Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Good bye Lenin!

Majd öt évtizeddel az 1956-os forradalom után az ünnepi megemlékezések szóvirágai között feltűnt egy mondat, amelynek igazságtartalma sajnos megkérdőjelezhetetlen. Dávid Ibolya tette szóvá, hogy a művészet a költészeten kívül máig adós maradt az események hiteles, művészileg is igényes ábrázolásával. 1989–90-ben bizony csalódottan kellett megállapítanunk, hogy az asztalfiókok üresek, sehol egy színdarab vagy regény, elfekvő forgatókönyv, amelyet a cenzúra áldozatának tekinthetünk. A dokumentumfilmeseken kívül az elmúlt évtizedben sem törődtek sokat filmeseink 1956-tal, s talán még kevesebbet a kelet-európai történelem legújabb kori fordulatával. Fekete Ibolya Bolse vitája volt talán az egyetlen alkotás, amelynek a szabadság röpke pillanatát sikerült kócosan, fésületlenül, mégis történelmi és művészi szempontból egyaránt hitelesen megragadnia. S voltak filmek természetesen, amelyek már a rendszerváltozás utáni évek kapkodó dezilluzionizmusát nagyították ki, de a magyar film és a közelmúlt történelmének hatvanas-hetvenes években oly szoros és eredményes kapcsolata az utóbbi években kétségtelenül meglazult.
Talán e miatt a hiányérzet miatt is keltett nagy érdeklődést a német Wolfgang Becker filmje, a Good bye Lenin! A bemutatót megelőzően az Örökmozgóban Volt egyszer egy NDK címmel filmsorozatot mutattak be, olyan klasszikus, a kelet-német életformát bemutató vagy ahhoz szorosan kötődő filmekből, mint a Go, Trabi go!, Solo Suny, A gyilkosok köztünk vannak stb., s az Uránia moziban pedig kiállítás nyílt a hatvanas évek NDK-ját megörökítő fotókból, újságcikkekből a Nyílt Társadalom Archívum gyűjteménye alapján.
Wolfgang Becker filmje egyetlen sziporkázó ötletre épül: Christin Kerner nem sokkal azelőtt, hogy 1989 novemberében az NDK megnyitotta nyugati határait, egy utcai tüntetésbe keveredve infarktust kap, és kómába esik. Mire nyolc hónap múlva magához tér, a kapitalizmus már feltartóztathatatlanul bekebelezte az egykori Kelet-Németországot. A lábadozó asszonyt kímélni kell minden megrázkódtatástól, s mivel egyszer már Nyugat-Berlin miatt, – ahonnan férje sok-sok évvel ezelőtt nem tért vissza, magára hagyva őt két gyerekkel – súlyos depresszióba esett, gyermekei úgy döntenek, egyelőre nem tárják fel előtte a politikai-társadalmi-gazdasági változásokat. Hazatérésekor hálószobájában minden olyan lesz, mint régen.
A film két főhőse a beteg asszony és húsz-egynéhány éves fia, Alex, aki heroikus küzdelmet folytat, hogy édesanyja számára rekonstruálja a Németország újraegyesülése előtti állapotokat. Nincs könnyű dolga, mert tanárnő édesanyja párthű kommunista volt, buzgalma már-már terhes volt a tantestületnek, ahol már új szelek fújtak. Alex feladata viszonylag egyszerű, amíg csak a lábát kell lejárnia, hogy a városból egyre inkább eltűnő echte keletnémet élelmiszer-ipari termékeket beszerezze. Amikor már a szupermarketek nyugati árutól roskadoznak, állandóan csomagol, kukákból kibányászott befőttesüvegekbe, kávésdobozokba. A baj akkor kezdődik, amikor anyja szépen gyógyul, társaságra vágyik, szeretné maga körül látni a szocializmusban összekovácsolódott lakóközösséget, tantestületet. Az alkoholistává lett iskolaigazgatót, a kényszernyugdíjazott szomszédokat kell rávenni, hogy az anyának egy szót se, menjen minden, mint régen, a megszokott rendben. A tanítványok húsz márkáért még felkötik az úttörőnyakkendőt, és eléneklik a dalokat. Ráadásul a család is bővült, egy nyugatnémet férjjelölttel, akinek a beteg nyugalma érdekében el kell sajátítania a keletnémet ifjúsági szervezet zsargonját.
Még szerencse, hogy az áldozatkész fiú eredeti szakmája tv-szerelő, így azután, amikor anyja már a külvilág híreire is kíváncsi, egy filmes ambíciókat dédelgető kollégájával híreket és aktuális műsorokat kezdenek gyártani. S ettől kezdve a vígjátéki szituációk keverednek a politikai kabaré elemeivel. Helyszíni tudósítás készül például arról, hogy a Coca-Cola kooperálni készül a lipcsei üdítőitalgyárral, mert frissíteni kell az avult terméket. A film Martin Kukula operatőr friss, merészen csapongó kamerája jóvoltából amúgy is érzékelteti, hogy a mélyreható változásokból az emberek sokaságához a látszat jut el először, s a látszatnak is az az agyonmanipulált rétege, amely jótékonyan takarja a lényeget. Egy napon, amikor az őrizetlenül hagyott és az utcára merészkedő Kernerné szembesül a mindent elborító reklámok, óriásplakátok, valamint a nyugati gépkocsi csodák közvetítésével, a változásokkal, a kétségbeesett fiú újabb csavarral azt próbálja elhitetni anyjával, hogy a kapitalizmustól megcsömörlött nyugatnémetek ezrei lepték el Kelet-Berlint. Igazi szocialista emberként Kernernének remek ötlete támad, a menekültek megsegítésére felajánlják rég nem használt nyaralójukat. A család kiutazik a város közeli faházba, s ott az asszony, mert részleges amnéziája ellenére megérzi, hogy valami nagyon nem stimmel, bevallja gyerekeinek életük nagy titkát: apjuk nem egy nő miatt ment Nyugatra, hanem mert pártonkívüliként nem hagyták dolgozni s egy kongresszus alkalmával Nyugat-Berlinben maradt. Megbeszélték, hogy felesége majd utánamegy a gyerekekkel, de az asszony nem merte vállalni a tortúrát, az útlevélkérelmek megalázó procedúráját, s félt az ismeretlentől. Maradt inkább, s férje három éven át érkező leveleit a konyhaszekrény mögé rejtette, s belemenekült az eszme szolgálatába. Bevallja azt is, hogy közel két évtizeden át ócsárolt férjére egyáltalán nem haragszik, s szeretné még egyszer látni az életben.
A szatíra finoman, a néző számára nem zavaróan, sőt átélhetően vált egynéhány percre drámára. Mert a hazugság, mint pók szövi a hálóját a család körül, s egyre inkább belegabalyodnak, legyen bármily humoros fordulatokkal teli az asszony látszatvilágának megteremtéséért vívott küzdelem. Sokáig bírja szusszal a rendező a kettős feladatot, a vígjátéki fordulatok mögött éreztetni a család, legfőképpen a fiú drámai küzdelmét az anya életéért. Az asszony vallomása után viszont megbicsaklik a történet, hiszen úgy érezzük, aki átélte mindazt, amit elmesélt, s képes szembenézni saját hazugságra épülő életének csődjével, az képes lenne elviselni akár a teljes igazságot is. S a fiún kívül a család többi tagja is ezt érzi. Becker viszont fergeteges szatírában gondolkodott, s úgy is akarja befejezni filmjét. Nincs más megoldás az átélt katarzis hatására az anya újabb infarktust kap, s fia tovább gyártja az álhíradókat és megszervezi apja látogatását anyja betegágyánál. A film tehát úgy folytatódik tovább, mintha az asszony megvilágosodása, leszámolása élete nagy illúziójával nem következett volna be. Amennyire hiteles, hogy a lánya nem képes rá, hogy találkozzon az apjával, olyan melodramatikus a jelenetsor, amikor a fiú felkeresi apját, s megismerkedik féltestvéreivel. A fiú talán, mert érzi, hogy anyja már nem éli túl a második infarktust még megrendezi anyja számára a televízióban az NDK nemzeti ünnepét, családi verzióban, hogy mindenki jól járjon. Erich Honecker békésen visszavonul, s az állam vezetését Alex gyerekkori példaképének az első NDK űrhajósnak adja át. A rendező a történelem eme sajátos fordulatával kétségtelenné teszi, hogy az újraegyesítés, az első eufória után, amit hitelesen idéz meg a film a korabeli dokumentumokkal – nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Az 1954-es születésű Wolfgang Becker kellő tárgyismerettel, de a szükséges distanciával tud viszonyulni az NDK-ban és az NDK-val történtekhez egyaránt.
Becker filmjében azonban szó nincs a német filmekben olykor feltűnő nosztalgiáról. A kommentárban, ami egyébként – sokszor didaktikusan – végigkíséri a filmet, egyértelműen fogalmaz: anyja egy olyan országért élt-halt, amely valójában csak az ő álmaiban létezett.
Ez a jelzett fordulatig, ahonnan már csak dramaturgiai erőszakkal tudta a szatírát folytatni a rendező, nagyon szórakoztató, mégis a lényegről beszélő film, korántsem hibátlan alkotás. Mégis nyolc kategóriában nyerte el a Német Filmdíjat 2000-ben, többek között a legjobb filmnek járó díjat és természetesen a közönség díját. Azt hiszem – anélkül persze, hogy ismerném a teljes mezőnyt –, hogy ez a díjeső nem annyira a film valós értékeinek, mint inkább annak a felfokozott várakozásnak köszönhető, amellyel a közönség és a filmkritikusok is – egész Európában – várják azokat a filmeket, amelyek hozzá mernek nyúlni közelmúltunk és jelenünk traumatikus történéseihez.



« vissza