Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Európa válaszúton

Egyetértek ezzel az alkotmánnyal, annak minden hibája ellenére. Nem hiszem, hogy bármely másik Konvent ennél jobbat tudna kidolgozni. Mert amikor embereket azért hozunk össze, hogy az együttes bölcsesség előnyét érvényesítsük, akkor összegyűjtjük ezeknek az embereknek az előítéleteit, szenvedélyeit, tévedéseit, lokális érdekeit és önző nézeteit is. Ezért meglepő, hogy olyan mű született, ami ilyen közel áll a tökéleteshez.
Ezeket a szavakat nem Valery Giscard d’Estaing mondta az Európai Konvent munkájának lezárásakor, hanem az akkor 81 esztendős Franklin Benjamin 1787. szeptember 17-én Philadelphiában az amerikai alkotmány aláírásának a napján. A történethez tartozik, hogy a philadelphiai Konvent elnökének feje mögött egy festmény volt látható, amely a napot ábrázolta, akként azonban, hogy a Konvent 39 tagja hónapokig tanakodott s vitatkozott arról, hogy a képen vajon a felkelő vagy a lemenő nap jelenik-e meg. Franklin az aláírást követően határozottan kijelentette, a maga részéről biztos abban, hogy a festményen a felkelő napot ábrázolta a művész.
Az Európai Konventben a 77 esztendős Giscard d’Estaing mögött nem volt ott ez a festmény. Az integráció jövője szempontjából azonban ma is az a legfontosabb kérdés, hogy a Konvent 105 tagja e képen a felkelő vagy a lemenő napot látná-e megjelenni. A jövendölés persze nehéz dolog, hiszen már a görögök is megmondták, hogy az istenek a jövőt bölcsen elrejtették előttünk. Az emberiség történelmét mégis végigkísérték a jövendölések, s még az sem mondható, hogy ezek legalábbis részben sohasem valósultak meg. 1850-ben Victor Hugo azt mondta, hogy eljön majd az a nap, amikor két nagy csoportja az országoknak, így az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok az óceán felett fogja majd nyújtani egymásnak kezét.
Az Európai Konvent által kidolgozott alkotmánytervezet jövője mitőlünk, európaiaktól függ, az, hogy a jövő ismeretlen, nem ment minket fel attól a kötelességtől és felelősségtől, hogy világos jövőképet alakítsunk ki, és az eseményeket erőnkhöz és lehetőségeinkhez mérten akként irányítsuk vagy befolyásoljuk, hogy azok e jövőkép megvalósítása irányába fejlődjenek.
Az európai építkezésnek azonban nemcsak jelene és jövője, hanem igen jelentős múltja is van. A jelenlegi intézményrendszer félévszázaddal ezelőtt jött létre, és az integrációs folyamat mögött több mint ötven esztendő tapasztalatai, sikerei s kudarcai állnak. Az Európai Szén és Acél Közösséget létrehozó Párizsi Szerződést már 1950-ben aláírták, 1957. március 31-én pedig sor került az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó Római Szerződések aláírására. Többek között ekkor vált látszólag véglegessé Európa kettéosztása is, hiszen míg az egyik oldalon egy hihetetlenül fontos történelmi folyamat vette kezdetét, a másik oldalon, éppen Magyarországon ekkor indultak a letartóztatások és a kivégzések. A szavak és az álmok az egyik oldalon az európai egység megteremtéséről szóltak, míg Európa valóságos egységének a megteremtése messzebb került a valóságtól, mint a földrész 2000 esztendős történelme során bármikor.
Az európai egység megteremtésére vonatkozó elképzelések Európa boldogabb, nyugati felén sem voltak egységesek, hiszen már a kezdet kezdetén megjelent az a kettőség, amely az integráció folyamatát a mai napig jellemzi. Sokak célja és álma a politikailag és gazdaságilag egységes, föderális Európa megteremtése volt, mások az európai együttműködés legmegfelelőbb formájának nem a nemzetek, pontosabban államok feletti Európát, hanem az államok egymás közti együttműködésére épülő, nemzetek Európáját látták.
Az alapító atyák jól tudták ezt, és ezért a jövő fejlődése számára mindkét lehetőséget nyitva hagyták, annak reményében, hogy a jövő Európáját a természetes fejlődés, a valóság alakulása fogja kihordani. Az alapszerződésekben azonban elrejtettek két olyan elemet, amelyek a következő fél évszázados fejlődés meghatározó tényezőivé váltak. Egyrészt létrehoztak egy olyan sajátos, a szerződő államok, azaz a tagállamok intézményeitől részben független intézményrendszert, amelyet bizonyos területeken önálló, sőt kizárólagos hatáskörrel ruháztak fel, másrészt pedig megnyitották az utat a létrejött közösség saját jogának a megteremtése előtt. Sőt az önálló jogalkotási hatáskörön túl még arról is gondoskodtak, hogy e közös jog alkalmazása egységesen történjék, éspedig az Európai Bíróság joggyakorlata útján.
Ez a két elem volt az, amely mintegy lelket lehelt egy élettelen építménybe, s amelytől az integrációs folyamat megelevenedett, önálló életre kelt. Egyszerre, együttesen érvényesült ugyanis a nemzetek feletti jelleg és az állam- vagy kormányközi együttműködés hagyományos elve. A létrehozott önálló intézmények kényes egyensúlyának biztosítása hozta létre azt a közösségi módszernek nevezett sajátos jelenséget, amelyet az Európai Bizottság kezdeményező, ellenőrző és végrehajtó szerepe (föderális elem) és a Tanács politikai döntéshozó szerepe (kormányközi jelleg) jellemzett, és amelyet az Európai Bíróság jogfejlesztő és jogalkalmazó szerepe, valamint később egyre inkább az Európai Parlament hatáskörének fokozatos kibővítése egészített ki.
A módszerbe be volt építve a versengés, a viaskodás és a válság eleme, akként azonban, hogy a válság szó eredeti görög jelentése érvényesült, melynek lényege – amint az akár az orvostudományból, akár a csillagászatból ismeretes –, hogy a krízis mindig fordulópont, ahol a nagy változások létrejönnek. A krízisből tehát mindig van kiút, és így történt ez az európai integráció egész története során. A folyamat egyre bővült, terebélyesedett, nőtt a tagállamok száma, szélesedtek, erősödtek a közösségi hatáskörök, és kezdett kirajzolódni egy gazdaságilag valóságosan egységes, és talán politikailag is egyre egységesebb Európa képe.
A fény mellé persze árnyék is vetült. Sokak számára éppen ez a szerves, de egyben lopakodó bővülés jelentett gondot, ami elkerülhetetlenül vezetett a rendszer áttekinthetőségének a csökkenéséhez és ezzel összefüggésben az intézményrendszer és a polgárok közötti távolság jelentős növekedéséhez. Az áttekinthetetlen rendszerek eleve nem lehetnek demokratikusak, hiszen a főszereplő, az ember már nem igazodik el bennük. Így jelent meg a demokráciahiány és így vált egyre erősebbé az a felismerés, hogy a fejlődés eddig alkalmazott eszközei kimerültek, új megoldásokra van szükség, akként azonban, hogy az építkezés eddigi eredményeit és értékeit megőrizzük. Persze a világ is nagyot változott, eltűnt a Szovjetunió, de megjelent a globalizáció (talán ez a két körülmény nem is volt független egymástól), és Európának szembesülnie kellett saját szerepével és felelősségével. Mindenekelőtt pedig felszabadult Európa másik fele, és világossá tette, hogy komolyan veszi az egységes Európa megteremtését, azaz Európa újraegyesítését. E felszabadulás óta már közel tizenöt esztendő telt el, ami persze sokkal rövidebb, mint a másik oldal ötvenesztendős fejlődése, mégis egyértelművé vált, hogy az újraegyesítés intézményi-jogi megvalósítása nem odázható tovább. Ez pedig szintén elengedhetetlenné teszi a rendszer megújítását.
Létrejött hát az új évezred elejére a krízis, fordulóponthoz érkeztek a dolgok. Hogyan tovább? Merre vezessen az újraegyesített földrész történetének következő fél évszázada, hogyan őrizzük meg és fejlesszük tovább a régi értékeket, hogyan alkalmazkodjunk az új körülményekhez, hogyan feleljünk meg az új kihívásoknak, és főként hogyan érvényesítsük az európai értékeket, Európa szerepét és küldetését az egységesedő, globalizálódó világban?
A Konvent munkájának kiindulópontját éppen az ezekre a kérdésekre adandó válaszok adták. Egyetértettünk abban, hogy Európa értékközösség, egyetértettünk abban, hogy a jövő fejlődésének az elért eredményekre és a régi értékekre kell épülnie, még akkor is, ha ezeknek az értékeknek vagy inkább az értékek sorrendiségének a tekintetében nincs teljes egyetértés. Tudtuk, hogy az újraegyesített Európa egésze új Európa lesz, és abban most is biztosan vagyunk, hogy semmiképpen sem állítható egymással szembe az úgynevezett új és a régi Európa.
Jómagam úgy látom, hogy Európa legfontosabb szerepe és küldetése a jövőben az lesz, hogy értéktartalmat, erkölcsi töltetet adjon a globalizációs folyamatoknak, emberibbé tegye, humanizálja a globalizációt. Az európai integráció folyamata eddig is mintegy kísérleti laboratóriumként szolgált az univerzális folyamatok számára, és a regionális integráció eredményei eddig is fokozatosan fontos szerepet játszottak az univerzális intézmények és normák kialakításában. Ugyanakkor a regionális integráció nemcsak kísérleti műhely, hanem oltalmi eszköz is éppen a globális folyamatok veszélyeivel és káros hatásaival szemben. Ez a kettős szerep az, ami az európai integráció jövőbeli fejlődését jelentős mértékben meg fogja határozni, és amely egyben az integráció alakítóinak a felelősségét különlegesen aláhúzza. A műszaki-technológiai és gazdasági globalizáció természetes, úgymond objektív és elkerülhetetlen folyamat. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy emberi akarattal, emberi cselekvéssel, elsősorban az emberi akaratot kifejező erkölcsi és jogi normákkal nem volna kötelességünk e globális folyamatokat befolyásolni, alakítani és az értékeink megvalósításának az irányába mozdítani. Ez pedig ma a világban elsősorban Európa feladata és felelőssége.
E feladatot Európa csak akkor tudja teljesíteni, csak akkor tud a világgazdaság és világpolitika színpadán meghatározó szereplőként fellépni, ha először saját magába tekint, saját megerősítésére összpontosít, olyan erős, egységes és hatékony de egyben a jelenleginél lényegesen áttekinthetőbb és demokratikusabb intézményrendszert hoz létre és működtet, amely egyszerre biztosítja az eredmények megőrzését és a további fejlődést.
A megújulásnak mindig megvannak az intézményi és jogi elemek mellett a lélektani tényezői is. Egyetértés született abban, hogy az ezredforduló krízisének megoldásához új alkotmány kell, és az alkotmányozási folyamatot az eddigiektől eltérően, a demokráciahiány felszámolásának törekvése mellett kell végigvinni. A Konvent az új alkotmány tervezetének kidolgozása feladatát kapta, és amikor munkáját megkezdte, bizony nagyon sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán képes lesz-e ez a testület bármiféle többé-kevésbé egységesnek tekinthető szöveget kidolgozni. Az alkotmánytervezet pedig elkészült, s fogadtatása különböző volt. Úgy tűnik, egyszerre erősödnek a nyitott kérdésekkel kapcsolatos viták és gyengül az alkotmány létrejöttével kapcsolatos szkepszis. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy az új alkotmány sikere biztosra vehető.
A fogadtatás vegyes volta különleges figyelmet érdemel. Az Economist szerint az alkotmánytervezet legmegfelelőbb kezelése az, ha azt olvasás nélkül a szemétkosárba dobjuk. Egy másik angol újság az alkotmánytervezetet a föderális zsarnokság programjának nevezi, ugyanakkor egyesek szerint ez a tervezet nem más, mint a föderációs álom végleges szétzúzása. E bírálatok fényében óhatatlanul felmerül a kérdés: lehetséges, hogy a tervezet végső soron a lényeget illetően józan, ésszerű és kiegyensúlyozott kompromisszumokra épül? A vitát nem kell, nem is szabad lezárni, mindenkinek saját magának kell véleményt formálnia, az ítéletet pedig a jövő hozza meg.
Amit nehéz vitatni, az az, hogy áttekinthetőbb és egyszerűbb rendszer jön létre, világosabbá válik a hatáskörök elkülönítése, az Európai Parlament hatáskörének bővítése és a nemzeti parlamentek bevonása következtében csökken a demokráciahiány, erősödik az Európai Unió nemzetközi megjelenése és szerepe, és nagyobb biztosítékot kap az európai értékek érvényesítése. Ami pedig a föderatív megközelítés és a kormányközi együttműködés párharcát illeti, kétségkívül elmozdulás történik egy nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is egységesebb Európa megteremtésének az irányába. A lényeg azonban az, hogy az egyrészt a közösségi intézmények egymás közti egyensúlyára, másrészt pedig a közösségi intézmények és a tagállamok közötti egyensúlyra épülő közösségi módszer megmarad, és egyszerre kap egyrészt új lehetőségeket, másrészt pedig az eddiginél fokozottabb ellenőrzést. Ez utóbbit a szubszidiaritás és az arányosság érvényesítésére vonatkozó szabályoknak az eddigieknél erőteljesebb megfogalmazása és a nemzeti parlamentek fellépésének a lehetősége biztosítja (igaz, sokan kevésnek ítélik a nemzeti parlamentek részére e területen nyújtott jogkört). Végső soron azonban az alkotmánytervezet sem foglal egyértelműen állást az évtizedek óta vitás modell kérdésében. Mindkét álláspont hívei találnak olyan elemeket, amelyek számukra megnyugtatóan vagy éppen nyugtalanítóan hatnak.
Számos persze a nyitott kérdés, és az is kétségtelen, hogy a tervezet jó néhány komoly hibában is szenved. Nem világos, hogy ha Európa alapvető értékközösséget jelent, akkor miért nem lehet ennek az értékközösségnek a vitathatatlan történelmi alapjára, gyökerére és lényegére utalni, nevezetesen a kereszténységre. Arra sincs válasz, hogy a kisebbségi jogok védelmét miért nem lehet nevesíteni az alkotmányban, különös tekintettel arra, hogy az uniós okmányok és döntések hosszú sora ismeri el ezeknek a jogoknak a fennállását és védelmét, tehát a kisebbségvédelem ma is részét alkotja az acquis communautaire-nek. Szóltak a kisebbségi jogok védelméről a nevezetes és sokat emlegetett koppenhágai kritériumok is, igaz, hogy e kritériumokat az Európai Unió annak idején a tagjelöltekkel szemben és nem a saját tagállamai tekintetében állította fel. Lehetséges, hogy ha a tagjelölt már tagállammá válik, akkor a követelmények másként alakulnak, vagy más értelmet nyernek? A nemzeti és etnikai kisebbségek jogaira történő pozitív hivatkozás jelentősége túlnő a kérdés emberi jogi összefüggésein, és végső soron azt az alapkérdést érinti, hogy a jövő európai integrációja valóban elismer-e a nemzetállamok állampolgárain túl más közösségeket is, elfogadja-e, hogy az unió bizonyos értelemben véven – ahogy Romano Prodi mondta – a kisebbségek közössége, vagy ahogy mi nevezzük, a közösségek közössége. Ennek a kérdésnek a jövő európai építkezésében meghatározó jelentősége lesz, és ezért is nagyon fontos lenne, hogy az alkotmány milyen politikai üzenetet hordoz.
Az új, tehát újraegyesített Európa a szolidaritásra és az egyensúlyra kell hogy épüljön, ahol senki sem érzi úgy, hogy érdekei háttérbe szorulnak. Legyenek egyensúlyban a nagyok és a kevésbé nagyok, legyenek egyensúlyban a különböző uniós intézmények, és érvényesüljön a jogok és a kötelezettségek egyensúlya is. Az integráció jövőbéli esélyeit egy sikeres alkotmány jelentős mértékben megnöveli, és enyhítheti a reá leselkedő veszélyeket is. E veszélyek is számosak, annál is inkább, hogy minden integrációs fejlődésben benne rejlik a dezintegráció, a fragmentáció lehetősége is. Erre is utalnak jelek, és a többsebességes Európa koncepciójának erőteljesebb megvalósítása elkerülhetetlenül ebbe az irányba vezetne.
Ezekre a kérdésekre a jövő ad majd választ. A Mindentudás Egyetemének egy évtizeddel későbbi előadásán biztos, hogy többet fogunk tudni. Mindent persze akkor sem fogunk tudni, mindent ugyanis más tud. Lehet, hogy a biztonság kedvéért mégiscsak jobb lenne az európai alkotmányban őrá is hivatkozni.
(A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás.)



« vissza