Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Az igazság nem megy ki a divatból

Amióta a háborúkat élő adásban közvetítik a televíziók, sokat gondolok Lev Nyikolajevics Tolsztojra. Közelebbről arra, hogy milyen óriási szerencséje az emberiségnek, hogy a borogyinói ütközetről még nem a CNN élő adásából értesülhetett. Ha kamerával a kezükben 1812. szeptember 26-án ott nyüzsögnek a harctéren a világ haditudósítói, bizonyára többet tudunk arról, mi és hogyan is történt a csatatéren. Szerencsére azonban az orosz gróf tollára kell hagyatkoznunk, aki ugyan jó fél évszázad késéssel s mindössze két napig járkált Borogyinóban, s nem volt még egy Zorkij fényképezőgépe sem. Mégis tőle tudjuk az alapfogalmakat: háború és béke. Mindössze egy tizenkét éves fiú volt vele, akinek ezt mondta: A történészek hamisan és felszínesen írják le a történteket, holott ahhoz, hogy megértsük az életet, meg kell fejteni belső felépítését.
Bizonyára nem véletlen, hogy Sára Sándor sem a történészekre hagyatkozott elsősorban, amikor a nyolcvanas évek elején elkészítette először Pergőtűz, majd Krónika című filmsorozatát a Don-kanyarban pusztult magyar katonákról. Ezek a filmek a nagy szakmai siker ellenére viszontagságos utat jártak be, igazából eltűntek a közönség szeme elől a filmterjesztés anomáliái következtében. Sára a kilencvenes években ismét a történelem fehér foltjait kutatta dokumentumfilmjeiben. Elsősorban a Szovjetunióban eltűnt, illetve hosszú évekig raboskodó magyar hadifoglyok sorsa érdekelte. A nyolcvanas-kilencvenes években forgatott anyagot – ahol még lehetőség volt rá, mert éltek a szereplők –, kiegészítette. Így készült el a Duna Televízióban az idén áprilistól 14 részben vetített Nehézsorsúak című sorozat.
Sára hőseinek sorsában közös, hogy valamennyiüket alaptalanul, koholt vádak alapján ítélték el, s bűnlajstromukon a hazaárulás, kémkedés, Szovjetunió elleni összeesküvés szerepel. Húsz-huszonöt év kényszermunka s életfogytig tartó száműzetés árnyékában azzal kellett tehát számolniuk, hogy nemhogy hazájukat nem látják többé viszont, de még a Szovjetunió európai területére sem kerülhetnek. Sorsukban enyhülést, fordulatot, remény felcsillanását Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála hozott.
Amikor Sára Sándor első dokumentum-eposzait forgatta a Don-kanyar hőseiről, majd a gulágot megjártakról, istenkísértésnek tűnt a puritán, csak a beszélő arcokat pásztázó kamera. Sára mintegy dacból is megmutatta, hogy ha tabu témákat érintő játékfilmterveit pénzhiányra hivatkozva sorra utasítják el, akkor majd egyetlen kamerával is megrázó filmeket csinál.
A kereskedelmi televíziózás hazai térnyerése még inkább megkérdőjelezni látszott e módszer létjogosultságát. S most mégis ülünk hétfő esténként a képernyő előtt, nézzük a nyolcvanas éveikben járó asszonyokat, férfiakat, hallgatjuk az ismétlődő emlékezés rítusait. Van ezekben a mesélő arcokban valami ősi, valami atavisztikus, s mégsem elkopó, elfáradó. A rendező reménye, amit másfél évtizede fogalmazott meg, igazolódni látszik: …a jó dokumentumfilm sokkal kevésbé öregszik meg, mint a rohamosan vénülő játékfilm, mert a színészi játékstílus, akár a divat, a ruhaviselet gyorsan avul, változik, de egy igazat beszélő, hiteles emberi arc sose öregszik meg. A művészi alázattal, becsületesen filmre rögzített valóság, az igazság nem megy ki a divatból.
Utoljára talán épp apáink nézhették így nagyapáink arcát, akik téli estéken Isonzóról, Piavéról meséltek. Sára gulágot járt hőseinek sokáig nem adatott meg még a mesélés, az emlékezés szabadsága sem, hisz nemcsak azt írták alá szabadulásukkor, hogy a Szovjetunióval szemben követelésük nincs, tudatosították bennük azt is, hogy a történtekről legjobb hallgatni. Valamennyiük közös élménye, hogy amikor hosszú-hosszú évek után hazai földre léphetnek, ellenségként kezelik őket, s legtöbbjüknek fogalmuk sincs, várja-e még őket valaki. S még ha meséltek volna is, hogyan fogadták volna az ötvenes évek Magyarországán, hogy az úton hazafelé az éhező orosz parasztok tőlük kértek kenyeret, s hogy a Szovjetunió bányászata összeomlott volna a hadifoglyok és kényszermunkára hurcolt milliók munkája nélkül. Legföljebb itthon is kaptak volna néhány évet szovjetellenes propagandáért.
De hogy lehet meg nem történtté tenni hét és fél évet? – kérdezi például Keveházi Ferenc orvos, akinek még szerencséje volt, hisz egyetemi éveiből hármat elismertek s így csak tízesztendős hátránnyal kezdte újra életét. Hogy lehet feldolgozni, hogy ártatlanul, semmiért kaptak húsz–huszonöt év börtönt, s száműzetést, s már-már patológiás módon kínozták őket (gyakran honfitársaik)? Van, aki azt mondta, meg kell próbálni kívülről szemlélni a helyzetet, s minden körülmények között megőrizni az emberséget. Másoknak, mint Placid atyának, a bencés szerzetesnek is, a hivatás megtalálása az idegen környezetben segített. Ha lehet, ha illik egyáltalán rangsorolni az epizódokat, akkor az egyik legsodróbb, legmegragadóbb történet az övé, Oloffson Károlyé, aki hamar ráébredt, hogy papként neki a lágerben is az a dolga, hogy a lelket tartsa az emberekben, hogy ne emberi roncsok szabaduljanak majd ki, hanem lelkileg megerősödött, Istenben és önmagukban bízó emberek. Ez a csodálatos, a humor ajándékával is megáldott pap majd minden este misézni tudott a lágerben, egy Odüsszeusz találékonyságával oldotta meg, hogy bor és kenyér – a szertartás elengedhetetlen kellékei – lehet ugyan, hogy mazsolából kifacsarva és pászka formájában, de mindenképp legyen. S ő volt az is, aki el tudta hitetni a foglyokkal, hogy minden napra jut egy kis öröm is, csak tudni kell észrevenni, s megbecsülni.
Több játékfilmbe sem férne bele Beleznay Rozália kálváriája, akit ápolónőként hurcoltak el, híradós tevékenysége miatt. Vele minden megtörtént s mindennek az ellenkezője is. Az egyik orosz katona megkínozta, a másik megmentette, az egyik halált osztott rá, a másik felmentette. Hallgatva a nyolcvanöt éves asszony meséjét, nézve izgalmas, csodálatosan kifejező arcát, meg-megbicsakló emlékezetét – amelyet a film természetesen hűen ad vissza –, azt érezzük, nincs az a színészi teljesítmény, amely felülmúlná. Úgy tűnik, Sára szükségből erényt kovácsoló belső mozija működésbe lép ha a valóságos szereplők jól, hitelesen mondhatják el, ami velük történt, a néző szinte látja az eseményeket is, saját agyában, fantáziájában teremti meg a képi látványt.
S közös az epizódokban az is, hogy legtöbb szereplő sorsa nemcsak a lágeréletről tudósít, árul el soha nem hallott dolgokat, de az ötvenes-hatvanas évek Magyarországáról is. Rendkívül érdekes például Rózsás János esete, aki együtt raboskodott Szolzsenyicinnel. Együtt látogatták a börtön könyvtárát, s összebarátkoztak. Az orosz író megismertette Rózsást más szilencium alatt lévő vagy épp máshol raboskodó orosz írók életével is. Aztán, mikor 1962-ben szabadult, meglepetéssel látta, hogy barátja az Ivan Gyenyiszovics egy napjának írója. Örömmel vették fel újra a kapcsolatot, Rózsást viszont itthon arra akarták rávenni, hogy mindenképp írja meg az anti-Gulágot, bizonyítva, nem volt az olyan szörnyű, mint az antibolsevista propaganda állítja.
Nagyon mélyre temetett emlékek kerülnek felszínre, s hogy milyen mélyen maródtak sorsukba ezek az évek, azt az is bizonyítja, hogy valamennyien hibátlanul idézik a térképen nem található helyneveket, napra pontosan a dátumokat, a rabtársak nevét. S beszédükbe gyakran kevernek orosz szavakat, hisz a lágerélet némely sajátosságára nincs is magyar kifejezés.
A történetek hasonlóak, a sorsok és a túlélési stratégiák mégis egyediek. A furcsa az, hogy bármilyen különös, a kései néző úgy érzi, mindannyian nyertek valamit a lágerévek alatt. Lénárd Ödön 92 éves piarista szerzetes, a Szelíd kérlelhetetlenség című filmben azt mondta, hogy a 19 ártatlanul a börtönben töltött év volt életének legértékesebb része, s hogy ehhez hasonlókat külföldi rabok memoárjaiban is olvasott. Bizonyos értelemben ez vértanúság – mondja a szerzetes. S most, amikor nézem Sára Sándor Nehézsorsúak című sorozatának hőseit, mindegyikük közel egy évtizedet töltött a szovjet lágerekben, azt kell mondjam Lénárd Ödön gondolatai nem idegenek a nagyon is világi életet élő emberektől sem. A gulagot megjárt idős férfiak és asszonyok mindegyike emberségében, hitében megerősödve került ki a poklok poklából. S ezt az emberséget, hitet példaértékűen képesek közvetíteni a 21. század olykor fásult nézőinek is. Ez a Nehézsorsúak legnagyobb hozadéka, több talán még a történelmi ismeretterjesztésnél is. S bár Sára belső mozija ma is katartikusan képes tudósítani, reméljük, hogy előbb-utóbb ismét megadatik neki, hogy képekben fejezhesse ki magát.



« vissza