Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Időrétegek

 

A Frauenkirche feltámadása

 

Véletlenül az időben közel került egymáshoz néhány esemény, amely éles fényt vet mind Drezda hatvan évvel ezelőtti pusztulására és újjáépítésére, mind az ezzel összefüggő műemlékvédelmi kérdésekre, a német, sőt az egész európai műemlékvédelemre. Október 8-án hunyt el a német műemlékvédelem doyenje, Hans Nadler volt szász tartományi főkonzervátor. Október 30-án Horst Köhler német köztársasági elnök és a brit uralkodóházat képviselő kenti herceg jelenlétében ünnepélyes ökumenikus istentisztelettel szentelték fel az újjáépített drezdai Frauenkirchét. November 13-án zár a részben helyreállított drezdai volt királyi palotában a „Zeitschichten – Erkennen und Erhalten – Denkmalpflege in Deutschlandcímű kiállítás, amelyet az úgyszintén Drezdában alapított „Dehio-kézikönyv” első kiadásának 100. évfordulója alkalmából rendeztek.
Hans Nadler professzor a drezdai „Bildungsbürger
-réteg tipikus képviselője volt. 1910-ben született Drezdában jó nevű festőművész fiaként, szülővárosa műegyetemén végezte építészeti tanulmányait, majd 1940-ben doktorált. Fiatalemberként rövid ideig a pompeji ásatásokon is részt vett. A háborúból épségben tért haza az elpusztított Drezdába, majd 1946-ban kis híján belehalt a megszálló szovjet csapatok egyik katonája lövésétől szenvedett súlyos sebébe. Felépülvén, 1949-től szász tartományi főkonzervátorként hihetetlen energiával látott hozzá a romok konzerválásához, és ahol lehetett, helyreállításához. Ezt a tisztséget, illetve a tartományok feloszlatása után az NDK műemlékvédelmi intézetének (melynek belső szervezete furcsa módon szinte egyetlen keletnémet állami intézményként a volt tartományok földrajzi beosztásához igazodott) drezdai hivatala vezetését 1982-ig látta el, de nyugalomba vonulása után is keresett szakértő maradt, akinek szavára hallgattak. Nadler taktikailag ügyes és némi szász ravaszsággal fűszerezett, a kommunista funkcionáriusok mentalitásával számoló tevékenységének köszönhető egész sor jelentős drezdai műemlék romjainak megmentése a végleges pusztítás elől – ezek közé tartozik a volt királyi palota, a Taschenbergpalais (ma egy nemzetközi lánc által üzemeltetett luxusszálloda) és nem utolsósorban a Frauenkirche. Voltak persze vereségei is: nem tudta megakadályozni a háborút csaknem sértetlenül átvészelő lipcsei Egyetemi templomnak Ulbricht személyes parancsa alapján elkövetett felrobbantását – de még az ilyen vereségek is további erőfeszítésre ösztönözték.
Jómagam egyetemi tanári minőségében találkoztam Nadlerrel a hetvenes években a drezdai műegyetemen, ahol a hallgatók generációit nyerte meg a műemlékvédelem ügyének, nemcsak nagy népszerűségnek örvendő előadásaival, hanem többek között Klaus Mertens építészettörténész kollégájával közösen rendezett tanulmányi kirándulásaival is. Ilyen alkalmakkor a két „nagyágyú
kölcsönösen nemcsak hihetetlen szellemi magaslatokra hintáztatta fel egymást, hanem a hallgatóság sörellátásáról is igen nagyvonalúan gondoskodott… Egy ilyen, különösen emlékezetes kiránduláson ismerkedtünk a helyreállítás alatt levő schneebergi St. Wolfgang-templom példáján a késő gótikus szász csarnoktemplomok nagyszerű térbeli egységével és a szász bányavárosok urbanisztikai értékeivel.
Nadler nagy súlyt helyezett a műemlékvédelem városépítési dimenziójára. Intézetében annak idején NDK-beli városok egész sorára műemléki és városképi vizsgálat készült, tényfeltárásként és segédeszközként a történelmi városközpontok megőrzéséért folytatott keserves harcban – éppen a kezdődő Honecker-korszak panelprogramjának idejét éltük, de a vizsgálatok mindmáig, többek között a demográfiai fejlemények miatt nem kevésbé bonyolult küzdelem idején is hasznosnak bizonyulnak. 1975-ben gyakornokként magam is részt vehettem egy ilyen vizsgálat elkészítésében. A véletlen úgy hozta, hogy 1975 az Európa-tanács műemléki kampányának éve – amelynek tudomásulvételét Kelet-Németországban elvben ugyan tiltották, de Nadler gondoskodott arról, hogy hallgatói értesüljenek a „nyugati eseményekről. Az akkor még politikailag megosztott Európa szellemi egységének megőrzéséhez, a városfejlesztés értékmegőrző irányba mutató összeurópai paradigma-váltásához ez az 1975-ös kampány, az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb ilyen jellegű nyilvánosság-mozgósító akciója nagymértékben hozzájárult. A sikerben nagy része volt a műemlékvédelem európai – többek között magyar – szellemi vezetői szívós „aknamunkájának
is. A kelet–nyugati eszmecserék egyik, nagy népszerűségnek örvendő színhelye az egri műemlékvédelmi nyári egyetem volt.
Nadler egyetemi előadásaiban is fontos szerepet játszott, hogy hol lehet, hol kell meghúzni a műemlékvédelem határait, mik a hitelesség kritériumai, meddig lehet műemléki helyreállításról beszélni, és hol kezdődik a többé-kevésbé hiteles másolat. Ezen problémakörre, melyet a műemlékvédelem 1964. évi velencei chartája is behatóan tárgyal, jó illusztráció a drezdai Frauenkirche újjáépítése. Németországban Georg Dehio művészettörténész foglalkozott először módszeresen a kérdéskörrel, a heidelbergi palota romjainak helyreállítása körül a 19. század végén kialakult heves vitában. Dehiótól származik a „Konservieren, nicht restaurieren!
jelszó, a hitelességért, az épület eredeti állományának megőrzéséért folytatott harc érdekében. Annak idején a restauráláson a „stílustisztaságérdekében a műemlék állományába való elég erőteljes beavatkozás megengedettségét értették. A fenti jelszó egyébként azon beszéd nyomtatott dokumentációjában található, amelyet Dehio a strassburgi egyetemen 1905. január 27-én tartott II. Vilmos császár születésnapja alkalmából. Ezen beszédben egyébként Dehio, az állítólag reakciós Vilmos császári Németország köztisztviselői státussal bíró egyetemi tanára odáig ment, hogy a műemlékvédelmet, annak a tulajdon szabad használatát korlátozó jellege miatt, „szocialista jellegű tevékenységnek minősítette, egyáltalán nem elítélő, hanem nagyon is szimpatizáló felhanggal…
Dehiótól származik a műemlékvédelmi tevékenység alapelveinek máig is lényegében érvényes megfogalmazása: „Megőrizni és csak megőrizni; kiegészíteni csak akkor, ha a megőrzés materiálisan lehetetlenné vált; megsemmisültet visszaállítani csak meghatározott, korlátozott feltételek mellett
(Georg Dehio: Was wird aus dem Heidelberger Schloss werden?, 1901, ford. B. J.). A megőrzendő műemlékállomány számbavétele és a publikum „látási nevelése érdekében (szintén Dehio fogalmazása) határozta el az 1900. évi német műemlékvédelmi kongresszus Drezdában a „Handbuch der deutschen Kunstdenkmälersorozat kiadását, Dehio szerkesztésében és fő szerzőjeként, melynek első kötete 1905-ben jelent meg. „A Dehio mindmáig eredeti szerzője legnépszerűbb, „Bildungsbürger-körökben szinte kultikus státust élvező műve, ma már sokadik kiadásban, újabb szerzők által bővített és átdolgozott kötetekben. Ha a tisztelt olvasó valahol Németország egyik történelmi városközpontjában többnyire középkorú, jól öltözött hölgyeket és urakat lát sétálni, váltakozva a kezükben felütött könyvbe és az előttük álló épületre pillantva, akkor nagy valószínűséggel a könyv a „Dehiomegfelelő kötete lesz.
Visszatérve a Frauenkirchére: aki még látta az újjáépítés előtti állapotot, emlékszik arra, hogy abból a kőhalmazból, ami a háború előtt a centrális tér elvét követő, az igehirdetésre és prédikációra összpontosító protestáns templomépítészet egyik legszebb alkotása volt, csak a szentély és az északkeleti saroktorony emelkedett ki, nagyjából a főpárkány magasságáig fennmaradva. A német újraegyesülés után drezdai polgárok összefogása kezdeményezte az újjáépítést, heves vitákat provokálva, melyekben a történelmi érvelés összefonódott a műemlékvédelmi és városépítési szempontokkal. Sokan a német háborús bűnök által provokált megtorlás, a súlyos bűn szülte másik bűn mementójaként változatlanul akarták hagyni a romhalmazt. Mások azzal érveltek, hogy miért legyen a pusztításé az utolsó szó, éppen az európai megbékélés, Németország második világháború utáni békés átalakulása jelképeként van szükség az újjáépítésre. A drezdai lokálpatrióták azzal is kardoskodtak, hogy a város világhírű Elba-panorámájának fő, domináns elemére a városképben mindenképpen szükség van.
Magam is hosszan gondolkoztam azon, hogy mi is lett volna a történelmi megemlékezés, a műemlékvédelem és a városépítés igényeit egyaránt kielégítő megoldás. A kilencvenes évek elején egyszer hallgatóként jelen voltam Drezdában egy nyilvános vitán, ami ezen témakört tárgyalta. Az egyik résztvevő, statikus kolléga (nevét sajnos elfelejtettem), számításokkal és ábrákkal igen meggyőzően bizonyította, hogy drasztikus beavatkozás nélkül a sötétlően meredő romok is néhány éven belül kőhalmazzá omlanak, tehát legalábbis az addig valóban rendkívül szuggesztív látvánnyal a történelmi emlékhely akkori formája mellett hosszabb távon nem lehetett voksolni. Ha pedig amúgy is drasztikusan be kell avatkozni, folytatta a kolléga, akkor az eredeti tervek alapján a lehető leghűbb újjáépítés a követendő módszer. (A sors véletlene úgy hozta, hogy a Frauenkirchét közvetlenül a háború előtt restaurálták, és ennek dokumentációja fennmaradt.) Engem ez nem győzött meg egészen, hitelesebbnek tűnt volna nekem a pusztulás tudomásulvétele, egybekötve a romok integrálásával egy acél-üveg szerkezetbe, mely visszaadta volna a város sziluettjének a templomot, de inkább szinte szellemszerűen, a templom ideájaként, annak csak erősen redukált anyagi valóságában. Persze ezt sem egyedül találtam ki, sokan szerettek volna hasonló megoldást. Végül is a lakosság elsöprő többsége az újjáépítést, a másolatot preferálta, ami a szövetségi és a tartományi kormány, a város, az evangélikus egyház, a Dresdner Bank támogatásával, és nem utolsósorban rengeteg egyéni és intézményes (köztük sok angol) adakozó jóvoltából meg is valósult. Az újjáépítést a Frauenkirche-alapítvány irányította, melynek építési igazgatója, Eberhard Burger – akit joggal lehet a templom második megalkotójának tekinteni – „régészeti rekonstrukciónak
nevezte a követett módszert, melynek segítségével nemcsak az állva maradt épületrészeket sikerült integrálni, hanem a kőanyag csaknem felét is eredeti helyére visszahelyezni.
Eredeti fenntartásaim ellenére be kell vallanom, hogy miután a kupolát kibontották az állványzatból, és először láttam a vasúti hídról a kész épületet, azonnal megnyert a kupola eleganciája. Ma még világosan meg lehet különböztetni az eredeti részeket az újjáépített részektől – az utóbbiak csaknem fehérek, szinte világítanak. Kevésbé ismert, hogy a maradványok sötétsége nem annyira a tűzvésznek tudható be, a környezeti ártalmaknak is csak csekély részben, hanem elsősorban a felhasznált homokkő vastartalmának, amely a kő kifejtése és beépítése után hosszabb távon felületi oxidációt okoz, és már a régi Frauenkirchére is jellemző volt. Az épület negyedik dimenziója, az idő, tehát előbb-utóbb itt is elvégzi munkáját és néhány évtizeden belül felismerhetetlenné teszi azt, hogy mi a régi és mi az új. A régi Frauenkirchét még ismerő idős generáció számára bizonyára elégtétel látni a különbséget és örülni az újjáépítésnek, a fiatalabbak pedig később az épület emlékhely mivoltát noha el nem feledve, elsősorban mégis annak szépségét fogják értékelni. Talán ez is a történelmi megbékélés egyik formája.



« vissza