Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Akinek nincs múltja, jövője sincs

Akinek nincs múltja, jövője sincs. Ez az időszerű megállapítás azért pontatlan, mert úgy teljes, ha a társai között élő emberre értjük, tehát ha a társadalomra vonatkozik. Amennyiben kritikát jelent, válságra hívja fel a figyelmet – nekem, személy szerint ez a szándékom –, akkor a kultúra problémája kerül előtérbe. Olyan tömegkultúra lett általános itthon és európai környezetünkben is, amely a múlttal különleges kapcsolatban van. A tömegkultúra fogyasztás, mondhatni evés. A történelem is fogyaszthatóvá válik benne, s ez szakadást eredményez múlt és történelem között. Sőt, a történelem tagadásáról is lehet beszélni, ha a múltról egyedül csak ítéletek fogalmazódnak meg a mindenkori politikailag korrektnek megfelelően. Rögeszme lesz belőle, mert a tragédiát a kultúra részét alkotó történelem végiggondolása és átélése nélkül nem lehet megérteni. Más szóval maga a tragédia értelme, átélésének lehetősége is kilúgozódik.
A magyar vészkorszak és Auschwitz felfoghatatlan, a tragédia átélhetetlen, ha nincsenek mögötte és mellette a hétköznapok, a történelmi helyzet. Ez teszi csak igazán irtózatossá: a történelmi részletek, köztük a zsidóság és a cigányság tömeges pusztulását megelőző és kísérő különféle apró mozzanatok sokasága. Más példa: a kereszténység sem érthető, ha csak a katolikus egyházat és az inkvizíciót emlegetik vele kapcsolatban.
Több mint tizenöt éve választási kampányban élünk, mely négyévenként újrakezdődik, egyre szakszerűbb és kiterjedtebb. Már észre sem lehet venni, hogy az elmélyülés helyét a politikai harc érvei foglalják el. A háború, ellentétben az európai kultúra különleges eszmei hagyományával, nem ismeri az egymást kizáró kettősségek együttélését. A háború a vesztesre vereséget mér azért, hogy elpusztítsa, s ez az elv érvényesül a kultúrát, a jövőt elvesztő politikai válságok folyamatában is.
Az európai kultúra egyedülálló hagyománya a különbségtétel szellemi és világi hatalom között. Ez a kettősség mindig egyszerre létezett benne, s formáit, megfogalmazási módjait erősen változtatva mind a mai napig jelen van, pontosabban vágyként, szándékként e hagyomány jegyében még ma is megfogalmazható. A reformáció például megtörte az egyház egyeduralmát, kiindulópontja lett sok egyéb mellett annak a folyamatnak is, amely a liberalizmushoz vezetett, de nem törte szét Európa kulturális egységét. Így lett valósággá, hogy közösségek tagja, európai lehet az is, aki más keresztény hitet követ vagy éppenséggel laikus. Ma már nem is lehet keresztény Európáról beszélni. Mégis, a demokrácia: a jog és esélyegyenlőség, a nők egyenjogúsága, az ember személyes méltóságának tisztelete abból a múltból hagyományozódott, mégoly tekervényes úton-módon a mára, amelyet egykor áthatott a kereszténység.
A kettősség, a sokrétűség együttélése egyedülálló európai örökség. Ezt teszi most teljesen láthatatlanná az immár hajráhangulatban zajló politikai kampány. Ilyenkor nincs helye a gondolkodásnak, az elmélyülésnek, csak az ellenfél gyenge pontját kereső mérlegelésnek. Emlékezhetünk, éppen négy éve, a választási küzdelem utolsó szakaszában a nemzeti szín és a kokárda viselése arra szólított fel, hogy a közösségek közösségének, a nemzetnek a tagjai ne harcoljanak, hanem csak küzdjenek meg egymással. Az eredmény ismert: a nemzetből tábor lett, amelyet le kell gyűrni, a szembenállók nem fogadták el, hogy a nemzeti keret kultúra, hogy ez alkotja a politikumot, amely a különféle politikák közege. Az ellentét, a polarizálódás máig feloldhatatlan, amit az alig több mint egy évvel ezelőtt történtek jeleznek. A másik, frissebb példa azt mutatja, hogy nem magyar betegségről van szó, a politika másutt sem képes elfogadni a kultúránk lételemét alkotó kettősséget.
François Bayrou vezető francia konzervatív politikus, egyébként egy IV. Henrikről szóló könyv szerzője, nemrég a következőt jelentette ki. Hívő és keresztény ugyan, de kifejezetten örül, hogy az Európa keresztény gyökereire történő utalás nem került bele az európai alkotmány éppen hazájában leszavazott tervezetébe. Ebből most vita alakult ki, azonban érvei helyett a jelenség a figyelemre méltó. Nemet mond egy hagyományra, amely egyedülálló módon volt képes kimunkálni a kettősség, a befogadás, a könyörületesség, a türelem, a bűnbocsánat erkölcsi parancsain alapuló kultúráját, az ellentmondással való együttélést egy átfogó rend keretei között. Vakon és kirekesztő módon védi a laicitás francia eszményét, és történészként azt sem veszi észre, hogy már maga a fogalom is keresztény eredetű, sőt a laicitás a kereszténységen kívül, más kultúrák esetében aligha értelmezhető.
Mondjuk ki ismét, nem a keresztény Európáról van szó, hanem a mai Európa kettősségének kultúrájáról, amely történetét tekintve összefonódott a kereszténységgel. A görög és a római előzményektől a kereszténységben fogant, a világtörténelemben egyedülálló feudalitásból, a modern állam lassú felépítése közben kinőtt modernség és demokrácia szövődött egybe úgy, hogy közben Európa saját nyelvüket beszélő, önálló kultúrájú nemzetekből tevődik össze, amelyeket semmilyen államszervezet sem lesz képes a maga képére formálni. Ez az igazi kettősség, sokrétűség.
Nem az a baj, hogy politikusok léteznek, akik jól-rosszul a politika művészetét művelik. Ma az a baj, hogy a politikusi gondolkodás lép a kultúra és az elmélkedés helyére, azt egyszerűen kiszorítja. A politizáló gondolkodás állít a feje tetejére mindent azzal, hogy az életet gazdasági realitásként, politikai projektként, vagy éppen ideológiai válaszútként állítja be. Művelői olyan világot kínálnak, amelynek a kultúrája töredezett, esetleges, s amelynek a múltja politikailag korrekt.
Az ebből fakadó barát vagy ellenség szemlélet végzetes. Súlyos következményei a kívülállókat is állásfoglalásra kényszerítik. Mádl Ferenc egyedülálló, nagy jelentőségű esszéjét, mely mostani számunkban jelenik meg, J. H. H. Weiler zsidó vallású jogász könyve inspirálta a keresztény Európáról és annak válságáról. Ugyanez a válság foglalkoztatja Elie Barnavi történészt, a jeruzsálemi egyetem tanárát és volt párizsi nagykövetet, aki öntudatos zsidó értelmiségiként Bayrouval polemizál. Meggyőződésem, a válság mindenekelőtt annak az európai értelmiségnek a felelőssége, amely a politizáló gondolkodás hatása alá került, s a hatalom bűvkörében elfelejti, el is veszti saját szerepét történelme, kultúrája fenntartásában és építésében.



« vissza