Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kóla, puska, sültkrumpli

Valamikor a kilencvenes évek közepén történt, hogy a Színház és Filmművészeti főiskolán szakmai közönség előtt amerikai dokumentumfilmeket vetítettek. A program vitathatatlanul legérdekesebb darabja a Roger and me című film volt, amely egy Flint nevű amerikai kisváros életét mutatta be, ahol a General Motors bezárta üzemeit, és tömeges lett a munkanélküliség. Mit kezdenek magukkal az állás nélkül maradtak, és mit kezd velük Amerika, a korlátlan lehetőségek hazája.
A film bemutatta az átképzési kísérleteket: McDonald’s eladóvá, Amway ügynökké stb., s a megkapaszkodást célzó egyéni próbálkozásokat. A rendező erős szociális érzékenységgel, elkötelezettséggel, ugyanakkor szarkasztikus humorral dolgozta fel a témát. Láthattuk a több mint egy éven át tartó hajszát, amit azért folytatott, hogy interjút készíthessen a General Motors elnökével, végül egy karácsonyi partin sikerült utolérnie, ahol kenetteljes beszédet mond a szeretetről. Eközben karácsonyfástól lakoltatták ki az utcára került alkalmazottakat.
Sajnos az 1989-ben készült filmet egyetlen magyar televízió sem mutatta be, bár igen sok volt a hasonlóság az amerikai és a hazai munkanélküliek reakciói, életstratégiái és pszichikai állapota között (a moziforgalmazás gondolata, lehetősége pedig még az én fejemben sem fordult meg).
Ehhez képest feltétlenül a filmforgalmazás diadalának kell tekintenünk – a hazai piacon nemrégiben megjelent SPI cégé a dicsőség –, hogy alig három hónappal a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díj odaítélése után, Michael Moore Kóla, puska, sültkrumpli című filmjét (ha nem is telt házakkal), mintegy fél tucat fővárosi mozi vetíti.
A híre megelőzte a filmet, hisz a rendezőt éles háborúellenes felszólalásáért az Oscar-gáláról szinte kitoloncolták, s ráadásul negyvenhat év után először választottak dokumentumfilmet a cannes-i filmfesztivál versenyébe.
Most, hogy a hírügynökségek világgá röpítik filmográfiáját, már én is tudom, hogy az azóta tizenkét filmet készítő Michael Moor első filmje a Roger and me volt 1989-ben, s hogy hazájában a legismertebb, munkáival rendszeresen vihart kavaró dokumentaristák közé tartozik.
A kanadai–amerikai–német koprodukcióban készült film – úgy látszik, élesen társadalomkritikus filmekhez arrafelé sem könnyű pénzt szerezni – nem kisebb horderejű kérdésre keresi a választ, mint hogy miért a legerőszakosabb, a fegyverekért szinte bolonduló nép az amerikai? Az Egyesült Államokban lőfegyverekkel évente tízezres nagyságrendben oltanak ki emberéletet. A kérdés legalább olyan összetett – társadalmi gazdasági, pszichikai, történelmi, etnikai stb. irányokban keresendő a válasz –, mint mikor azt kérdezzük, hogy mi, magyarok miért vagyunk az elsők között az öngyilkosságok számában. Teljesen egyértelmű, meggyőző választ a játékfilm-terjedelmű dokumentumalkotás sem ad, de kétségtelen eltökéltséggel és vehemenciával keresi a választ.
Az ironikus, szatirikus hatáselemeket bátran használó Moore a mikroközösségek vizsgálatával kezdi: Michigan államban egy (talán a hazai polgárőrségnek megfelelő) szervezet tagja magától értetődően mondja: Ez afféle amerikai felelősségtudat, hogy legyen fegyvered. Ha nincs fegyvered, akkor szolgálatszegést, kötelességmulasztást követsz el. Ebben a közegben természetes, hogy az emberek pisztollyal a párnájuk alatt alszanak, jóllehet személy szerint egyiküket sem érte még soha semmilyen támadás. A középiskolás gyerekek szabad idejükben az Anarchisták szakácskönyve alapján bombákat fabrikálnak, mert jó érzés elsőnek lenni valamiben, még ha az a bombakészítés is.
Különösen szembeszökő az ellentét a szomszédos Kanadával, ahol (mivel hagyományosan halász-vadász nemzet) szinte minden családnak van fegyvere, de azt rendkívül ritkán fordítják a másik ember ellen, s mentalitásukból hiányzik a félelem, a rettegés.
Moore legkihívóbb, legsokkolóbb tétele talán az, amikor szigorú, tényszerű vágóképeken, a halottak számát feltüntetve bemutatja az elmúlt ötven évben, a világban történt amerikai katonai beavatkozásokat, egészen 1999. április 20-ig, amikor is a legnagyobb erejű bombázást hajtották végre Koszovóban. S ugyanezen a napon a coloradói Littletown-ban, ahol – talán nem mellesleg – az USA egyik legnagyobb fegyvergyára található, két középiskolás fiú tizenkét halálos és számos súlyos, maradandó sérülést szenvedő áldozattal járó lövöldözést hajtott végre.
Talán még el sem temették az áldozatokat, amikor a westernfilmek ismert sztárja, Charlton Heston az Országos Lövészegyesület elnöke a városba érkezik, hogy ünneplő tömeg előtt hazafias frázisoktól pufogó szónoklatot mondjon a patrióták kötelezettségeiről. S véletlen-e, hogy Mr. Heston a lövészegylet képviseletében haladéktalanul megérkezik Flintbe is szónokolni, épp akkor, amikor a város szomorú rekorddal dicsekedhet: egy hatéves kisfiú lőtt le egy hatéves kislányt. A rendező itt elsősorban szociális indíttatást lát a háttérben. Ismeri Flintet mint a tenyerét, hisz szülővárosa, s itt forgatta első filmjét a General Motors válságáról. A lepusztult alvóvárosból napi három órát buszozott a gyilkossá lett kisfiú édesanyja, hogy egy gyorsétteremben heti hetven óra munkával se tudjon annyi pénzt keresni, hogy ne lakoltassák ki. A kisfiút bátyjánál helyezte el, aki valószínűleg nem nézte, reggelente mit visz magával a kisfiú az iskolába. A sztár elveszíti ékesszólását Moore kérdéseinek hatására, s kisétál a kamera elől.
Szívós, következetes, provokatív rendező Michael Moore, aki valószínűleg hisz a társadalmi nyilvánosság erejében, mert két a középiskolai vérengzésben megsebesült fiút elvisz annak az áruházláncnak egyik üzletébe, ahol a gyilkos fegyverben is használt golyót, darabját tizenhét centért, bárki kilószámra megveheti. S az áruház képviselői, ha nehezen is, de megígérik, hogy kilencven napon belül megszüntetik a termék árusítását.
A film nemcsak gondolatilag jár be nagy távolságokat, birkózik ellentmondásokkal, de képileg is roppant változatos, eklektikus. Használjon azonban reklámkliptől a biztonsági kamera által rögzített dokumentumig bármilyen elemet az alkotó, mindent céltudatosan, hatásosan – olykor talán hatásvadászóan – tesz. Az biztos, hogy a néző nem tudja kivonni magát a film hatása alól, s még ha az az érzése, hogy több filmet látott ugyanarról, esztétikai, módszertani kételyeit elsöpri a film ereje, a felvetett kérdések időszerűsége. A félelmet, rettegést keltő társadalom közérzete, az abból – is – fakadó agresszió s a mindezek mögött munkáló üzleti és egyéb érdekek felmutatása soha nem volt fontosabb, mint napjainkban. Szeptember 11. és az iraki háború különös élességgel vetette fel az erőszak kérdését az Egyesült Államokban és világszerte. Nem véletlen, hogy Moore filmje élesen megosztja az amerikai közvéleményt. Jó lenne, ha a Való Világ után a televíziók a valódi világra is vevők lennének.



« vissza