy számolta az utat, mert majd a Raspail-on fel, a Montparnasse-ig gyalogoltak. Szemtanú című, idézett, beszámolójának végén megemlítette: haladtukban egy könyvesboltba is betért, s megvásárolta Lorca verseit. De áll még egy mondat ebben a híradásban: A kapuban a fényképész L., húsz év előtti barátom csatlakozott hozzánk, a régi időkről beszéltünk. Észrevétlen szinte, Illyés parádés nyelvi árnyalattal élt: L. nem akkor barátja, hanem húsz évvel azelőtt, amely a jelenre már nem érvényes.
Illyés e napról nem írt többet, de Cs. Szabótól megtudjuk a további történetet is. Magam is bejártam az utat: alig negyedórányira, a St. Germain körút és a St. Dominique utca torkolatában van a 12-es metró Solferino nevű megállója. A lejáró körötti kis térségben ma egy hatalmas üveggyűjtő hordó zöldellik. Itt egykor régimódi bádogellenzős körvizelde állt – írja a Hunok nyugaton szerzője. (Talán utolsó darabja tavaly tavaszon tűnt el Párizsban, amikor a Luxembourg-kert Vaugirard utcai oldalán álló vespasienne-jét lebontották.) Haladás, beszélgetés közben Illyés megtorpant: No, társuljon be. S egy villanásra megszorította a karomat – idézi fel Cs. Szabó, s így folytatja: Beállt a bádogparaván mögé, hármas rekeszéből a szélsőbe. Annyira hatott rám a szorítás, hogy inger nélkül követtem a középsőbe. Lábunknál bugyborékolt az öblítővíz. Nem hajolt át, hangját sem emelte föl. A fényképész a sarkon várakozott. – Vigyázz a szádra. Vigyázz minden szóra. Az abszurditásba hajló életképnél kifejezőbben aligha jellemezhetnénk a Haza hogylétét: a magyar szellemi élet géniusza íróbarátjával a zsarnokságot rettegte a távoli világváros közvécéjében.
Szakrális magyar sors-pillanat: az Undor Angyala röpült át a párizsi vizelde fölött.
Jegyezzük ide az időpontot: Párizsban, 1947. február 10-én este hat órakor történt, közép- európai idő szerint. A Quai d’ Orsay-n, a külügyminisztérium béketermében ekkor ötöt mutatott az óra. A béke lovagjai a különterembe készülődtek. Már várta őket a negyvenöt terítékes asztal…
Jegyzetek
1 Normai Ernő: Beatrice egyik apródja. Sajtó alá rendezte: Borsányi György. Magvető K. 1967. Tények és tanúk.
2 Kende Péter: A Károlyi emlékirat ügye – A megcsonkított kézirat. Az Irodalmi Újság melléklete 1978/3–4. Szabó Zoltán: Kézmozdulat és vélemény – Hazugság nélkül 2. köt. Itt olvasható Szabó Zoltán levele Márkus Istvánhoz, amelyben. lemondott a szerkesztésben viselt tisztségeiről… A folyóirat új főszerkesztője Lukácsy Sándor lett.
3 Feltehetően Rónai András emlékezetében a béketárgyalás és a béke aláírásának időpontja összecsúszott. Emlékiratában ugyanis azt írja, hogy 1947 januárjában Gyöngyösi hívására Nagy Ferenc miniszterelnök kérte: utazzon Párizsba. Gyöngyösi Pesten tartózkodott 1947 januárjában, csak február 8-én indult a békekötés aláírására. Akkor már egyébként is fölösleges lett volna igénybe venni Rónai András térképészeti szakértelmét. Bizonyos, hogy Rónait 1946-ban, vélhetően szeptemberben, a kiélezett pozsonyi hídfővitához hívták.
4 Peéry Rezső: Malomkövek között. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) K., 1977. (A megjelenés helye: Stuttgart)
Háttérirodalomként felhasználtam Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című munkájának a kort érintő fejezeteit. (Osiris, 1999), továbbá Fülöp Mihály A külügyminiszterek tanácsa és a magyar békeszerződés című kandidátusi értekezését (Bp., 1992) Utóbbi némely, általam tévesnek ítélt megállapítására nem utaltam, mert dolgozatom az emlékiratok és a korabeli írások elemzését vállalta.



« vissza