Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A német ősz talánya

Magyarországon az elmúlt 15 év után sem jellemző, hogy a fontos európai országokban zajló politikai folyamatokról a sajtó révén igazán hiteles tájékoztatást nyerhetnénk. E tekintetben a baj tán csak fokozódik: sem az írott, sem az elektronikus hírforrások szerzői nem olvassák a külföldi irodalmat, és nincsenek személyes kapcsolataik objektív forrásokkal ezekben az országokban. Így saját, sokszor felszínes benyomásaikat tüntetik fel az adott országban kialakult hangulatként, és még a külföldön élő tudósítók sem nagyon léphetik át a hazai szerkesztőségek kapkodó felszínességének stílusát. Persze Németországról jelent meg annyi hír, amennyiből mozaikszerűen összeállítható, hogy a tavasszal Észak-Rajna-Vesztfáliában alacsony részvétel mellett elszenvedett történelmi mértékű SPD-vereség után, az újraválasztásra eleve esélytelen Schröder saját pártja alsóházi szavazataival buktatta meg magamagát mondván, hogy már pártján belül sincs meg a kellő támogatottsága. Ennek ellenére aztán mégis ő lett a szociáldemokraták kancellárjelöltje.
Nem találjuk nyomát a hazai publicisztikákban, ami a berlini politikai elitben már akkor, vagyis Schröder e játszmájának indításakor sem volt titok. Tudniillik hogy a keresztény pártok vezetői, erős emberei készületlenségüket, azt tehát hogy Angela Merkel az elnök, ezáltal a szövetségi kancellár-jelölt, és mindezen már nincs idejük változtatni, Schröder akcióját már akkor egy nagykoalíció kikényszerítéseként élték meg.
A német tartományokban egyáltalában nem szokatlan a nagykoalíció gondolata. Ilyen kormányozza nyugaton Brémát, Schleswig-Holsteint, és keleten Szászországot, valamint Brandenburgot, ahol éppen a szociáldemokraták új szövetségi elnöke, Matthias Platzeck nyerte el korábban a miniszterelnöki tisztséget. A baloldal válsága miatt kilenc tartományban jobboldali kormány van, de akad példa az FDP részvételével alakított SPD-koalíciós kormányra is.
A korábbi, majd 20 százalékos támogatottsági előnynek a választásokon 9 ezrelékre csökkenésében szerepet kaptak olyan hibák, mint a konzervatívok húzóembereinek – élükön a bajor Edmund Stoiberrel – katasztrofális elszólásai. Emlékezetes az új, keleti tartományok választóinak általános megsértése, miközben saját kormányfőjelöltjük is „Ossi. Hasonlóan nem tett jót a kampányban CDU-s pénzügyminiszter-várományos Paul Kirchhof radikális programjának túl korai megismertetése. Ezáltal a kormányzó riválisok szakértői szétszedhették a reformtervezetet, s így a politikai vita során az ellenzék gyakorlatilag kormányzati szerepbe került, míg a kormány ellenzékként viselkedhetett.
A német politikai hagyományban szokatlan jelenség, hogy az esélyes kancellárjelölt előzetesen nem szerzett tartományi miniszterelnökként tapasztalatokat. Így szinte programozottan bukta el a szakértelmi kompetenciaversenyt, ráadásul alulmaradt a kormányfő elleni tv-vitában. A két politikai erő támogatottságának kiegyenlítődése miatt szeptember 18-án, a választás estéjén az igazán komoly meglepetést így – a kegyetlen módszereivel kiharcolt patthelyzettel mégis elégedetlen – Schröder okozta: nem fogadta el rögtön a tényt, hogy az elért eredménnyel nem maradhat kancellár. Nyilatkozataival egy időre ellehetetlenítette a nagykoalíciót, és teret engedett a – legalábbis a drezdai pótválasztás eredményének megismeréséig – mindenféle találgatásnak. Schröder már 2002-ben is csak 6000 szavazat révén őrizhette meg hatalmát, de a csekély különbség most ellene szólt. Hiába vetette fel a háború utáni német parlamentáris gyakorlatot alapvetően felforgató, más esetben nevetséges, ezúttal megdöbbentő ötletét arról, hogy övé volna a legnagyobb frakció, ha a keresztény pártok közös frakcióját külön számolnák. A Bundestag megalakuló ülésén a bajor CSU és a Németország többi részén működő komplementer CDU mindenkor már aláírt megállapodásukkal megpecsételt, közös frakcióval vesz részt.
A patthelyzet kialakulásához szükséges volt, hogy a protest szavazók (a kormánybuktató alternatív ellenzék erősítése helyett) olyan tömegben támogassák az új Baloldal-pártot (Linkspartei), amely a korábbi PDS-utódpártnak a Schröder által kiszorított klasszikus baloldaliságot képviselő Oskar Lafontain SPD-exelnökkel és társaival kiegészített alakzata, hogy ez bejutott a Bundestagba. Ha eredményeik arányában a többi párt osztozna a szélsőbal által megszerzett 54 mandátumon, úgy a fekete-sárga (liberálisokkal alkotott) koalíció elegendő mandátummal rendelkezett volna – hisz a többséghez mindössze 20 mandátuma hiányzott.
A kampány hibái és párttárs szövetségesei nem mindenben lojális támogatása, a nyílt belső megosztottság mellett közrejátszhatott Merkel relatív választási kudarcában, hogy az Európai Unió maga is gazdasági és társadalmi problémákkal küzd. Ezt Németországban az elhúzódó szociáldemokrata kormányzás még inkább felszínre hozta. Minden nyugati országban gondot jelent a demográfiai helyzet, amelyben a jelenlegi gazdasági és társadalombiztosítási rendszer nem tartható fent. Fogy a befizető, mert nincs elég születés, sem megfelelő bevándorlás (!) és a társadalom elöregedése miatt egyre több az ellátásra jogosult. Ezt demográfiailag a bevándorlók ellensúlyozhatják, hisz ők statisztikai tömegben mindenkor fiatal, egészséges, képzett munkavállalók.
A „harmadik utat kereső szociáldemokrácia a kényszerű átalakítások fenyegetése miatt szembekerült hagyományos támogatói bázisával, mert ez nem kíván lemondani az elért, szerzett jogú kedvezményeiről. Ezért a baloldali hatalom inkább csak elodázni, megnehezíteni képes az elkerülhetetlen és fájdalmas reformokat, mert politikailag nem lehet érdekelt bennük. Ezt, bár magyarországi hívei még nem vették észre, Blair is belátta, és már régóta kevesebb szót ejt harmadik út nagy kísérletéről: a többi európai uniós vezetőhöz hasonlóan maga is az SPD bukásában reménykedett, hiszen az unió legnagyobb befizetőjének gazdálkodási gondjai csak így oldódhattak volna meg! Az pedig világos, hogy a patthelyzet, és az ebből következő nagykoalíció nem vezethet az elkerülhetetlen átalakítások felé.
A reformoktól tartó baloldali szavazók magas részvételi arányt biztosítottak az egész előrehozott választást formailag kiváltó Észak-Rajna-Vesztfáliában is. Ugyanakkor a kontinentális szegmentált választói népesség példájaként ismert német társadalom hagyományos jobboldali tábora is elbizonytalanodott, részben az őt is fenyegető egzisztenciális problémák, részben a konkrét kérdésekben a tényleges választási alternatívák további szűkülése miatt. Ma már inkább csak szakmapolitikai különbségekkel lehet szembesülni, így olyasmivel, hogy melyik támogatás csökkentésének fejében melyik adónemet mérsékeljék a jövőben. E kérdések a köznapi ember számára alig követhetőek, s még kevésbé képesek mozgósítani. Akárcsak a baloldal mostani kormányprogrammal elért „fontos eredménye, miszerint az új tartományok munkanélküli-segélyét 14 euróval (8%!) a nyugati szintre emelik – noha keleten még mindig alacsonyabbak valamelyest a fizetések is.
Eközben a hagyományos keresztény értékek hívei is érzékelik, hogy a táborok közötti kulturális, értékrendbeli különbségek is elmosódnak. Például a választás után a konzervatív-liberális, ám hitvalló homoszexuális pártvezető Guido Westerwelle mellett számolni lehetett még a Zöldekkel, akik libertáriánus jogvédelmi harcukat egyik leggyakrabban látható választási plakátjukon azonos neműek zuhanyzófal mögött elmosódó, szeretkező „szendvics-csoportjával jelenítették meg.
A háború óta töretlenül abszolút keresztény szociális többségű Bajorországban, szemben a többi német tartománnyal, jóval alacsonyabb volt a részvétel. Stoiber pártja támogatottságának váratlan visszaesésével hozzájárult a jobboldal félsikeréhez. Ez az eredmény, majd a kormányzati szerepvállalása körüli bizonytalankodása meg is tépázta tekintélyét.
Mindenesetre a megalakult koalíció több szempont miatt sem lehet igazán hosszú életű és erős: két rivális párt alkotja, a kancellár asszony politikailag gyenge lesz a „szövetséges, erős tartományi miniszterelnökeivel szemben. Az SPD ugyan a 16-ból nyolc minisztérium vezetését megszerezte magának, de ezek nem a népszerűséget hozó, sikeresélyes tárcák. Nem várható tőlük túl sok eredmény a megalakuló kormányban sem a pénzügy, sem a munkaügy frontján, és az egészségügy vagy környezetvédelem sem lesz a kiegyensúlyozottság szigete. Javarészt e tárcákon múlnának a reformok, de vezetésük pártérdeke ezekkel ellentétes. Szinte az egész szociális szféra felett megszerezték az ellenőrzést, ahol a legnagyobb szükség van a változtatásra, ám ahol elemi érdekük a változatlanság biztosítása. Még a sokáig sikerágazat külügyet is komolyan megterheli Németország egyre több nemzetközi kötelezettséggel járó feladata – köztük a szövetséges hatalmak által elvárt katonai részvétel a közös erőfeszítésekben –, különösen egy határokon túli fegyveres szolgálatot ellenző szociáldemokrata tárcavezetés esetén megkérdőjelezve a sikeres teljesítmény reményét.
Ezzel szemben (eltekintve a kancellári tisztségtől) a CDU–CSU kezelhetőbb, a kormányon belül sikeresélyesebb szaktárcák felügyeletére vállalkozott. Edmund Stoiber nem ok nélkül gondolta meg magát, amikor mégsem kívánt a munkaügytől megszabadított gazdasági „csúcstárcával készülni a „megmentő szerepre, hanem óvatosan visszahúzódott a bajor hegyek közé. – Ezzel nem kevés bosszúságot okozott a tartományi kormányfői székére potenciálisan pályázó utódainak, valamint a szeptemberi gyenge eredménye kockára tette a CSU megszokott magabiztosságát.
A Bundestag november 22-én megválasztotta szövetségi kancellárnak az „orosz zónában, evangélikus lelkészi családban nevelkedett, de Hamburgban született „Angie” Merkelt. Az 51 éves fizikusnő a legfiatalabb személy, és az első nő ebben a tisztségben. A nagykoalíció a 614 tagú alsóház mandátumainak csaknem 73 százalékával rendelkezik – ez 140 szavazattal több a szükségesnél. Ezért túlzás komoly bajnak tekinteni azt, hogy 51 SPD-s képviselő Merkel ellen szavazott, ám mindenképpen jelzés értékű, hogy a szociáldemokraták balszárnya máris nyíltan ellenzi a koalíciós együttműködést, mert szívesebben kormányozna volt elnöke, Lafontain Baloldalpártja támogatásával. Persze korai, vagy túlzó lenne mindebből az SPD ma valószerűtlen hasadását jósolni, vagy a Német Szövetségi Köztársaság visszahajlását vizionálni a Weimari Köztársaság politikai tehetetlenségéhez, megoldástalan bizonytalanságához. De ennek a fenyegető forgatókönyvnek megvalósulása, a stabil német politikai rendszer fellazulásának kockázata felmerülhet. Ezt hozta hát Schröder előremenekülése a biztos kudarc elől, amikor a nagykoalíció reményében egy évvel előrehozta a választásokat.



« vissza