Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A magam mentsége

A Magyar Szemle 2005. évi 11–12. számában két jeles történész – Jeszenszky Géza és Gergely András – foglalkozott Peres örökségünk című könyvemmel. Örömmel állapíthattam meg, hogy – elismerően. Nem mulasztották el megemlíteni, hogy nem történész vagyok, hanem jogász, hogy alkotmánybíró voltam, majd az ENSZ Nemzetközi Bíróságának tagja és ennek ellenére foglalkoztam olyan, időben rendkívül távol eső kérdésekkel, mint Anonymus honfoglalásképe, a Görgei ellen emelt vád vagy Kádár János diktatúrájának mérlege.
Nem ennek ellenére, hanem ezek miatt. A kötet néhány soros bevezetőjében utaltam arra, hogy közfelfogásunk milyen kevéssé veszi tudomásul a nemzetközi tényezők történelmi hatását. A szaktörténészek persze joggal hivatkozhatnak számtalan forráskiadványra, kitűnő monográfiákra, amelyek ezekkel foglalkoztak, de ezek ritkán törik át a szakmai berkeket körülvevő falakat, és eredményeik nem válnak közkinccsé. Az úgynevezett „marxista történetírás a „külső tényezőket szándékosan mellőzte, mert nem voltak az osztályharcok sorába kényszeríthetők. Hosszú éveken át felvételiztettem a Pécsi Egyetem Jogi Karán történelemből, de egyetlen elfogadható feleletet sem hallottam arról, hogy a törökök hogyan foglalták el Magyarország középső részét, és miként szorították ki őket innen másfél évszázad után.
Hogyan oktasson valaki nemzetközi jogot, miként mutassa be jogeseteken a nemzetközi jog szabályait, magyarázza meg intézményeit olyan hallgatóknak, akik saját hazájuk történelmének nemzetközi összefüggéseit sem ismerik? Megpróbál speciál-kollégiumot hirdetni, tanulmányi segédanyagot összeállítani Bevezetés Magyarország nemzetközi kapcsolatainak történetébe címmel. (Nem kevés huzavona után a Kossuth Kiadó 1987-ben megjelentette, mint a Magyar Külpolitika című sorozat első, a 896–1919-es éveket felölelő kötetét.) Tehát pereskedtem. Megkíséreltem, hogy a nemzetközi tényezőknek az egyes korszakok és események leírásánál valós szerepüknek megfelelő teret és – ha lehet – meggyőző magyarázatot szenteljek, de – attól tartok – messze vagyunk attól, hogy ez a „nemzetközies szemlélet sokak közreműködésével kellőképpen elterjedjen.
A történelem napjainkban nem tartozik a népszerű tudományok közé. Annyi hamisítás kapcsolódott (és kapcsolódik) hozzá, más népek, fajok, vallási közösségek lebecsülése, előítéletek terjesztése stb. A piszkos vízzel azonban nem szabad a frissen megfürösztött gyermeket is kiönteni. A történetírás minden társadalomtudomány alapja, úgy és abban az értelemben, ahogyan a matematika a természettudományoké. Tehát nemcsak művelni kell, de eredményeit is oktatni, terjeszteni, hiszen a politikai kultúra nélkülözhetetlen része. Naivitás persze azt hinni, hogy ez néhány – a pályán kívülről elhangzó – „bekiabálással elérhető. Naivitás kellő tudományos vértezet nélkül szembeszállni a honfoglalás és az államalapítás korának olyan kimagasló tekintélyével, mint Győrffy György és tagadni annak lehetőségét, hogy 895–896-ban félmillió ember állatállományával átkelhetett volna a Kárpátok hágóin a besenyők szeme láttára, akik ezzel a zsákmány legértékesebb részét szalajtották el. (Amiről a nomád hódítók egyébként sohasem mondtak le!) Mindez persze a magyar honfoglalás újragondolását kellett volna maga után vonja, és nem a régi kép csiszolgatását.
Nem is naivitás, hanem valóságos szélmalomharc annak a kifejezésnek használata ellen hadakozni, hogy a 16. század folyamán Magyarország „három részre szakadt! Miért szakadt volna? A valóságban felosztották, éspedig a Török Birodalom és a Habsburg-ház egymás között, éppúgy, mint ahogyan Lengyelországot osztották fel a szomszédos nagyhatalmak két és fél századdal később! Miért nem volt hajlandó történetírásunk ezt egyértelműen kimondani? Mert azt jelentette volna, hogy a katasztrófáért – Szulejmán szultán mellett – az évszázadokon át dicsőségesen uralkodó dinasztia a felelős! Vagy annak tudomásulvételét, hogy sorsunkat nemritkán a miénket jóval meghaladó erők döntése és nem viszálykodó főuraink torzsalkodása határozta – és határozza – meg! Történészeink szívesen időztek a Mátyás halála utáni hanyatlás ecsetelésénél, de vajmi keveset foglalkoztak azzal, hogy miután bús hadát nyögte Bécsnek büszke vára, a Habsburg-ház Németalföld, Spanyolország, valamint Itália jelentős részeinek megszerzése (no meg az új világ felfedezése) következtében világhatalommá nőtt, akárcsak a Török Birodalom Hunyadi 1456-os nándorfehérvári diadalát követően.
A nemzetközi helyzet változása az események jelentőségét, sőt egyes hatalmak szemében a minősítését is megváltoztatja. Az első bécsi döntést az angolok meg a franciák tudomásul vették, mint annak a megállapodásnak a kiegészítését, amelyet Münchenben kötöttek egy kisebb Csehszlovákia fennmaradásának biztosítása végett. Fél év sem telt el, Hitler a megállapodás durva megsértésével bevonult Prágába, és a müncheni egyezmény az önkény és az árulás szégyenletes szimbólumává vált, amelyre azóta elrettentő példaként hivatkoznak. Az angol politikában fordulat következett be, Chamberlain garantálta Lengyelország függetlenségét, épségét, valamint néhány más közép- és nyugat-európai államét. Ezeket a változásokat nem befolyásolhattuk, alkalmazkodási lehetőségünk is alig volt.
1940 tavaszán és kora nyarán Európa nyugati partjai Narviktól a spanyol határig Hitler hadainak kezébe kerültek, Közép-Európa államai politikailag az angol politika sakktábláján leértékelődtek, a Szovjetuniónak mint szövetségesnek a fontossága pedig egyre nőtt, az amerikaiak szemében is, akik számítottak részvételére Japán elleni háborújuk befejező szakaszában. Az Atlanti Karta értelmezése és alkalmazása ettől a részvételtől függött.
1989 novemberében Angliában jártam, ahol néhány nemzetközi jogi tárgyú előadást tartottam. Volt, amelyiket vacsora követett. A jó hangulattól felbátorítva megjegyeztem, hogy Nyugat-Európa felszabadításának árát velünk, közép-európai népekkel fizettették meg, egész pontosan: mi voltunk az ár – az ellenszolgáltatás –, amit a nyugati hatalmak a szovjeteknek nyújtottak, amiért a német haderő jelentős részét lekötötték és megverték. Alighogy kimondtam, meg is bántam, hogy a kedélyes beszélgetést ilyen megjegyzéssel terheltem. Azt hittem, a feltételezést indignálódva fogják visszautasítani, mentegetik majd, vagy megmagyarázzák. Meglepetésemre egy szó ellenvetés nélkül elfogadták. Igen, valóban így történt! Mentegetését feleslegesnek tartották. Természetes, hogy ezt tették!
A példák felsorolását bízvást abbahagyhatjuk, hiszen – a magyar vonatkozású esetekre szorítkozva is – könnyen vaskos könyv kerekedne belőle. Az ilyen méretű államok történetének vizsgálatánál soha, de soha sem hagyhatjuk figyelmen kívül a nemzetközi környezetet, mely akaratunktól függetlenül változik, és amelyre nincs befolyásunk. (1956 esetében ilyen volt például a szuezi háború, amelynek kitörése – és ennek kapcsán megnyilvánuló francia–angol, illetve amerikai ellentét – más tényezők mellett a magyar forradalom fegyveres leveréséről szóló moszkvai döntést megérlelte.) Ezt elvileg – elméleti szinten – mindenki elismeri, de vajon hajlandó-e következetesen figyelembe venni és egyúttal alkalmazni is? Végiggondolni újra meg újra ezen az alapon a magyar történelem vitás ügyeit – történelmi pereinket – a honfoglalástól a bős–nagymarosi vízlépcső ügyéig és közöttük a még számtalan, kielégítően meg nem oldott problémát, amelyeket romantikus alkotások, hangzatos szólamok borítanak tetszetős lepelbe! Ez nemcsak a szaktörténész ügye, akit jobban kötnek a tekintélyek megállapításai, az elfogadottnak tűnő problematika, mint a pálya széléről kiabáló laikust.
A történelemnek nincs vége. A globális rendszer kialakulása – lásd Martonyi János kitűnő tanulmányát a Magyar Szemle 2005. évi 11–12. számában – új kihívásokat és valószínűleg viharos évtizedeket hoz magával. Az Európai Unióba való belépésünk a külpolitika számára új kereteket jelent, de a nemzeti érdekek és a regionális (kontinentális) érdekek egyeztetésének szükségessége változatlan, miként az alkalmazkodás kényszere és a másokkal való együttműködésből adódó lehetőségek hasznosításának kötelezettsége is. Hogy ezt kellő információk hiányában kevesen tudják felmérni? Elismerem, de az alapokat igenis meg lehet tanulni, és el lehet sajátítani! A történelem nem (csak) osztályharcok története, a siker nemcsak saját kiválóságunk bizonyítéka, a kudarc nem feltétlenül a mi hibánkból adódik stb. A történelem gyakran ismétli önmagát, de sohasem ismétlődik meg. A hasonló helyzetek nem vezetnek azonos eredményekhez. Az adatok, a nevek, az évszámok mellett ezt a gondolkozásmódot kell elsajátítani, és ebben a munkában a szaktörténészek mellett a távolabbi, rokon tudományok művelőit is felelősség terheli.
Ennyit hozhattam fel mentségemre.



« vissza