Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A Bolyai Műhely

Úgy gondolom, hogy Magyarországon sok lehetőség adott az innováció támogatásához. Jó hat év óta néhány társammal együtt próbálunk gondolkodni 17 és 23 év közötti diákokkal, akik a Bolyai Műhelybe úgy kerülnek, hogy előtte jelentős teljesítményeket értek el különböző szakterületeken. A bolyais fiatalok többsége biztos családi közösségekből érkezik, s amennyire megismertem személyes hátterüket, körülményeiket és prioritásaikat, többségük belső értékrendjében a család szerepel az első helyen. Ugyanakkor diákjaink elidegenedtek attól az oktatási rendszertől, amelyben tanulnak. A mai oktatási intézményrendszernek ‧talán az az egyik legnagyobb bűne, hogy alig vannak autonóm közösségei. Holott ahhoz, hogy a fiatalok biztos és önálló személyiséget építhessenek fel, garanciákra van szükségük. Három ilyen garanciát említek most meg. Az első a családi közösségé, a második – ha van és lehetséges – a hivatásbeli szakmai autonóm közösségé, amellyel azonban a tudományos élet és a szociológia sem foglalkozik fontosságuknak megfelelően. (Ezt azzal is magyarázhatnánk, hogy azért van olyan csekély ismeretünk ezekről a társulásokról, mert kevés létezik, mégis, tanulmányozásukra és ‧támogatásukra szükség van.) A harmadik ilyen garancia az interdiszciplináris közösség megléte.
Amikor a fiatalok bekerülnek a Bolyai Műhelybe, fél éven keresztül még ugratják ugyan egymást, hiszen a diákhagyományból tovább élnek a ’cikizések’, aztán ez a jelenség később alig ‧fordul elő. Felismerik, hogy korábbi életükből hiányzott az interdiszciplináris közösség összetartó ereje, ahol a jogász, a mérnök, az orvos és a festőművész is a csoport tagja, egymás számára támogatást adnak, mert barátokká válnak, s így segítik egymást az élet más területein is.
Az egyik ilyen interdiszciplináris bolyais diákközösséggel néhány éve pár napot Székelyföldön töltöttünk, s ennek során ‧ellátogattunk Székelykeresztúrra, a Gyárfás-kúriához. Beszélgettünk az ott élőkkel, akik Petőfi utolsó éjszakájának legendájáról meséltek. A történet végén az egyik diákunk megkérdezte: „Ezen az éjszakán hol volt Bolyai János?. A kérdés indokolt volt, hiszen a 26 éves költő élete utolsó estéjét Székelykeresztúron töltötte, ahonnan nem messze a 47 éves Bolyai János aludt. S bár Bolyai tudott Petőfiről, a költő nem ismerte a tudóst. E két fontos személy csupán néhány kilométerre volt egymástól, de a következő nap megszűnt annak a lehetősége, hogy valaha találkozzanak.
A Bolyai Műhely egyik legfontosabb célkitűzése, hogy a diákok három év alatt megismerjék egymást, közösségeket hozzanak létre. Ma már elmondható, hogy kapcsolatuk a harmadik év után sem szakad meg, nem szóródnak szét, mert önszerveződő módon létrehozták a Bolyai Alkotóműhely Egyesületet, s így együtt maradnak a nálunk eltöltött időszak után is.
A Műhely és a hasonló csoportok azért fontosak, mert az a fiatal kutató, aki biztos családi közösségben nő fel, és összetartó csoportok tagja, olyan társulásoknak, amelyekben valódi kapcsolatokat tud kialakítani, nem fogja elhagyni a hazáját. Diákjaink esetében jól látszik, hogy bár sorra nyerik el a külföldi ösztöndíjakat – Hawaiin, Párizsban, Edinburghben, Heidelbergben tanulnak –, mégis rendkívül erősen kötődnek Magyarországhoz. Ezért is jóval nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a Bolyai Műhelyre és az ehhez hasonló alkotó közösségekre. Ezekből a társulásokból olyan kutatók kerülnek ki, akik nem a saját hírnevük dicsőítésével foglalkoznak, hanem fontos értékeket sajátítanak el: a tudomány, a művészet hagyományait ismerik meg, így továbbviszik azt a kulturális örökséget, amely hozzásegítette őket ahhoz, hogy valóban egy nagyobb közösség tagjává váljanak. A magyar innováció sorsa mindenekelőtt attól függ, hogy létrejönnek-e a tehetségek közösségei, amihez persze több autonóm pedagógus összefogására is szükség volna.
Az a varázslatos kép, amit Csurgay Árpád ma délután elénk rajzolt a nanovilágról, pontosan megvilágítja számunkra, hogy a modern természettudományok az elmúlt 25 évben olyan hihetetlen fejlődésen mentek keresztül, amely újfajta kultúrát követel. Most bármilyen nehéz, meg kellene próbálnunk elfelejteni azokat a régi reflexeket, amelyek még meghatározzák hétköznapjainkat. Segítenünk kell a következő nemzedéket, hogy a legjobb hagyományainkhoz és az új kultúrának megfelelő közösségi viszonyulásokat alakítsanak ki, és ha ezt teszik, akkor nagy erővel vigyáznak majd hazájukra.



« vissza