Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Európa beteg ember?

Meghívót kaptam 2003. június 24-re, a berlini Neues Museum helyreállításának kezdete alkalmából rendezett ünnepségre. A múzeumépületet Friedrich August Stüler tervezte, a Magyar Tudományos Akadémia budapesti székházának alkotója. Jelenlegi állapotában a hajdan újszerű bemutatási koncepciót – a kiállítási tárgyak és a kiállítótermek architektúrájának és dekorációs tematikájának egymásra hangolt egységét – megvalósító, nagyvonalú épület, a Museumsinsel együttesének része, páratlan kordokumentum. Egyes helyiségeinek falai a puszta tégláig lecsupasztva még a bombaszilánkok helyeit mutatják, másoknál még NDK-korabeli állagvédelmi munkák látszanak, egy továbbiban enyhén sérült freskókon a Forum Romanum idealizált látképe fogadja a látogatót, alkalmat adva eltűnődni a mulandóságról általában és a régi Európa (nem Rumsfeld-féle olvasatban, hanem az első világháború előtti állapotra vonatkoztatva…) széteséséről különösen. Bizonytalan korunk egyrészt fogékony a provizóriumok iránt – nem véletlenül használták a Neues Museum félig romos épületét időszaki kiállításokra, többek kötött meg nem valósult berlini építészeti tervekről, víziókról –, másrészt a látványos műemlékek helyreállításával felszámolja az ideiglenes állapotokat, érdemes volt tehát még egyszer körülnézni az időmarta házban, mielőtt a sebhelyek legtöbbje eltűnik. Christina Weiss kulturális államminiszter a múzeum százhatvan évvel ezelőtt elkezdett építkezésre visszatekintve arra utalt, hogy most építjük a következő száz-százötven év múzeumi együttesét, amely – ha a Bode-Museum és a Pergamon-Museum helyreállítása is befejeződik a nemrég átadott Alte Nationalgalerie szomszédságában – a Louvre-ral vetekedhet sokrétűségében, gyűjteményei rangjában.
A beszédet hallgatva, mégis arra kellett gondolnom, hogy – bármennyire is fontos és szép dolog a múzeumegyüttes még hiányzó darabjának visszanyerése – kinek csináljuk az egészet? Netán egész Németország saját maga önmuzealizálásán dolgozik, és száz év múlva, ha egyáltalán még lakható lesz Európa, hány olyan látogató lesz, aki a most elhelyezett német nyelvű feliratot el tudja olvasni, sőt meg is tudja érteni?
Mindez nem holmi Spengler-féle kultúrpesszimizmus, hanem nagyon is reális, statisztikailag alátámasztható kilátás. Németországban jelenleg 1,4 gyerek esik egy szülőképes korban levő nőre, ennél alacsonyabb születési arányszámokat alig találunk egész Európában, noha az egész kontinens elöregedőfélben van. Ez az arányszám egyébként korántsem új, hanem a hetvenes évek óta, tehát mintegy generációt átfogó állandósult tendencia mutatója. Némi szarkazmussal kifejezve, a meg nem született nők a maguk részéről nem tudnak gyereket szülni, tehát egy további generáció leforgása alatt sem lehet alapvető javulással számolni, még akkor sem, ha – egészen valószínűtlen módon – a születések száma máról holnapra megduplázódna.
Látszólag kézenfekvő megoldás lenne a hiányok pótlása bevándorlókkal. Meinhard Miegel politológus professzor 2003. június 3-án a Bundestag CDU/CSU-frakciója előtt tartott előadásában hevesen vitatta ezen opció realitástartalmát: Az elmúlt 23 év bevándorlása már egyáltalán nem integrálódott. Afféle bevándorló-szubnépesség fejlődött ki, amely egész más profilt mutat, mint az itt lakó népesség. A bevándorolt népesség rosszabbul képzett, a keresők hányada az itt lakók keresői hányadának háromnegyede, a munkanélküliségi hányad két és félszer akkora, az iskolát félbehagyók hányada sokkal magasabb, mint az itt lakóknál, a bűnözési ráta tovább tart, minden tökéletesen egyértelmű ezen a téren. Eltekintve természetesen sok kivételtől, amelyekben bevándorlók kimagasló integrációs teljesítményt mutattak és integrálódtak, a bevándorló népesség nincs integrálva. (Meinhard Miegel: Eisbrecher für unangenehme Wahrheiten – der Bürgerkonvent. Jegyzőkönyv, kiadta Volker Kauder és Dr. Peter Ramsauer a CDU/CSU parlamenti frakciója nevében, Berlin 2003, 4. old., ford. B. J.)
Ez azonban nem az egyetlen riasztó felismerés. Ismét Miegel szerint az ötvenes és hatvanas évek (Nyugat-)Németországában a GDP egyhatodát fordították a legtágabb értelemben vett szociális kiadásokra, 1970-ben egyötödét, ma pedig egyharmadát. Ha mindez nem függene össze a lassan feje tetejére álló demográfiai piramissal, némi naivitással ezeket a számokat akár szociális vívmánynak is lehetne tekinteni. Érdemes tehát egybevetni egy másik számsorral: 1970-ben a közületi összkiadások felébe került a szociális háló, az egyéb kiadásokra, mint pl. kutatás, oktatás, külső és belső biztonság, maradt a második fél. A közberuházások a GDP 4,8%-át tették ki. Ma már az egyébre a közkiadásoknak már csak 34%-a marad, a GDP-nek pedig írd és mondd 1,6%-a marad közberuházásokra – mindez annak ellenére, hogy az állami újraelosztás hányada az adott időszakban a GDP 40%-áról annak felére emelkedett! Ha a tendenciák alapvető politikai beavatkozás nélkül változatlanok maradnak, Miegel szerint ez a hányad 2035-ben legalább 65%-ra fog emelkedni, a szociális ráfordítás a GDP felére – ez a közkiadások 77%-ára rúg, a közberuházások aránya pedig a nulla felé tendál. Ezt a riasztó tendenciát pedig nem olyan szándék feltételezése alapozza meg, hogy az idős emberekre, a betegekre fejenként magasabb anyagi ráfordításnak kellene jutnia – a számítás alapja változatlan fejenkénti ráfordítás, ellenben az idős emberek aránya szökik fel. Ez utóbbi pedig – világméretű katasztrófák hatásaitól eltekintve, melyektől az Úr óvjon minket – nagy pontossággal elörejelezhető.
Még egy számsor jellemzi a helyzetet, amely minden állampolgárnak és politikusnak álmatlan éjszakákat kellene hogy okozzon, de alig játszik szerepet a köztudatban: a közadósságok összege 1970-ben a GDP 18%-ára rúgott, 1980-ban 31%-ára, 1990-ben 42%-ára, majd az ezredfordulón elérte a 60%-ot. Ez utóbbi tetemes ugrásban természetesen szerepet játszanak a német újraegyesítés költségei, de a tendencia e nélkül is teljesen egyértelmű.
Összefoglalva: Németország ma elsősorban, mondhatni, a múltat finanszírozza, legjobb esetben még szinten tudja tartani ideig-óráig a jelent, a jövőre – hosszú távú infrastrukturális beruházásokra, kutatásra, művelődésre – pedig viszonylag egyre kevesebbet áldoz. A logikus, saját, aktív kereső korban levő generációmat érintő következtetés: ha azt akarjuk, hogy gyerekeinknek (túl kis számú gyerekünknek…) jövője legyen, akkor saját nyugdíjelvárásainkat vagy drasztikusan csökkentenünk kell, vagy pedig legfőbb ideje nekilátni tartalékokat képezni, jelenlegi vásárlóerőnk terhére.
Természetesen Schröder kancellár és csapata tisztában van azzal, hogy a helyzet válságos – mégis, az Agenda 2010 néven ismert kormányprogram legjobb esetben tüneti kezelés, a strukturális problémáknál legfeljebb a jéghegy csúcsával foglalkozik, a víz alatti kilenctizedet ignorálja. A történelmi igazság kedvéért tegyük hozzá: a szerkezeti romlás és az államadósságok felhalmozásának nagy része a kereszténydemokrata vezetésű Kohl-kormány 16 éve alatt történt, és a német újraegyesítés költségeit legfeljebb enyhítő, de semmiképpen sem felmentő körülményként könyvelhetjük el. Nem véletlen, hogy egyik kormány sem mer drasztikusan beavatkozni, hiszen azonnal a különféle jól szervezett lobbik ellenállásába ütközne. Nem véletlen az sem, hogy Európában elterjedt az a szólás, miszerint ma Németország Európa beteg embere. Egyik barátom, józan, túlzásokra nem hajlamos jogász, közbeszerzési jogi kérdésekért felelős minisztériumi főtisztviselő szerint pedig a helyzet – elsősorban az infrastruktúrával folytatott rablógazdálkodás terén – az NDK utolsó éveire emlékeztet…
Hogy reagál a német társadalom a helyzetre? Renate Köcher, az allensbachi Insitut für Demoskopie vezetője a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2003. június 18-i számában érdekes adatokat közöl. Eszerint a lakosság 47%-a meg van győződve arról, hogy a szociális állam részleges leépítése elkerülhetetlen; csak 32% látja úgy, hogy puszta átépítéssel meg lehet úszni; a lakosság 21%-a még nem formált véleményt. Schröder kancellár Agenda 2010 elnevezésű programcsomagjáról (némi malíciával német Bokros-csomagnak is lehetne nevezni) a lakosság 57%-a úgy véli, hogy ez további, fájdalmas beavatkozásoknak csak a kezdete; mindössze 5% reméli, hogy a nehezén ezzel túlesünk. A lakosságnak csak 36%-a tartja lehetségesnek a gazdasági és szociális nehézségek messzemenő megoldását az elkövetkező években, 52% azon a véleményen van, hogy a problémák belátható időre kísérni fogják az országot. Ennek ellenére nincs riadt hangulat, Köcher szerint a társadalom hozzászokott a hosszadalmas reformvitákhoz – én inkább úgy fogalmaznám: a társadalom kezd belefásulni a meddő vitákba. Kérdéses, hogy a társadalom zöme valóban tisztában van-e a problémák valós nagyságrendjével: egyrészt a megkérdezettek fele kétségesnek tartja a nyugdíjak hosszú távú biztonságát, növekvő befizetések mellett csökkenő szolgáltatásokkal számol a betegbiztosítástól, és csődbe ment céghez hasonlítja a német államot, ugyanakkor a megkérdezetteknek csak negyede tartja a helyzetet nagyon veszélyesnek.
A politikai elit messzemenő tekintélyvesztéséről tanúskodik az, hogy a lakosság 58%-a nem vár alapvető változást egy esetleges kormányváltástól. Nincs olyan politikus sem, akiből a többség kinézne valamilyen kimagasló reformteljesítményt. Ugyanakkor – némi jó hír – radikális, alkotmányellenes mozgalmaknak nincs demográfiailag kitapintható alaptalajuk. Több olyan kezdeményezés is van, amely – Erhardra hivatkozva – új szociális piacgazdaságot akar létrehozni, vagy – az Európai Unió alkotmányos konventjének mintájára – polgárkonventtel akarja új alapokra helyezni a társadalmat. Mindezen kezdeményezések többé-kevésbé az establishment polgári jobbközép szárnyához köthetők, kérdéses azonban, hogy mennyi esélyük van a sikerre, mert a rajnai kapitalizmus Spree-partra átmentett korporatista struktúrái eddig mindent belefojtottak a hagyományos pártok és lobbiszervezetek hínárjába. Talán mégis Schröder lesz az, aki elkezdi szétvagdosni a szövevényt, vagy akár nagykoalícióra kerül sor? Akárhogy is, mindez felszíni kérdés, a társadalom egészének van szüksége mentalitásváltozásra. A családok, a gyereknevelés össztársadalmi érdekű teljesítményét mind erkölcsileg, mind anyagilag sokkal jobban el kell ismerni, nehogy – enyhe szarkazmussal kifejezve – Németország Európa közepén egyre rosszabbul kezelt aggok házává alakuljon át.



« vissza