Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A demográfiai és egészségügyi válság, a harmadik út és az új főirány

Ezeket az eltérő témájú cikkeket két gondolat fűzi egybe: a válság felismerése és a kiút keresése. Az egymástól függetlennek látszó válságjelenségek azonban összefüggenek és világméretűek, ezért csak egységes szemléletben és világméretben gondolkozva kezelhetők, és a hazai megoldás keresése sem lehet független a világméretű törekvésektől.
A demográfiai válság közismert központi problémája a gazdag és a szegény, a fejlett és a fejlődő országok eltérő termékenysége. Kevésbé köztudott a fejlődő országok termékenységének gyors csökkenése.
Az alacsony jövedelmű országok teljes termékenységi arányszáma tehát 30 év alatt a felére csökkent. Olyan országokban, mint Brazília vagy Thaiföld, 2000. évi arányszám 2,0, vagyis kisebb, mint a reprodukciót lehetővé tevő 2,1. A becslések szerint a világ népessége 10 milliárd alatt tetőzik, és más becslések szerint a világ élelmiszer-termelésének felső határa a jelenlegi technológiai viszonyok között 10 milliárd ember ellátását teszi lehetővé. A világ egészének és legfontosabb régióinak problémája tehát már nem a túlnépesedés, hanem az elöregedő, stagnáló vagy fogyó népesség. Ez különösképpen így van Kelet-Közép-Európában és a volt Szovjetunió területén, ahol valóságos népesedési katasztrófa zajlott és zajlik le, és egyes országokban a teljes termékenységi arányszám 1 közelébe, sőt a volt NDK területén átmenetileg 1 alá csökkent. Demográfiai szempontból tehát, Európában és főként Kelet-Európában, a fő feladat a népességfogyás megállítása vagy megakadályozása, és a konstans népesség elérése.
Ha viszont gyakorlatilag a világ egészének központi problémájává a stagnáló és elöregedő népesség válik, akkor ez azt jelenti, hogy a közegészségügyre és az öregek ellátására fordított kiadásoknak világszerte nőniük kell. Ezek a növekvő kiadások másként, mint állami eszközökkel nem fedezhetők. A tények tehát – ma már világméretekben – ellentétesek azokkal a követelésekkel, hogy csökkenteni kell az állam szerepét és a közkiadások arányát. A probléma másként, mint a szolidaritási elven alapuló tárrsadalombiztosítási rendszer megőrzésével, sőt kiterjesztésével és általánossá tételével, nem kezelhető.
A közegészségügy elsődleges fontosságától egyetlen lépés vezet a közoktatás, a közművelődés, a kultúra és tudomány fontosságához. A gazdasági fejlődés kutatói egyre inkább elutasítják a fejlettség egyetlen mutatószámmal, az egy főre jutó GDP-vel való mérését, és a közegészségügy és közművelődés legfontosabb mutatószámainak figyelembevételével alakították ki az emberi fejlettségi indexet (Human Development Index, vö. Meier – Rauch 2000). Megfelelő egészségügyi és kulturális politikával tehát a nemzeti jövedelemnek ugyanabból a szintjéből lényegesen magasabb emberi jólétet lehet kialakítani. Hazánk ebből a szempontból távolról sincs az élen. A nemzetközi statisztikák szerint számos nyugat-európai ország, elsősorban Spanyolország, Franciaország, Hollandia, Svédország és Finnország, számos latin-amerikai ország, így Argentína, Chile és Uruguay, továbbá számos szovjet utódállam, elsősorban a Kaukázuson túliak, nemzeti jövedelmi szintjüknél magasabb emberi jólétet értek el. Ez ismét a közegészségügyi és közművelődési kiadások magas szintjét, és így a közületi kiadások magas szintjét igényli.
A nemzetközi közgazdasági irodalomban egyre nagyobb súlyt kap a gazdasági fejlődés új elmélete (vö. pl. Meier – Stiglitz 2000). Ez a felfogás a leghatározottabban elutasítja az adósságválság kitörésétől az ezredfordulóig uralkodó neoklasszikus, neoliberális tanokat. Hangsúlyozza, hogy a tapasztalatok szerint a stabilizáció nem szükségképpen vezet növekedésre, továbbá hogy a növekedéssel egyenrangú cél az igazságosság, a jövedelemelosztás nagyobb egyenlősége és a szegénység megszüntetése. Hangsúlyozza azt is, hogy elsődleges fontosságú a közegészségügyre és a közművelődésre fordított kiadások megnövelése. Ugyanezek a magyar követelések tehát pontosan megegyeznek a fejlődéselmélet 2000 utáni új főirányának javaslataival.
E sorok írója nem ért ugyan egyet a „harmadik út szóhasználattal, de teljesen egyetért az e mögött álló gondolattal. A világ és ezen belül Magyarország problémái nem oldhatók meg másként, mint a köz- és a magánszféra egészen más arányával, mint amilyet a neoliberális iskola helyesnek tartott, és a fejlődő és átalakuló országok kiszolgáltatott helyzetével visszaélve megpróbált rákényszeríteni ezekre a régiókra. (Ez a radikális kifejezés nem a sorok írójáé, hanem Irma Adelmané, vö. Meier – Stiglitz 2000, 114. o.) Ez azonban nem harmadik út a szocializmus és a kapitalizmus között, hanem az egyetlen helyes és így az első út, visszatérés a legnemesebb európai és magyar hagyományokhoz. Európának is, és nekünk is mindig az volt a meggyőződésünk, hogy a közegészség, a közművelődés, a közjólét és a nemzeti kultúra fenntartása és előrevitele közfeladat, a közintézmények feladata, sőt az még Amerikában is, és ennek újbóli és egyértelmű tudatosítása semmiképpen sem félúton való visszatérés a bukott államszocializmushoz.

Irodalom:

 

Meier, Gerald M. és James E. Rauch: Leading Issues in Economic Development. Oxford University Press, 2000, 578 l.
Meier, Gerald M. és Joseph E. Stiglitz: Frontiers of Development Economics. The Future in Perspective. The World Bank és Oxford University Press, 2000, 575 l.
Rostow, W. W.: The Economics of a Stagnant Population. In: Meier–Stiglitz 2000, 529–540. l.



« vissza