Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A táborok évszázada

A francia szerzőpáros (Joel Kotek – Pierre Rigoulot: Le siecle  des camps, Éditions Jean-Claude Lattes, 2000.) nagyszabású történeti munkáját 2005 végén jelenteti meg a Nagyvilág Könyvkiadó. A sztálini Románia táborairól szóló rész megírását sokban segítette a bukaresti Totalitarianizmust Tanulmányozó Nemzeti Intézet, és az intézet tudományos titkára, Octavian Roske.
Ez a fejezet különösen azért érdemes a magyar olvasók figyelmére, mert az 1945 és 1964 közötti korszak romániai táborairól eddig keveset tudtunk, holott azokban a románokkal és más nemzetiségiekkel együtt sok erdélyi magyar is raboskodott, és lelte halálát.

 

Táborok a sztálini Romániában

 

1954-ben Gheorghe Popescu tábornok, a levéltári dokumentumok felelőse parancsot adott 17 000 deportált anyagait tartalmazó dosszié megsemmisítésére. Hasonló hangulatban lehetett Iordache Breanu alezredes is, aki a Securitate, Ceausescu titkosrendőrsége parancsára megsemmisítette az 1949 és 1964 között végrehajtott tisztogatások jó részét, és ezt el is ismerte1967-ben. És csak két példa a sok közül. A bukaresti rezsim mindig ügyelt arra, hogy eltüntesse a bizonyítékokat és a vallomásokat, és gondosan összekuszálja a nyomokat, s ezzel megnehezítse a jövendő történészeinek dolgát. A román gulág kutatását még bonyolultabbá válik attól a ténytől, hogy sok férfit és nőt zártak táborokba egyszerű adminisztratív döntés alapján, s gyakran nincs semmiféle hivatalos dokumentum a letartóztatásukról, majd a deportálásukról.
Ezeket a nehézségeket összehangolt politika idézte elő (a bizonyító iratok szándékos megsemmisítése), de ehhez más körülmény is járult, mely a román állam, és az elnyomó apparátus diszfunkcionális működéséből fakadt. Sok dokumentum azért tűnt el, mert megrongálódott, illetve amiatt semmisült meg, hogy nem tartották karban, vagy rosszul raktározták.
Valószínű, hogy a szovjet levéltárak tanulságosan egészítik majd ki a romániai kutatások eredményeit – ez már csak azért is várható, mert az ötvenes években a román titkosszolgálat közvetlenül alá volt rendelve az NKDV-nek.
A romániai táborok története négy jól elkülöníthető korszakra osztható.
Az első 1945-től 1947-ig terjedt, melyet előkészítő korszaknak nevezhetünk. A deportálások lényegében a német származású román lakosságot érintették, továbbá Ion Antonescu fasiszta kormányának tisztviselőit, és általánosabb értelemben mindazokat, akik helyeselték a Szovjetunió elleni háborút.
Az elnyomás 1948 és 1953 között érte el a csúcspontját, abban a korszakban, amikor a kommunisták, akik magukhoz ragadták a hatalom minden fogantyúját, teljhatalmú gazdaként uralkodtak az ország felett. 1948. augusztus 30-án létrehozták a Securitatét. Egy évvel később a rendőrséget átalakították és Milícia parancsnoksága alá helyezték.
A Securitate csapatait – melyeket 1949 februárjában szerveztek meg és szereltek fel – lényegében a még aktív antikommunista ellenállókkal szemben és a parasztfelkelések elnyomására vetették be. Ebből a kifejezett célból speciális fogva tartási helyeket jelöltek ki. Egy rendkívül szigorú, új büntető törvénykönyvet is bevezettek. A „nemzetárulás ettől kezdve halállal volt büntethető. Nemzetáruláson a 16/1949-es törvény a következőket értette: államtitkok nyilvánosságra hozatala vagy megszerzése egy idegen hatalom számára, összesküvés a belső vagy külső biztonság ellen, terrorista tevékenység, melyet egyénileg vagy csoportosan követnek el.
Az elnyomó apparátus cselekvési szabadsága széles volt és semmi sem korlátozta. Az egész román politikai életet célba vette, bizonyos, a régi gárdához tartozó kommunistáktól kezdve – akiktől meg akartak szabadulni – a Vasgárda egykori tagjaiig. Nagyszabású program. A kollektivizálás elleni felkelések és az antikommunista ellenállás továbbra is szolgált letartóztatandókkal.
Tekintettel arra, hogy a katonai bíróságok képtelenek minden tervbe vett per lefolytatására, a Securitate abszolút hatalmat kapott. Így jött létre az (adminisztratív) internálási rendszer a munkatáborokba, és alakítottak ki új fogdákat.
1954-től 1957-ig viszonylagos nyugalom uralkodott. Az adminisztratív internálást eltörölték. 1955 szeptemberében a 421. sz. rendeletet alkalmazva amnesztiát adtak a háborús bűnökért letartóztatott és több mint tíz évre ítélt foglyoknak. Részesültek ebben a kegyelemben „mindazok, akik építkezéseken, bányákban, üzemekben, gazdaságokban, technikai intézetekben dolgoztak, s vonatkozott azokra is, akik bizonyos folyamatossággal a közösségnek hasznos tevékenységet folytattak. A kegyelmi javaslatokat különleges bizottságok fogalmazták meg, népi bíróságoknak kellett jóváhagyniuk.
1958 és 1962 között visszatér a tébolyult elnyomás. A gépezet újra megvadul. Tömegesek voltak a letartóztatások, melyeket vádemelések, deportálások vagy kivégzések követtek.
1963-tól a politikai foglyokat folyamatosan elengedték, a munkatáborokat megszüntették.
Az 1964. áprilisi és júliusi amnesztiarendelettel 10 014 politikai fogoly nyerte vissza a szabadságát. Kis csoportokban engedték el őket, pontos és szabályos időközönként, ami lehetővé tette, hogy a Securitate kiépítse a lehető leghatékonyabb rendszert a megfigyelésükre. Ahogy ez a kommunista államokban gyakori volt, a foglyoknak a börtönt elhagyva dokumentumot kellett aláírniuk, melyben kötelezték magukat arra, hogy sohasem számolnak be arról, amit láttak vagy hallottak a fogva tartásuk alatt.

 

A börtönök

 

Abból a célból, hogy berendezze saját büntető- és végrehajtási rendszerét, a kommunista rezsim előnyben részesítette a háború előtti Romániától öröklött létesítményeket: Galati, Craiova, Vlahita, Ialimota, Jilava, Aiud, Sighet, Gherla börtönei teljes gőzzel működtek. 1948-tól kezdve a fogva tartási körülmények érezhetően romlottak. Ettől kezdve a szovjet modellt követték, elszigeteléssel, veréssel, gyenge élelmezéssel és az internált „osztályellenségre gyakorolt folyamatos nyomással.
Románia példája megerősíti, hogy a legszörnyűbb dolgok nem szükségszerűen a táborokban történtek. Hanem például egy olyan börtönben, mint amilyen Pitestiben volt, 110 kilométerre Bukaresttől, ahol arra kötelezték az embereket, hogy négykézláb egyenek, mint az állatok, lenyeljék a székletüket, a végsőkig kínozták őket.1 Turcanu, egy 1948-ban letartóztatott kommunista a börtönben csatlakozott a „Kommunista meggyőződésű foglyok szervezetéhez (ODCC). Miután a szervezet vezetője lett, felkeltette a Securitate érdeklődését az „átnevelési szervezet iránt, melyben a tagok szövegeket tanulmányoztak, de fizikai és lelki kínzást is el kellett szenvedniük. A foglyokkal tárgyként bánnak, hogy engedelmes és formálható anyaggá váljanak a speciális szolgálatok ügynökeinek kezében. Hűségét azzal bizonyíthatta, hogy feljelentette rabtársait, és szükség esetén saját kezével kínozta meg őket. Egy munkájában, melyet a pitesti egyetemisták átnevelő központnak szentelt, leírja az áldozatok új kategóriáját, az áldozat-hóhérét.2

 

A munkatáborok

 

A tömeges internálás második módja a munkatáborokban zajlott. Ezeket, ahogy már említettük, azért létesítették, mert az új hatalom képtelen volt alkalmazni a méretre szabott megtorlás törvényeit.
A tábor előnye a börtönnel szemben, hogy lehetőség nyílik olyan „bűnösök fogadására, akiknek az ügyét nem vizsgálták ki alaposan, tehát nem volt tisztességes és szabályos perük – és fellebbezni se tudtak. Elég volt a belügyminisztérium egyszerű döntése, és máris meg lehetett szabadulni a hatalom valóságos, potenciális vagy képzeletbeli ellenségeitől, úgy, hogy munkatáborba küldték őket.
Új fogva tartási helyek létesítését indokolta továbbá a munkaerőhiány, melyet a kollektív gazdaságok és különböző építkezések jeleztek – ezeket szintén a belügy felügyelte. Ilyen volt például a Duna–Fekete-tenger csatorna építése, melyben emberek ezreit dolgoztatták, akaratuk ellenére. A táborok többsége Dodrudzsában épült: Bac, Capul Midia, Cernavoda, Gales, Gradina, Grindu, 4 km, 31 km, Luciu, Medgidia, Ovidiu, Peninsula, Periprava, Piatra, Poarta Alba Saivane, Saligny, Salcia, Stanca, Stoenesti. De találunk néhányat más körzetekben is: Bicaz, Itani, Tatarca közülük a legismertebbek.
A román koncentrációs rendszer szervezői Teohari Georgescu belügyminiszter és Stélian Niculesu igazságügy-miniszter volt. Munkájukban a 6/1950. sz. rendeletre támaszkodtak, mely megállapítja, hogy mindazokat munkatáborba küldhetik, akik „veszélybe sodorják, vagy megkísérlik veszélybe sodorni a népi rendszert, akik ellenállnak, vagy megpróbálnak ellenállni a szocializmus építésének a Román Népköztársaságban, ugyanúgy, mint akik becsmérlik a Kormányt és intézményeit, függetlenül attól, hogy tettüket bűncselekménynek minősítették-e vagy sem. A miniszterek a rendelet függelékében pontosítják, hogy a büntetésüket letöltő foglyokat, ha átnevelésük nem volt elég alapos, a börtönből közvetlenül a munkatáborba szállíthatják.3
Le lehetett tartóztatni a rémhírterjesztőket, a nyugati rádiók propagandájának hallgatóit és terjesztőit, azokat, akik megsértik a Pártot, a kormányt, a Szovjetuniót, annak és a többi népi demokrácia vezetését, azokat, akik baráti kapcsolatot létesítenek a nyugati követségek személyzetével, vagy akik külföldi könyvtárakat látogatnak, a régi rendszer reakciós elemeit, egyházi személyeket, vagy azokat, akik levelezésükben tendenciózus információkat továbbítanak a népi rendszerről stb.
Deportálni lehetett a felszabadulás előtti politikai pártok aktivistáit és tagjait, a régi rendszer rendőreit és ügynökeit, az illegális határátlépőket, a „kulákokat, a múltban elítélt spekulánsokat, 1944-ben elmenekült politikai ellenfelek rokonait, az ortodox és a görög katolikus papokat, a cionista szervezetek tagjait, az államellenes bűncselekményekért elítélteket, és azokat, akik kiszabadulásukkor méltatlanok a bizalomra, a több mint háromszor visszaeső közbűntényeseket, a kizsákmányoló osztály volt tagjait.
Általános szabály volt, hogy a deportálások áldozatait nem tájékoztatták a letartóztatásukat előidéző okokról, melyek mindig elég homályosak voltak.
1953 után egy mintegy 22 000 esetre kiterjedő vizsgálat szerint csak 1600 deportáltat vádoltak egy pontosan meghatározott bűnnel.
A vizsgálati időszak végén, 1956 februárjában, alig 500 embert állítottak bíróság elé. A többiek esetében túl gyengék voltak a bizonyítékok.
A vádlottak ügyét gyakran már előzőleg vizsgálta az igazságszolgáltatás, de a keletkezett iratokat, bármilyen félrevezetők voltak is, nem vették tekintetbe. A letartóztatás teljesen önkényes lehetett, ahogy ezt Bédicu tartalékos tábornok feltárta 1968. március 18-i nyilatkozatában: „A foglyok letartóztatása összefüggött a munkaerő iránti igénnyel, mely például a Duna–Fekete-tenger csatorna építése során merült fel. Ha 5000 emberre volt szükség a csatornához, Hossu elvtárs, a csatorna vezérigazgatója telefonált Teohari (Georgescu) elvtársnak, az meg Dulgheru tábornoknak, a nyomozóbizottság (a Securitate) vezetőjének, aki kijelölte a feladatokat, meghatározta, hogy hány foglyot kell küldeni az egyes körzetekbe. Ezt jól tudom, mert a rahovai tábort előzőleg értesítették, hogy küldjenek rabszállító kocsikat a pályaudvarra, hogy várják az Y körzetből érkező X vonatot. Tehát a letartóztatásokat a csatorna szükségletei határozták meg, és nem az, hogy a rendszerrel szemben ellenséges elemek bűnösek voltak-e, vagy sem. Az 1951 nyarán 3–500 fiatal diákot és diáklányt hoztak Rahovába. Azzal vádolták őket, hogy külföldi – francia és angol – könyvtárakat látogattak, ahol a tanulmányaikhoz kerestek kézikönyveket. Feltételezték, hogy a könyvtárak kémközpontok, és minden diák kém, aki látogatja őket, sőt, akár csak álldogál a kapujuk előtt és nézegeti! (…..) Többször jelentettem erről Pintile elvtársnak, miniszterhelyettesnek, több vonatkozásban is, mint például: behoztak olyanokat is, akik valójában csak a gyanúsak közé keveredtek, illetve olyanokat is, akiknek csak a neve hasonlított valaki máséra. Minden alkalommal azt mondta, hogy ez nem a mi ügyünk, és nem kell beleütnünk az orrunkat.”4
De nem csak a táborba való beszállítás zajlott az önkény jegyében. Az elküldés is! A foglyok nem kaptak semmiféle dokumentumot arról, hogy mikor szabadultak. Ha valakinek a magatartását úgy ítélték meg, hogy „nem alkalmazkodó, ténylegesen háromévi munkatáborral is meghosszabbíthatták a büntetését anélkül, hogy értesült volna róla.

 

A Duna–Fekete-tenger csatorna

 

Amikor a Duna–Fekete-tenger csatornát – melyet 1949. május 25-én vettek tervbe a politikai bizottság javaslatára – elkezdték építeni, ehhez kapcsolódóan számos munkatábort létesítettek. 1950 márciusától a terv legfőbb irányítását a minisztertanácsra bízták. Ma mindig megkérdezik, mi volt a csatorna haszna, és milyen célokra törekedtek vele: ellenőrizni akarták a Duna deltáját, vagy vasércet és szenet akartak szállítani a Fekete-tenger–Duna–Odera–Rajna útvonalon egy keleti Ruhr-vidékre? Hajózási útvonalat akartak biztosítani a szovjetek a Felső-Dunára egy új fegyveres konfliktus esetére? Vagy csak egyszerűen meg akarták semmisíteni a „burzsoáziát azzal, hogy e keretben kényszermunkára fogják? A kérdést hivatalosan még most sem érintették.5 Mindenki állítja, hogy a koncentrációs táborok foglyainak tömege vett részt az építkezésben. Pontosan mennyien? Talán 40 000-en – ahogy ezt Ghita Ionescu és Dennis Deletant álltja –, akikhez még hozzá kell számítanunk mintegy 20 000 „önkéntest.6
Ion Carja szerint, aki leírta emlékeit itteni fogolyéletéről, három „köztörvényes esett egy „politikaira, ez volt az arány.7 Itt is, ahogy a gulagokon és a koncentrációs táborokban, a „pingvinek (köztörvényes foglyok) megkeserítették a „fácánok (politikai foglyok) életét. Ez a terminológia szerepel Constantin Cesianu Sauvé de l’Enfer (A pokolból menekültem) című visszaemlékezésében.8
Minthogy a munkafeltételek keservesek voltak, az élelem pedig kegyetlenül hiányzott, szívesen beszélnek a Duna–Fekete-tenger csatornáról mint a halál csatornájáról. Bizonyos értelemben ezt a tényt hivatalosan is elismerték, ugyanis 1953-ban nagy propagandaplakát tette közhírré: „A Duna–Fekete-tenger csatorna a román burzsoázia sírja!
A becslések eltérnek, mekkora volt a halandóság. Egyesek csak a fantáziájukból merítenek. A felröppentett számok 6000-től 200 000 halottig terjednek – ez a becslés szerepel a Nouvelle Alternative című kiadványban.9
Balesetek, alultápláltság, betegségek (bélgyulladás, disztrófia, tüdőbaj) pusztítottak. Olyan nagy szükség volt emberekre, hogy idősöket és beteget is munkára köteleztek. Megannyi több-kevesebb haladékot kapott halálraítélt.

 

A munka szervezete

 

A foglyokat hatvan–száz fős csoportokba szervezték, egy-egy munkavezető parancsnoksága alatt. A normarendszert alkalmazták: az élelmet csak akkor kapták meg a foglyok, ha teljesítették, vagy túlteljesítették a kvótát. A koncentrációs táborok foglyainak, akik valamivel több, mint tizenkét órát dolgoztak naponta, a norma kétszer akkora volt, mint a „civileké. A pihenési időszakok annál rövidebbek voltak, minél messzebb esett a tábor a munkahelytől (voltak, kiknek két órát kellett gyalogolniuk, hogy egyik pontról elérjenek a másikra). Egyes esetekben a foglyok éjjel is dolgoztak, este héttől reggel hét óráig.
Iordan Raitaru volt csatornaépítő fogoly állítja: 1950-ben a napi norma tíz köbméter föld volt. Kézzel termelték ki, ásókkal, melyek kettőtől tizenöt kilóig terjedő tömeget emeltek. És nem kaptak élelmet, ha nem teljesítették a normát.
A vád Gheorge Bégu ellen „fasiszta és reakciós-burzsoá szervezetekben való részvétel formájában megvalósult nemzetárulás volt, s ezért a 209. paragrafus b) cikkelye alapján huszonöt évi kényszermunkára ítélték. Visszaemlékezésében leírja, hogy az éhség a reménytelenségbe taszította: „Éjjel evésről álmodtam, nappal meg minden beszélgetés az élelem és a pompás étkezések körül forgott. Témoignages des Ténebres (Vallomás a sötétségből) című művében lehangoló világot ír le, ahol kiéhezett és megalázott foglyok alszanak a deszkákon, fejük alatt csajka, és a disznók táplálékát lopkodják. Ilyen körülmények között megbocsátható, hogy Begu cikkeket írt a tábor lapjába, hogy élelmezési pótlékot kapjon. Ezekben hangsúlyozta a foglyokra kényszerített ideológia fontosságát, és az átnevelés jelenségét vizsgálta. A csatornaépítő brigádokról mozgósító dalok is szóltak.10
Doiru Novacovici a csatorna környékén épült régebbi táborok lakója volt. Ezt megelőzően megismerte a pitesti börtön szigorát, ahol 1949 decemberétől 1950 augusztusáig tartották fogva. 1950-ben tízévi kényszermunkára ítélték, és a Luciu-Giurgeni táborba küldték11, mely egyszerű, szögesdrót kerítéssel és őrtornyokkal körülvett barakkokból állt.
Klasszikus módon a Luciu-Giurgeniben dolgozó munkacsapatokat „brigáddá alakították. Tagjai délben levest és hideg kukoricakását kaptak. Ugyanez volt az étrend este is. Novacovici „mezőgazdasági munkás volt: befogták rizsföldet gyomlálni, kukoricát aratni, cukorrépát szedni. Reggel hat órától este hatig dolgozott (fél óra déli ebédszünettel). A vasárnapja „szabad volt. Ha teljesítette a normát, engedélyezték a postát. A könyvtár látogatását szintén. Ellenkező esetben kétheti fogdát kapott – a börtön egy uszály rakterében volt.
Novacovici említ egy másik ismert tábort, Peripravát, mely a Duna torkolatában helyezkedett el. Itt nádat vágtak. Az éhség, a hideg és verések folyamatosan és szabályosan zuhogtak a foglyokra. Ha hinni lehet neki, naponta két-három fogoly halt meg. Hivatkozik továbbá a Gradina táborra, ahol nem kevesebb, mint 6000 rabot zsúfoltak össze.12 E tábor tipikus betegségei között megemlíti a leptospirosist, egy, a patkányok által terjesztett betegséget, mely a lábak megbénulását idézte elő. Betegségek terén azonban Stoienesti tartotta a rekordot. Az életkörülmények itt olyanok voltak – döngölt föld padló a barakkokban, tömérdek patkány stb. –, hogy a legkülönbözőbb fertőzések fejlődtek ki és burjánoztak, mint a közönséges és a kiütéses tífusz. Az egyetlen orvos, aki a betegeket kezelte, mint gyakran, itt is fogoly volt, akinek semmije sem volt: a gyógyszerkészlet csak aszpirinből és fertőtlenítő hipermanganátból állt. Novacivici leírja, hogy a foglyokat hetente megmotozták, és akik tőlük telhetően ellenálltak, titkos „egyetemet alakítottak, verseket szavaltak, sakkoztak.

 

A koncentrációs táborok lakói

 

A gulág román foglyaira vonatkozó adatok hihetetlenül eltérnek, aszerint, hogy történészek munkáiból erednek, vagy szemtanúk becsléseiből származnak. Az előbbiek egymillióra becsülik a deportáltak számát. Az utóbbiak nem haboznak megháromszorozni ezt a számokat. Dennis Deletant 180 ezerre becsüli a koncentrációs táborok lakóinak számát az ötvenes években.
A részleges, de megbízható statisztikák összesítik a Securitate hivatalos áldozatait – de valamennyit nem küldték táborba. A hivatalos dokumentumok szerint közel 1100 személy halt meg fogolyként – de ez a szám nevetségesen alacsony a tanúk szemében, és a kutatók is szkeptikusan fogadják. Valójában – és ezt a Securitate vezetőinek 1967-ben el kellett ismerniük – az esetek többségében egyszerűen nem állítottak ki halotti bizonyítványt. Corneliu Coposcu volt politikai fogoly szerint, aki a Nemzeti Demokratikus Parasztpárt volt aktivistájaként raboskodott, közel 180 000 személy halt meg a fogságban. Más becslések szerint ez a szám 500 000.
Ami az adminisztratív őrizetbe vételeket illeti, a Securitate levéltáraiban 25 740 személyről esik szó (az 1950–1954 és az 1958–1968-as időszakokban). Az internáltak többsége paraszt volt (4875) és munkás (4624), őket követték az alkalmazottak (3423) Ezeket a számokat fenntartással kell fogadni: az említett időszakok legnagyobb részében semmiféle dokumentum nem igazolta a letartóztatásokat, vagy ha igen, s volt dokumentum, ma már nem lehet a nyomára bukkanni.
Ezzel szemben igazolt tény, hogy a fogva tartás körülményei kemények voltak: amikor valaki megérkezett egy munkatáborba, alávetették a „munkával való átnevelésnek. Az 1954. február 27-én kelt. 7. sz. körlevél, melyet a katonai ügyészség mintaként bocsátott a belügyminisztérium egységeinek rendelkezésére, felsorolja a táborokban alkalmazott módszereket:
Sok foglyot vertek meg vasdoronggal, ásóval, lapáttal, ütlegeltek korbáccsal. Egyesek meghaltak az elszenvedett fenyítésektől, mások életükre nyomorékká váltak.
A körlevél elítéli a következő eljárásokat:
a kivégzést sortűzzel;
a fogoly betegek orvosi ellátásának megtagadását, kényszermunkára vezénylését, mely ellentétes az orvosi előírásokkal, és egyesek halálát okozta;
foglyok nyílt tetejű fogdába zárása télen (akik gyengén öltözöttek vagy meztelenek),
foglyok kényszerítését arra, hogy félig vízbe merüljenek, hideg évszakban, nádvágás céljából;
gyalogló foglyok lóháton való felügyelése;
teljesen meztelen foglyok gátépítő munkára kényszerítése télen, és azzal való büntetésük, hogy délig jeges vízben kell maradniuk;
meztelen foglyok kezének összekötése és egész nyáron, reggel és este is a szabadban tartása, abból a célból, hogy összecsípjék őket a szúnyogok;
foglyok holttestének meggyalázása;
élő foglyok eltemetése.13
Cardei Josif, a cernavodai munkatábor rabja 1953. május 13-án teljes joggal jelentette ki az ügyészség munkatársai előtt: „E jelenetek közül az egyik hatásosabb volt, mint a másik… és mindennap megismétlődtek, azzal a különbséggel, hogy a szereplőik mindig változtak.14

 

 

Jegyzetek:
 


1 Doru Novaoivici: En Roumanie derriere les barreaux Saint. Maur, 1985, 26. l.
2 Dumitru Bacu: Pitesti, Centre de rééducation des étudiants Atlantida kiadó, Bukarest, 19. l. (Román nyelven. Előszó: Gheorge Calciu)
3 Cristian Troncota: Le camp de travail forcé. In: Totalitarian archives, international issue IV–V. köt. 13–14 sz. 1996/4–1997/1. A Román Tudományos Akadémia (NIST) kiadása. Bukarest. 261. l.
4 I. m. 269. l.
5 Dennis Deletant: Romania under Communist Rule. The Center for Romanian Studies, in cooperation with the Civic Academy Foundation Iasy–Oxford, 1999, 75. l.
6 Uo. 75 l.
7 Ghita Ionescu Communism in Rumania, Oxford U. P. 1964
8 Flori Stanescu, L’Univers concentrationnaire en Roumanie, Retrospective d’édition, 1990–1995, in Totalitartian Archives, i. m. 408. l.
9 Bulletin de La Nouvelle Alternative, 2. 1999. jún.
10 Flori Stanescu, i. m. 415. l.
11 1964 áprilisában amnesztiát kapott.
12 La Nouvelle Alternative, i. m. 106. l.
13 Cristian Troncota, i. m. 268. l.
14 Uo. 269. l.



« vissza