Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nosztalgia és a régi fények: filmfesztivál Krakkóban

Még az éjszakai vonatozást sem bántam volna, csak hogy eljussak a krakkói filmfesztiválra. Volt ebben egy nagy adag nosztalgia ifjúságom zarándokhelyei: Lengyelország, s mindenekelőtt Krakkó iránt. „Lám az expressz is, / pompás hajnalban száguld, robog velünk, / Krakkó felé megyünk. / Habzó, cseh sört iszunk az étkező kocsiban, / nézz ki a hajnali tájnak hangulata van. / NDK fülbevalód szórja fényeit, / váltsunk át koronára 65 zlotyit. / Lám csak, hát voltak nekünk élményeink. Az igazság azonban az, hogy bár Bereményi Géza sorait fejből idéztem, amikor megtudtam, hogy már naponta rendszeres repülőjárat van Budapestről Krakkóba s az út 40 (hátszélben 30) perc – szívfájdalom nélkül döntöttem a repülőgép mellett. De ez csak elmélyítette bennem a nosztalgiát…
Ahogyan a Krakkóval és a lengyelekkel való találkozás is: ugyanazt kaptam a 45. Krakkói Filmfesztivál programjától, amit fiatalon, lengyelországi csavargásainkon. Sokszínű kulturális és filmes kínálatot, egyszerű, minden rongyrázást nélkülöző, természetes módon, a régi nagyszívűséggel.
A hivatalos versenyprogram más fesztiválok (a giffoni gyerek-filmfesztivál, a jihlavai nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál, a kínai Guanghzou filmfesztivál) bemutatkozásának is teret adott. A számos tematikus válogatás között igazi különlegességeket kínált például a Rövidfilmek mesterektől sorozat, amelynek irigylésre méltó programját nemzeti filmarchívumuk állományából állították össze. Bunuel, Antonioni, Truffaut, Polanski, Pasolini, Wajda (és még sorolhatnám a klasszikusokat) rövidfilmjei között láthattuk többek között Moholy-Nagy László 1929-ben forgatott filmjét a marseille-i kikötőről. Ugye, ne kérdezzem, hogy megtalálható-e ez a film a mi filmarchívumunkban?
Olyan retrospektív vetítések mellett, mint Jurij Norstein, Peter Liechti, Daniel Szczechura, Tarr Béla filmjeinek – Hotel Magnezit, Utazások az Alföldön, Macbeth – is szenteltek egy estét, amelyre meg is telt a mozi. Szerepelt magyar film a versenyben is, sőt, a finnek és a lettek mellett, mint új európai uniós állam kaptunk még bemutatkozási lehetőséget. Ezt egy vitatható összeállítással (Tollas, Csak egy kislány, Spilerek) háláltuk meg, amely kevéssé reprezentálta a magyar dokumentumfilm-gyártást.
Azt hiszem, az európai fesztiválok programjából válogatott összeállításban bukkantam Werner Herzog új, kilencvenperces dokumentumfilmjére: a Fehér gyémánt szervesen illeszkedik a monomániás herzogi életműbe. „Mit bánom én a magas kultúrát, nekem csak a civilizáció fáj– mondta egyszer állítólag John Lukács. Herzognak valóban csak a civilizáció fáj: a pusztító, a természetet ölő civilizáció. A fehér gyémánt egy léghajó, amelyet egy angol mérnök, Graham Dorrington épít sziszifuszi küzdelemben valahol Brit-Guyanában, egy gigantikus vízesés mellett. Az Ikarosz-mítosz megejtő megidézése mellett a filmnek sikerül az itt még eredeti, vad természet és a technikai fejlődés oly sokszor bemutatott konfliktusait átélhetővé, olykor katartikussá tenni.
Az Óvoda című kínai film egy bentlakásos gyerekintézmény lakóinak életét kendőzetlen őszinteséggel mutatja be. A komikus gyerekszájtörténeteken túl a fesztivál egyik legelgondolkodtatóbb filmje azt láttatja, hogy a jövő nemzedék kemény ideológiai képzése már hároméves korban megkezdődik
A versenyfilmek nemzetközi mezőnyében számomra egy belorusz, egy orosz és egy cseh film jelentette a legtöbbet. Viktor Dashuk A nagy misztérium című filmjében a lassan két évtizede Csernobilban történteknek egy asszony halálát bemutatva állít szívfájdító mementót. A halál premierplánban jól érzékelteti, hogy egy ember pusztulásának bemutatása mennyivel drámaibb és megrázóbb lehet, mint a tömegkatasztrófák inflálódó képei. A középkorú, rákos asszony búcsúja az élettől a kamera előtt végtelenül emberi, villanásokban ugyan, de pontosan láttatja, hogy a hozzátartozók, az élők idegensége-félelme az elkerülhetetlentől talán erősebb, leküzdhetetlenebb, mint az érintetteké. Irina Zajtsewa orosz filmje, az Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony, egy Szibériában, az Isten háta mögötti faluban élő házaspár monoton, eseménytelen mindennapjait mutatja be. Az öregekhez legfeljebb egy rendőr téved be, azzal, hogy nem láttak-e egy menekülő rabot. Az asszony botorkál tűzhely és veteményes között, az apóka világháborús élményeit meséli. S közben kimondatlanul, de minden percben fiukat várják látogatóba. Az öregség heroizmusa, nosztalgia és a megbékélés derűje sugárzik egyszerre és nagyon intenzíven az egyszerű, eszköztelen filmből. Cseh rendezők készítették a Cseh álom című, klasszikus hagyományaikat folytató, szatirikus filmet. Munkájuk a fogyasztói társadalom elé tart tükröt, bemutatva a végtelenségig manipulálható vásárlókat, akik még arra is képesek, hogy egy nem létező szupermarket megnyitóján asszisztáljanak. A Cseh álom nagy átverése persze máshol, akár nálunk is, épp így megtörténhetett volna, miképpen Hercules – a kilencéves kisfiú története is ismerősnek tűnik hazai dokumentumfilmekből. Az alkoholista szüleihez családfenntartóként viszonyuló, guberálásból pénzt kereső, gondoskodó, csupa szív gyermekről készült portré tömören és hatásosan szól a perifériára szorult életekről. (Sikere bizonyosra vehető volt, meg is kapta a fődíjak egyikét.)
A legtöbb díjat egy varsói antikvárius portréja kapta. A bolt nem csak régi könyvek zsúfolt eladótere: egy tér, egy hely, ahová azért mennek az emberek, amit máshol egyre kevésbé találnak. Értékek, emberi szavak otthona, s alkalmi agora, ahova nemcsak könyvekért érdemes vissza-visszatérni.
A rövid játékfilmek között a lengyel filmfőiskolás Leszek David mindössze 28 percben ad teljes képet egy tétova, érzékeny fiatalember útkereséséről. Csodálkoznék, ha rövid időn belül nem hallanánk újra Az én helyem rendezőjéről. Egy német vizsgafilm, Stephan Rick alkotása nagyon finom iróniával egy német férfi és egy thaiföldi lány kapcsolatát, már-már kétségbeesett társkeresési kísérletét mutatja be, amely azonban zátonyra fut, látszólag a férfi anyjának merev ellenállásán.
Erős, színvonalas, a társadalmi lelkiismeretet megszólaltató volt a mezőny Krakkóban, ahol a magyar versenyfilm – Zsigmond Dezső Csigavára – leheletfinom, groteszk líraisága ezúttal nem talált visszhangra. Igaz, méltatlanul hátrányos helyzetből is indították, hiszen egyetlen plakát, de még egyetlen szórólap sem adott hírt róla. Krakkóban is éreztem, amit itthon is folyamatosan, hogy a dokumentumfilm bizony mostohagyerek a filmforgalmazásban. S amit nagyon fájón, szinte irigykedve néztem: a Lengyel Televízió emblémáját a filmeken. Igen, a lengyel dokumentumfilm fő támogatója a televízió s nemcsak a gyártásban, de a forgalmazásban is. A dokumentumfilm, az animációs film és a kisjátékfilm szerves része a nemzeti filmgyártásnak és filmkultúrának. Jelen van, s nemcsak az ünnepeken, a fesztiválokon, de a hétköznapokban is, a mozik, a filmklubok, a közszolgálati televíziók műsorán.
Hogy csinálják? Jó lenne megtanulni tőlük.



« vissza